Hetvenkilenc esztendővel ezelőtt, 1943. január 12-én az urivi erőszakos felderítés vezette be a szovjet 40. hadsereg offenzíváját a Don-kanyarban. Két nappal később Scsucsjénál is támadás indult, amely hamarosan kettévágta a magyar királyi 2. honvéd hadsereg védelmét. Északon a szombathelyi III. hadtest, délen a miskolci VII. hadtest kitartott állásaiban, miközben a pécsi IV. hadtest nagy veszteségek árán vonult vissza. A Führer parancsa szerint az utolsó töltényig kellett tartani, ám a Cramer-hadtest korlátozott célú ellentámadásai megkéstek, a szovjet 3. harckocsihadsereg és a szovjet 7. önálló lovashadtest pedig a magyar 2. hadseregtől délre védekező olasz 8. hadsereg vonalait áttörve bevette Rosszost, így a miskolci seregtestet a bekerítés veszélye fenyegette.

amelynek jászmagyar bakái e naptól fogva vívtak kilátástalan harcot az ellenséggel, a rendkívüli időjárással és olykor saját szövetségeseikkel is.

A jászberényi 2/III. zászlóalj 1942. január 12-én mozgósított, ekkor állította fel a 32/III. zászlóaljat, amelyet a megszállt ukrán területekre szántak, de végül a keleti hadműveleti területre készülődő magyar 2. hadsereg VII. hadtestének kassai 23. könnyű hadosztályába tartozó kassai 21. gyalogezredbe nyert hadibeosztást. Egy korabeli jelentés szerint a zászlóalj „újoncállománya ezidőben budapesti /ferencvárosi/ és jász, magyar ajkú […] A ferencvárosiak szabad gondolkodású, felelőtlen, nagyvárosias gondolkodásúak, melyek azonban fegyelemre szorítva igen jó katonának mutatkoznak. A zászlóalj legénységének legnagyobb hányada a környék jász színmagyar lakosságából kerül ki. Kiváló katonai erényei folytán példát mutatnak és elősegítik a nemzetiségek magyarosítását, magyar katonaszellem megértését és átérzését.” A keleti hadműveleti területre készülő 32/III. zászlóaljat 1942. június 28-án búcsúztatta Jászberény városa. „Legyetek méltók elődeitekhez. Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig” – e szavakkal köszönt el tőlük emlékparancsában anyaezredük parancsnoka, vitéz Oszlányi Kornél ezredes. A jászberényi csapattest a magyar 2. hadsereg harmadik kiszállítási lépcsőjében került ki Kurszk térségébe, ahonnan még kb. 400 km-t kellett gyalogmenetben megtennie a Don partjáig. A zászlóalj Kologyezsnoje térségében esett át a tűzkeresztségen 1942. július 24-25-én, ahol a németek hevenyészett védelmi vonalát kellett átvenniük.

A sztálingrádi hadműveletekkel összefüggésben 1942. október végén a magyar 2. hadsereg déli sávhatára északabbra tolódott, ekkor került az olasz 8. hadsereg szomszédságába a 32/III. és az esztergom-tábori 32/I. zászlóalj. A kassai 21. gyalogezred védelmi kiterjedése ezután jelentősen lecsökkent, amelyből 6 km a 32/III. és 9 km a 32/I. zászlóaljra jutott. Ám 1942 decemberében Kolovert és Karabut között újból megnövekedett a jászberényiek védőállása, mivel a 32/I. zászlóaljat tartalékul vonták hátra Sirokijba.

A jászsági honvédek háborús hátországa, Jászberény és környéke nem feledkezett meg a Donnál küzdő fiairól. Az „adjatok, hogy honvédeink megállják a helyüket […]” szellemében 1942 nyarától cigarettát, pénzadományt, valamint három zárt tehervagont megtöltő téli ruhaneműt és óvócikket gyűjtöttek össze a Jászság településein, ezek java megérkezett a zászlóaljhoz. Támogatták a keleti hadműveleti területen lévő honvédek családtagjait is, különös gondot fordítottak az özvegyek és árvák ellátására.

A szovjetek urivi támadását követő ötödik napon, 1943. január 17-én (vasárnap) a 32/III. zászlóalj a miskolci seregtest többi alakulatával együtt kapott parancsot a visszavonulásra. A VII. hadtestet addigra már bekerítették a szovjetek, és részekre szakadva tudott visszavonulni nyugati irányba. Visszavonulásuk kezdetéről a 32/9. puskásszázad egyik szakaszparancsnoka, Csáky Kálmán tartalékos zászlós így emlékezett: „[...] semmi tartalékunk nem maradt, az erődítés pedig silány, korszerűtlen. – Mi lesz itt velünk, ha minket is elér a nagy támadás??!! […] Így érkezik meg 1943. január 17-én a visszavonulási parancs, mit Jány Gusztáv hadseregparancsnok éjjel 2 óra 30 perckor rendel el. Hozzánk, a csapatokhoz 13 óra 30 perckor érkezik lovas hírvivő útján, azzal, hogy szürkületkor kell megkezdeni a visszavonulást, szakaszonként 1-1 raj visszahagyásával, leplezőnek. Kitartani minden áron, az utolsó emberig, reggel 7 óráig. Ekkor a leplező részleg is visszavonulhat. (A parancsot el kellett égetni a hírvivő jelenlétében.) Én – újból –, mint legfiatalabb lettem kijelölve a századból leplező szakaszparancsnoknak. Helyettesemként visszamaradt Kő József szakaszvezető – a másik századból önként, mivel barátok voltunk. A szándék leplezésére, s nyugtalanításra állandó tüzet rendeltem el, szórványosan. Lőszer a zsákmányolt anyagból volt bőven, s a maradványt mindenből úgyis használhatatlanná kellett tenni, vagy aláaknázni. Északon már a hadtestünk alakulatai használhatatlanok voltak, az előnyomuló szovjet erők szétverték őket. Nekünk elérendő új védőkörletként a Dankovszkij–Bahlajev vasútvonal szélén nyugat felé lévő magaslatot jelölték meg, mint új védővonalat. Cél a vasútvonal védelme lett volna. Még a vonalban voltunk, s a németek már minden előzetes bejelentés nélkül kezdték robbantani a vasútvonalat (ez Rosszos felé vitt délre) és a helységben lévő raktárakat az abban felhalmozott anyagokkal együtt, nem törődve azzal, hogy ez nyilvánvalóan az ellenségnek a területfeladást, vagyis annak szándékát árulja el. – Nem várták meg visszavonulásunkat. Mi lesz velünk, ha ezt észreveszik az oroszok, ha észbe kapnak!!! A hadtest északi egységeivel már úgy sem volt összeköttetésünk. Arról értesültünk, hogy a hadtest vezérkari főnökének helyettese [Farkas Antal vezérkari alezredes] nem bírván tovább a gyűrődést, levonta a következtetéseket és a Novij Oszkolba vezető úton főbe lőtte magát. Kár volt érte! Jó katona volt. Gyülekezés Likovón, észak-keleten. Odaérünk, a helységben már nincs senki. A raktárakat felrobbantották, – azért élelmet még sikerült szerezni az embereknek. A szeszes hordókat pedig szétromboltattam, ne okozzanak bajt. Hiszen, ha elfáradnak, leülnek, megfagynak. Zúgolódnak, de később megértik, mikor példát látnak. -32 °C a hideg, dermesztő, különösen, hogy nem tudunk fedél alatt megpihenni, csak menni-menni. A csípős szél pedig állandóan fúj.”

A jászberényiek 1943. január 18-án a Goncsarovkán rekedt 23. könnyű hadosztálybeli tüzér- és vonatalakulat-töredékek kitörésénél segédkeztek, amikor 14 óra tájt kikergették a szovjeteket a faluból. Dalmadi István csapatcsendőr tizedes (32/7. puskásszázad) a harccselekmény részeseként számolt be arról, hogy Goncsarovka keleti szélénél ütköztek ellenséges csoportokba. Megmaradt nehézfegyverzetükkel tűz alá vették és felgyújtották a szélső faházakat. Zászlóaljparancsnokuk, Márton Ferenc alezredes minden felesleges felszerelési cikket eldobáltatott, miközben a tisztek egy része lóhátról biztatta a legénységet: „Jászmagyar bakák! Mutassátok meg, mit tudtok! Szuronyt szegezz!” és a 32-eseket rohamra vezényelték, akik szuronnyal „piszkálták ki” a szovjeteket Goncsarovkáról. Este vitéz Benkő Sándor ezredes, a 21. gyalogezred parancsnoka és 1. ezredsegédtisztje, Vágó Kálmán százados jelentkezett Luigi Reverberi tábornoknál, a Tridentina hadosztály parancsnokánál. Jelentették, hogy összeköttetés híján az olaszokhoz kívánnak csatlakozni, s Benkő ezredes elmondta, hogy puskánként negyven tölténye van és emberenként kétnapi élelme, sebesültjeit ellátni és szállítani nem tudja. Így fedezték az olaszok visszavonulását, miközben súlyos utóvédharcokba keveredtek 1943. január 20-21-én Sztyepanovka és Nyikolajevka térségében. A kassai gyalogezred harctudósítása szerint e harcokat követően a 21. gyalogezred „[…] mint harcerő többé tekintetbe nem jöhetett. Minden lőszer elfogyott, élelem egyáltalán nem volt, az igen nagyszámú sebesültek szállítása pedig megoldatlan volt. Ezek közül igen sokan a következő napokban életüket vesztették, hiszen sem szállítani, sem ellátni, sem pedig táplálni nem voltunk képesek őket.”

Márton Ferenc alezredes jelentésében kitért az olasz fegyvertársak magatartására is: „Előfordult, hogy a zászlóalj legénysége az olaszok által megszállt házba ment be melegedni, ahonnan azonban az olaszok a magyarokat bajtársiatlanul kizavarták és ha ennek nem tettek eleget, akkor – mint az elő is fordult – egyiket megsebesítették, másikat pedig agyonlőtték. Egy helyen pedig a zászlóalj legénysége által elfoglalt csűrt éjszaka a legénységre gyújtották, hol kb. 25 fő égett benn, míg egy csomó ruha és fegyver nélkül tudott csak kimenekülni.”

Az 1943. januári visszavonulás során a jászberényi zászlóalj véres vesztesége 721 fő volt. Közülük 6-an hősi halált haltak, 11-en meghaltak, 122-en hadifogságba estek és állományuk 50 százaléka – 582 fő – eltűnt. Akik lemaradtak, azok megfagytak a kemény télben, elestek a szovjetekkel vívott harcokban, meghaltak az éhségtől és a kimerültségtől vagy hadifogságba estek. Volt, akit eltűntként tartottak nyilván, ám később szerencsésen visszakerült alakulatához. Nem minden szovjet hadifogságba esett magyar került haza a második világháború után, ugyanis a sztálingrádi hadműveletek idején a szovjetek több százezer német és velük szövetséges katonát – köztük 27-28 ezer magyart – ejtettek fogságba. Nem voltak felkészülve ekkora tömegű hadifogoly elhelyezésére és ellátására, ezért többségük rövid időn belül valamilyen fertőző betegség következtében halt meg.

A jászberényi zászlóaljparancsnok jelentésében olvashatjuk, hogy „a nagy hideg miatt tűzfegyverek, géppuska, golyószóró általánosságban nem működtek. Harckocsik ellen harcot csak megfelelő és kellő számban rendelkezésre álló elhárítófegyverekkel lehet vívni, illetve harcot felvenni, különben a gyalogság harckocsitámadás esetén alul marad, mert kézigránátunk is kötegekbe kötésre nem alkalmas. [A] Zászlóaljnak [220-225 lovából] 27 lova hullott el a visszavonulás napjáig, azonkívül parancsra 80 lovat kényszerült a lóteleltetőbe hátraküldeni, így az elrendelt visszavonulásra sem elegendő lova, sem szánkója, géppuskák, nehézfegyverek, lőszer és élelemszállításra nem állt rendelkezésre. […] erőbeni állapotuk annyira legyengült, hogy visszavonulás közben megtett nagy utakat nem bírták, egymásután dűltek ki, miáltal épp a nehézfegyvereket kellett egymás után, idő előtt felrobbantani. Kiadott bakancsok az orosz hidegre és nagy hóra teljesen alkalmatlanok. Hiába volt a meleg gyapjúkapca, bár a bakancs nagy volt, de a lábfejboltozatnál szűk volt, a hólevet áteresztette, miáltal igen sok fagyás keletkezett. A ruházat sem felelt meg az orosz hidegnek. Mert míg az irhasapkák minden tekintetben beváltak, addig az irhamellények, mivel ujjuk nem volt, csak a derekat melegítették, ellenben a karokat nem. Hiányzott a meleg nadrág is. Mivel a trikónadrág és a gyalogsági nadrág mellett éjjel a havon tartózkodni még nagy tűz mellett is csak állandó mozgás mellett – járkálás – volt lehetséges. A zászlóalj [1943. január] 17-től reggeltől február 1-ig bezárólag semmiféle ellátást nem kapott. Az elinduláskor kiosztott 2 napi szalonnaadag mellett a legénység erőállapota rövidesen – erősen leromlott, a legénység teljesen lesoványodott, és mivel az olaszok minden közbeeső községet megszálltak, a zászlóalj sem élelemhez, sem férőhelyhez éjszakára nem jutott […]”

A jászsági bakák helytállását számos hadikitüntetés-adományozás is bizonyítja. Tisztjeik közül ketten a Magyar Érdemrend kardos-hadiszalagos lovagkeresztjét, öten a kardos-hadiszalagos bronz Signum Laudist kapták meg. A tiszthelyettesek, tisztesek és a legénység soraiból ketten a Nagy Ezüst, tizenöten a Kis Ezüst, kilencvenöten pedig a Bronz Vitézségi Érmet kapták meg, többnyire post mortem.

A zászlóalj 90 százalékos anyagi százalékos vesztesége – kézifegyverek 70, nehézfegyverzet 100 százalék – eltörpült amellett, hogy a jászberényi csapattest 1000 fős hadiállományából alig 250 lesoványodott, megtört honvéd tért haza a „doni pokolból”, akiket három hetes egészségügyi karantén után, 1943. május 23-án fogadott Jászberény városa a Hősi szobornál.