Kétszáz esztendeje, 1820. október 20-án született Kazinczy Lajos, a tizenötödik aradi vértanú.

A XIX. századra oly jellemző romantikus hevülettel, s pátosszal telve Az 1848–1849-iki magyar szabadságharcz vértanuinak emlékkönyvében (Pest, 1873) Halász István ekképp jellemezte Kazinczy Lajos ezredest: „Ki ne ismerné a nagy nyelvujitó, – a magyar irodalom ujjá-alakitójának, a nemzet ezen kegyeltje, s ünnepeltje Kazinczy Ferencznek a nevét?! E jelesünk fia volt Lajos, ki iránt a természet oly pazarló, de a sors oly igen mostoha volt. Szép deli külsővel, kitünő észtehetséggel, nemes és hős szivvel megáldva. Kivánhat e ennél többet egy halandó? Rokonai, barátai s ismerősei mind-mind szép jövőt, fényes és boldog pályát jósoltak neki. De az emberek számitásuk s jóslatukban mily sokszor, majd mindig csalódnak. (…) Bátor, sőt mondhatni rettenthetetlen bajnok volt, imposant alakja, s emelkedett honfi lelkesültségével előnyös befolyást gyakorolt a parancsa alatt álló csapatokra, melyeket harczi lángra gyujtani mindenkor hatalmában állott, miért is a szuronyt szegezz rohamokban minden adandó alkalommal babért aratott, mindannyiszor a rohamoszlop élére állván, üldözőbe vett ellenfeleit futásra kényszerité.”

Évtizedekkel később Komárom hős védője, Klapka tábornok így emlékezett meg személyéről: „egyike elfelejthetetlen mártyrjainknak, már a szabadság harcz előtt barátom és bajtársam volt, mert együtt szolgáltunk, ő a IXik huszárezrednél én pedig a magyar testőrségnél, Bécsben. Sokszor találkoztunk társaságokban és az udvarnál is, míg az 1848iki események mindkettőnket haza nem hívtak.” A visegrádi remete, Görgei Artúr is meleg hangon emlékezett meg személyéről: „Tullnban mindnyájan szerettük mint komoly törekvésű iskolatársat és derék jó pajtást. (…) [1849-ben viselt] magas katonai rangja, melyet ő – tudtommal – protectio nélkül nyert el, minden kétségen felül bizonyít kiváló vezéri tehetséggel megáldott vitéz katona volta mellett.”

Ki is volt hát Kazinczy Lajos ezredes, akiről csupán annyi közismert, hogy ő volt a tizenötödik aradi vértanú, és ezredes létére tévesen a tábornokok közé sorolják?

A széphalmi nyelvújító, kazinczi és alsóredmeczi Kazinczy Ferenc és gróf szendrői Török Zsófia legkisebb gyermeke, Lajos, a Zemplén vármegyei Széphalmon született 1820. október 20-án (másutt: 19-én). Idősebb fiútestvéreihez hasonlóan – három nővére és három bátyja volt – a patinás sárospataki kollégiumban diákoskodott. Amikor 1831-ben kitört a felső-magyarországi kolerajárvány, ő és apja is megbetegedett. Édesanyja ápolásának köszönhetően meggyógyult, de atyját elvitte a betegség.

Gróf Teleki József, a kollégium főgondnoka vette pártfogásába és általa került a császári-királyi hadsereg kötelékébe, így a fekete csákót, sárga gombos sötétzöld dolmányt és mentét, buzérvörös nadrágot viselő 9. Miklós-huszárezredhez nyert beosztást hadapródként, ahol több, 1848/49-ben nevessé váló személy is szolgált tisztként, mint Gáspár András vagy korábban gróf Batthyány Lajos. 1835 ősze és 1839 között elvégezte a tullni utásziskolát, ahol iskolatársa volt Görgei Artúr és Ivánka Imre is. Az abszolválást követően visszakerült ezredéhez, s hadnagyi rangját 1842-ben kapta meg. Édesanyjának nem kis büszkeséggel írta meg az örömhírt: „Végre sok kínlódás után elérkezett az óra, amikor azt közölhetem Veletek, hogy tiszt vagyok.” A tiszti uniformis saját költségen való elkészíttetése hatalmas próbatételt jelentett számára, mivel a Miklós-huszárok tisztjei aranyzsinóros mundért viseltek, ami kisebb vagyonba került (A vékonypénzű Görgei például 1840-ben azért kérte magát a Nádor-huszárokhoz, mert a tisztjeik által viselt ezüstzsinóros egyenruha 150 forinttal volt olcsóbb, mint azon ezredeknél, ahol aranyzsinór díszítette a tisztek egyenruházatát). 1845 tavaszán a csehországi Pardubitzból a császárvárosba vezényelték a Miklós-huszárokat, ahol 1845. május derekától Kazinczy hadnagy gróf Ladislaus von Wrbna-Freudenthal altábornagy, bécsi hadosztályparancsnok mellett ténykedett segédtisztként. Ekkor ismerkedett meg Klapka György testőr hadnaggyal, s a két ifjú tiszt sokat forgolódott a bécsi társaságokban és a bálokon.

Jelen volt azon az 1845 legvégén tartott díszszemlén, amelyen ezredtulajdonosuk, I. Miklós orosz cár vezényelte a teljes bécsi helyőrséget és tisztelgett V. Ferdinánd előtt. Minden oroszok cárja nagykövetségén vendégelte meg régen látott ezrede tisztikarát, de akkor még senki sem gondolta, hogy három esztendő múlva, 1849 forró nyarán szeretett regimentje és saját lovassága fogja összemérni szablyáját a magyar függetlenségi háborúban.

A kitűnő minősítésű Kazinczy 1846. június 1-jén lépett elő főhadnaggyá, de nem sokkal később, 1846. szeptember 13-án leköszönt rangjáról (Vélelmezhetően „kivásárolta” egy olyan tiszttársa, aki rangban mögötte állt és előléptetésre várt, ami viszonylag gyakori volt a császári ármádiában, anyagi tehetsége révén jutott előre a ranglétrán a délvidéki nábob, Kiss Ernő is, így lett huszárezredes 1845-ben) és kilépett a hadsereg kötelékéből. Családi okokra hivatkozott, ami mögött valószínűleg zilált pénzügyi helyzete (és egy időközben kiderült váltóhamisítási ügy) állhatott. Kilépését követően zempléni és szabolcsi rokonainál tartózkodott, atyjára való tekintettel több tiszteletbeli címet is kapott – pl. Zemplén vármegye tiszteletbeli táblabírája –, ám azok nem jártak anyagi javadalmazással.

A délvidéki „kis háború” kitörésekor, 1848 késő tavaszán a szabolcsi honvédtoborzás munkálataiban tevékenykedett, aztán bízva a honvéd lovasság megszervezésében, felajánlotta szolgálatait és tiszti beosztását kérte a huszárokhoz gróf Batthyány Lajos miniszterelnöktől, valamint István nádortól. Amíg annak rendje és módja szerint utánajártak tiszti múltjának, Kazinczy nem várta meg kérelmének elbírálását, hanem a Délvidékre utazott, ahol az ottani magyar sereg parancsnoka, báró Philipp Berchtold altábornagy – akit még kassai dandárparancsnok korából ismert – önkéntes parancsőrtisztjeként szolgált, annak ellenére, hogy ekkor még nem volt tagja a honvéd tisztikarnak.

Három bátyja közül kettő hordott mundért a kirobbanó küzdelemben. Legidősebb bátyja, Emil, a 12. Nádor-huszárezred főhadnagyaként szolgált, de nem tartott a hazaszökő huszárokkal, hanem maradt a császár hűségén. Legfiatalabb bátyja, Bálint, a kassai 9. vörössipkás honvédzászlóaljba csapott fel önkéntesnek, a szabadságharc végén pedig a kassai 20. honvédzászlóalj századosa volt öccse hadtestében, míg egyik unokatestvére, Kazinczy Sándor a 12. Nádor-huszárezred tartalék századának volt a parancsnoka, főszázadosként.

A nyár végén kézhez vehette hivatalos kinevezését, ugyanis augusztus 27-én nevezték ki főhadnagynak, beosztva a Vácott szerveződő dunáninneni önkéntes mozgó nemzetőr tábor parancsnoka, Ivánka Imre őrnagy segédtisztjeként. Szeptember 13-án már századosi gallérvonásait varrathatta fel honvédtiszti atillájára. Ott volt a szeptember 29-i pákozdi csatában, de Jelačić üldözésében nem vett részt, mert megbetegedett. Pesti lábadozását követően vonult be a magyar fősereghez és volt jelen az október 30-i schwechati csatában. Az aradi hadbíróságon 1849. október 1-jén elhangzott vallomása szerint „a magyar hadsereg visszavonulása után a magyar hadügyminisztériumtól azt a megbízást kaptam, hogy egy utászzászlóaljat állítsak fel, ezért Pozsonyba küldtek, hogy a szükséges kézműveseket felavassam. Itt valóban meg is szerveztem egy négy századból álló zászlóaljat, vele Győrbe meneteltem, és itt egy második, ugyancsak négy századból álló zászlóaljat szerveztem. (…) én vezettem a Győr előtti sáncok építését is, de ezeket utóbb, a Windisch-Grätz tábornagy úr vezette osztrák hadsereg előnyomulásakor nem védelmezték. Második, még felfegyverzetlen zászlóaljammal az osztrákok megérkezése előtt elvonultam Győrből, Budára mentem, és az utánunk jövő magyar hadsereg számára átjárókat készíttettem a jégen.” November 28-án őrnagyként nevezték ki a 2. utászzászlóalj parancsnokául, aztán 1849 januárjában átvette a 3. utászzászlóalj parancsnokságát is. Két zászlóaljával vonult el Tiszafüredre, ahol Répásy Mihály vezérőrnagy Tiszántúlon álló tartalék hadtestének alárendeltségébe került. Időközben január 1-jén megkapta alezredesi rendfokozatát, és a tartalék hadtest egyik dandárát vette át. Január 18-án Perczel Mór vezérőrnagy Középponti Mozgó Seregéhez helyezték át, dandárja élén harcolt a szolnoki (január 22.) és a ceglédi (január 25.) ütközetekben. Január végén e hadtest egyik hadosztályának parancsnokaként került Klapka György ezredes felső-tiszai hadtestéhez, de hadosztálya vezetését – betegségének kiújulása miatt – február közepén át kellett adnia Máriássy János alezredesnek, így a kápolnai csatának (február 26–27.) csupán szemtanúja volt. Régi vágya teljesült, amikor március 10-én az 1. Császár-huszárezred parancsnokává nevezték ki, de sok öröme nem volt benne, mert az ezred tisztikarával komoly nézeteltérései támadtak. E helyzetből Görgei mentette ki. A megbetegedett Máriássyt helyettesítve április 3-tól a Klapka vezette I. hadtest egyik dandárnokaként küzdött a tavaszi hadjáratban. Bátorságával kitűnt az április 19-i nagysallói ütközetben, így érdemelte ki a katonai érdemjel 3. osztályát. Április végén az I. hadtest egyik hadosztályának parancsnokságával bízták meg, május 19-én a komáromi várőrséghez tartozó VIII. hadtest Csallóközben álló hadosztályának parancsnokává nevezték ki, és május 25-én megkapta ezredesi sarzsiját. Ezen időszakról Klapka tábornok már idézett levelében ezen sorokat írta: „Mindketten beléptünk a magyar honvédségbe, de mindegyikünk más harcztéren működve, nem találkoztunk 1849 Januárius végéig, a midőn őt mint alezredest, parancsnokságom alatt álló, Tokaj és környékén táborozó Iső hadtestbe beosztották. Ezen időtől kezdve együtt harczoltunk, ő mint hadosztály- én mint hadtestparancsnok, Tokajtól kezdve egészen az Áprilisi hadjárat végéig, Komárom várának hadseregünk által történt felszabadításáig. E dicső hadjárat alatt Kazinczy Lajos kitüntette magát, bátorsága és vezéri tehetségei által, a Kápolnai [itt csak szemlélőként], Isaszeghi, főleg a Nagy-Sarlói és Komáromi döntő csatákban (…)”

Június 2-án új megbízást kapott, megkezdte egy tartalék hadosztály felállítását Bereg–Máramaros–Ung–Ugocsa vármegyék területén. Jól haladt a szervezéssel, hiszen a nyár derekára seregteste 7345 főre emelkedett, de állományát zömében alig felfegyverzett, puskaport nem szagolt újoncok alkották. A nyári hadjáratban során Görgei visszavonuló Feldunai hadseregéhez akart csatlakozni, de Kossuth és Görgei utasítására, illetve Bem kérésére augusztus 6-án Munkácsról elindult Erdélybe. Nagybányán 1200 szatmári önkéntes, egy szepesi vadászzászlóalj és 17 löveg csatlakozott hozzá, miközben Dés felé haladt. Augusztus 22-én Zsibónál csatlakozott hozzá báró Kemény Farkas ezredes kolozsvári és Gál Sándor ezredes székelyföldi leharcolt hadosztálya, így 11–12 ezer főre és 56 lövegre duzzadt „hadteste”.

A zsibói Wesselényi kastélyban történtekről Kazinczy a következőket adta elő hadbírósági tárgyalásán: „mihelyt Görgey (sic!) fegyverletételéről megbizonyosodtam, nyomban követtem példáját, és ezzel harcászati előnyöket áldoztam fel, mert [Magnus Johann von] Grotenhjelm tábornok és [gróf Eduard] Clam[-Gallas] tábornok egymástól elvált csapatai közé vonulva abban a helyzetben voltam, hogy egyiket a másik után megverjem, hiszen az egyiknek csak hatezer, a másiknak csak nyolcezer embere volt, és Clam altábornagy ráadásul négynapi járóföldre lemaradt. Egyébként [Alekszandr Jegorovics] Tyimasev orosz [kapitány és cári] szárnysegéd bizonyíthatja, milyen nehéz volt számomra, mennyire nem csekély feladatot jelentett, hogy hadtestemet a fegyverletételre rábírjam, csak azzal tudtam elérni, hogy nyilvánosan lemondtam parancsnokságomról, mert a haditanácsban olyan határozott ellenkezésbe ütköztem, mikor ezt a dolgot előadtam, hogy nem tehettem egyebet. Csak akkor vettem át újra a parancsnokságot, amikor visszalépésem után senki sem akadt vagy ajánlkozott, hogy a helyemre lépjen, és az volt az egyetlen feltételem, hogy belenyugszanak a fegyverletételbe.” Ezt követően Szeremlei Samu Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről (Pest, 1867) szerint „e határozat a legénységgel közöltetik, midőn az a fegyelmet felbontja s az éjjelt kétségbeesett hangulatban és vad kihágásokban tölti el. Másnap aug. 25-én Grotenhielm (sic!) oroszai előtt megtörténik a lefegyverkezés.”

Kővári László történetíró ott volt Zsibón, és Erdély 1848–1849-ben című munkájában (Pest, 1861) emlékeit rögzítette „a megmaradt legénység, s a tisztikar nagyobb része elment. Kazinczy már ekkor mélyen le volt sújtva. Átadá Görgei levele másolatát. Szünetek között kérdé, ha nem akarok-e menekülni. Ha szabadul – folytatá – legyen igazságos irántam… majd ha nem leszek, ne feledje, hogy fia voltam Kazinczy Ferencnek, hogy egy nevet örököltem, melyet atyám hét évi börtönnel szentelt meg nekem.”

Pár nap múltán Nagyváradon Kazinczyt fogságba esett száz tiszttársaival együtt átadták a császáriaknak. Szeptember 8-án érkezett meg Aradra, de hadbírósági tárgyalása csak október 1-jén vette kezdetét. Az október 6-i aradi kivégzések tették világossá számára, milyen sorsot szánnak neki, így még aznap írta meg beadványát Karl Ernst törzshadbíró számára: „Kérem önt, vegye jóságosan figyelembe azt a tényt, hogy én nem voltam több – és rendelkeztem nagyobb politikai befolyással –, mint a hadsereg bármelyik ezredese, és ha ez sorsom enyhítéséhez valamivel hozzájárulhat, használja fel. Ezzel az igazságnak megfelelő eljárással talán egy emberéletet lehet megmenteni.” Hamarosan újabb beadványt írt, és annak megállapítását kérte, hogy nem volt tábornok és hadtestparancsnok, csak a fegyverletétel végett járt el ilyen minőségben. Védőbeszédét is elkészítette, többször kihangsúlyozva, hogy nem volt tábornok és hadtestparancsnok. (Itt kell megemlítenünk, hogy a fogságban készült visszaemlékezését unokaöccse, Becske Bálint adta közre a századfordulón. Az emlékirat eredeti kézirata nem került elő, valószínűsíthetően Becske maga írhatta meg a hibákkal és tévedésekkel tarkított koholmányt. Katona Tamás is hamisítványként feltüntetve közölte az általa szerkesztett Az aradi vértanúk (Budapest, 1979) című kétkötetes munka első kiadásában). Mindezek bizonyítására október 10-én három fogolytársa, Bayer József, Dobay József és Molnár Ferdinánd ezredes igazolta, hogy Kazinczy valóban ezredes és nem tábornok volt. Ernst törzshadbíró október 13-i votum informativuma alapján a haditörvényszék egyhangúlag bűnösnek mondta ki Kazinczyt, aki „nemcsak számos csatában vett részt a császári-királyi osztrák hadsereg ellen, hanem az utászosztag megszervezésével és Észak-Magyarországon egy hadtest felállításával is igen veszélyes tevékenységet fejtett ki, végül pedig Magyarországnak az osztrák császárságtól való elszakadásának kimondása után is megmaradt a felkelő hadseregben – a vádlott bűnös a felségsértés bűntettében (…) bárhol található minden ingó és ingatlan vagyonának elvesztése mellett lőpor és golyó általi halállal büntetendő.” E halálnemet kegyelemből kapta, mert nem volt tábornok és a további ellenállás helyett a feltétel nélküli fegyverletételt választotta. Az ítélethirdetésre október 24-én reggel 8 órakor került sor Aradon.

Utolsó éjszakájáról nem maradtak fent visszaemlékezések. Nőtlen emberként testvéreinek írhatott búcsúleveleket – de ezek nem ismertek –, és református lévén bizonyosan a Dessewffy Arisztid és gróf Leiningen-Westerburg Károly honvédtábornokot utolsó útjára kísérő Baló Béni óaradi református lelkész nyújtott számára lelki vígaszt. Másnap, 1849. október 25-én reggel 7 órakor lőtték agyon az aradi vársáncban. „Istenem, ne hagyd el szerencsétlen hazámat!” – ezek voltak kivégzése előtti utolsó szavai.

Jeltelen sírba hantolták, nyughelye ma sem ismert.