Az 1848. szeptember 29-én megvívott pákozdi csatát követően megkötött háromnapos fegyverszünet alatt báró Josip Jelačić altábornagy sietve visszavonult Székesfehérvár környékéről, és Mosonnál vert tábort, hogy bevárja az északról és Bécsből érkező csapaterősítéseket.

Itt értesült arról, hogy a császár – aki gróf Lamberg Ferenc Fülöp altábornagy, királyi biztos pesti haláláról hírt kapott, de a pákozdi csatavesztésről nem – október 3-án feloszlatta a magyar országgyűlést, Jelačićot nevezte ki Magyarország teljhatalmú biztosává és az ottani császári csapatok főparancsnokává. Az október 6-án kitört újabb bécsi forradalom a bánt legfőbb támogatójától, gróf Theodor Baillet von Latour táborszernagy hadügyminiszertől fosztotta meg, akit a felbőszült tömeg húzott lámpavasra Bécsben. 

Jelačić elhagyta Magyarországot, népfelkelőit hazaküldte, miközben reguláris lovassága jelentősen gyarapodott. Az október 3-i keltezésű királyi manifesztum akarata ellenére a magyar ügyet is szolgálta, mert ennek hatására a volt császári tisztek zöme továbbra is kitartott amellett, ráadásul a bécsi forradalom hetekre működésképtelenné tette a császári hadvezetést. Az üldözésbe átment magyar sereg visszafoglalta a Dunántúlt és a Lajtáig üldözte a horvátokat, azonban hadvezetése heteken keresztül nem tudta eldönteni, átlépje-e a határt, vagy sem. Értékes időt vesztegetett el, amit kihasznált a lebénult, majd gyorsan önmagára találó császári hadvezetés: ez vezetett az október 30-i schwechati magyar csatavesztéshez. 

Móga János altábornagy követte a nyugat felé hátráló Jelačićot, s várható volt, hogy a bécsi forradalmárokat fogja támogatni, ám a határátlépés súlyos katonai és politikai kérdéseket vetett fel. Várható volt, hogy a magyar csapatok itt már nem a horvátokkal, hanem a Bécsből kiszorított császári-királyi katonaság részeivel is megütközhetnek, ami morális válság előidézője lehetett azon tisztek körében, akik a császári-királyi ármádiából kerültek át a honvédsereg állományába. 

Az országgyűlés döntött. Ha az osztrák forradalmárok segítséget kérnek, azt a magyar sereg meg kell, hogy adja. Ez azonban késett, Bécsben senki sem akadt, aki hivatalosan kérte volna a magyarok bevonulását, bíztak az udvar kompromisszumkészségében, amelyet a bán kétkulacsos magatartása is erősíteni látszott. Október közepén Jelačić csapatai (26 ezer katona, 75 löveg) Bécs alatt bivakoltak, itt egyesültek a fővárosból kiszorult császári helyőrséggel. A 40 ezer főre gyarapodott sereg (37 zászlóalj, 42 lovasszázad, 138 löveg) másfélszeres túlerővel bírt a magyarokkal szemben, Móga altábornagynak ugyanis október végén 26 890 katonája és 82 ágyúja volt. A várható összecsapásban Móga nem számolhatott a bécsi felkelők támogatásával, mert azok harcértéke nem volt számottevő.

A prágai császári-királyi főhadparancsnok, herceg Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy október 7-én értesült a bécsi eseményekről, és azonmód riadóztatta csehországi garnizonjait, s a vasútvonalakat igénybe véve, október 23-ig erejét Bécs alá csoportosította. E kontingensekkel a császárváros alatti táborban már 59 zászlóalj, 68 lovasszázad – mintegy 80 ezer katona – és 210 löveg tartózkodott, így az erőviszonyok tekintetében a mérleg nyelve a császáriak javára billent, Windisch-Grätz pedig október 27-én elrendelte Bécs visszavételét.

Kossuth javaslatára már szeptember derekán megalakult a gróf németújvári Batthyány Lajos ügyvezető miniszterelnök honvédelmi tevékenységét felügyelő választmány, amely Batthyány távozásával átvette a végrehajtó hatalmat, és Kossuth elnökletével Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) néven ténykedett.

Az október 3-i királyi manifesztum és a bécsi forradalom hírére a képviselőház október 10-én határozatot hozott, és utasította Móga altábornagyot, „hogy Jelačićot Bécs falai alá is kövesse és megsemmisítse”. ¹ Az OHB elnöke sem tétlenkedett, október 18-án indult el a magyar táborba, de nem egyedül, azonban a vele érkező honvédek, önkéntesek és nemzetőrök harcértéke minimális volt. A miklóshalmi haditanácson Móga és vezérkari főnöke a negyedik határátlépés ellen szólt, hivatkozva a császári csapatok fölényére és a saját erők kiképzési, felszerelési hiányosságaira. Kossuth úgy vélte, „ügyünk Bécs ügyéhez kötve európai ügy, – attól elválasztva senki által nem fog figyelembe vétetni”. ² Azzal is érvelt, hogy a nemzetőröket hamarosan haza kell bocsátani, és kár lenne azt harc nélkül megtenni. Közbevetette, ha „seregünk vezérei mind azt mondják, hogy előnyomulás esetén ármádiánk elvész, én stratégiai lehetetlenséget parancsolni nem fogok”. ³ Úgy vélte, ha mégis akadna olyan tiszt, aki vereség esetén is garantálná a hadsereg megmaradását, annak adná át a fővezérséget. Az ozorai diadal részese, Görgei Artúr ezredes ekkor jelentette ki, hogy „nincs más választás, előre kell menni, mert ha nem megyünk, többet vesztettünk, mint ha három csatát vesztenénk”. ⁴ Kossuth erre felajánlotta a harmincéves törzstisztnek a fővezérséget, amit az elutasított, így a többségében kiképzetlen újoncokból álló sereg október 28-án kezdődő előrenyomulását Móga irányította, amelyet a Dunán hegymenetben lévő 60 lóerős, 12 löveggel felszerelt Mészáros hadigőzös is biztosított. A Schwechat folyó vonalán október 30-án indult meg a 10 dandárból álló magyar had (29 zászlóalj, 29 huszárszázad; 30 043 fő, 90 löveg) támadása, amellyel szemben Jelačić 27 ezer fős serege (23 zászlóalj, 6 lovasszázad, 81 löveg) állt. 

A zempléni vármegyei önkéntes mozgó nemzetőr zászlóalj egyik tizedese, zsolnai és nagyszalatnyai Matolay Etele az alábbiakat rögzítette a csata kezdetéről: „Megindulásunk után […] kissé balra lehuzódtunk, s igy nem láthattuk mi történik ott (különben is ködös volt) midőn a puskaropogás megkezdődött, az első lövést egy dörgő »éljen« követte az egész sereg sorain végig, s a Sándor huszárezred zenekara a Rákóczy-indulót fujta meg. Talán egy jó félóra telhetett el, mialatt a puskaropogás, szinte szakadatlanul de közbe-közbe hevesebben folyt, midőn néhány ágyuszó is keveredett közzé. Az első ágyulövésekre ismét dörgő »éljen«-ek feleltek, s a zenekar ismét más indulót hangoztatott. […] tartott a csatározás, midőn végre némi szünet állván be, hirét vettük, hogy Guyon őrnagy a pesti csatárokkal Manswörth falut szuronnyal vette be.” ⁵ E hír igaz volt, ugyanis a jobb szárnyon Guyon Richárd – eredeti nevén Richard Guyon esquire d’Beaufre et Gey – őrnagy „Fiaim, büdös a puskapor, szuronyt szegezz” ⁶ felkiáltással vezette rohamra a 2. dunántúli (2. pesti) önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljat, amelyhez csatlakozott a kézdivásárhelyi 15. székely határőr-gyalogezred tábori zászlóalja, valamint balajthi Szász János őrnagy kombinált zászlóalja. Mannswörth falu megrohanása, bevétele és felgyújtása alig húsz percet vett igénybe.

Középen az elővéd szerepét játszó, Görgei Artúr ezredes által vezetett 7. dandár a Schwechat előtti magaslatokat vette birtokba, ahonnan tüzérsége lövetni kezdte Schwechatot. Épp a falu elfoglalására készült, amikor parancsot kapott, hogy várja be a zömében lovasságból álló bal szárnyat (parancsnok: Répásy Mihály ezredes), ugyanis Móga attól tartott, hogy a császáriak benyomulhatnak a csapatai között támadt résbe. Görgei úgy vélte, célszerűbb lenne, ha a fővezér előreküldené a bal szárnyat, vagy a hadközepet és a jobb szárnyat vonná lőtávolon kívülre. Nézeteit a jóval hátrébb álló Mógának személyesen fejtette ki, megjegyezve, hogy ezen vezetési pontból az első hadsorokat nem is látni. „Ott állok, ahonnan az egészet áttekinthetem, ön pedig szó nélkül teljesítse parancsaimat!” ⁷ – pirított rá Móga, és Görgei a körükben tartózkodó Kossuth füle hallatára kijelentette, a vett parancsért nem lehet vállalni a felelősséget, és visszament csapataihoz, amelyek oldalában ellenséges oszlop bukkant fel. Görgei felismerte a bekerítés szándékát, ezért zászlóaljait csákány alakba rendezve igyekezett azt kivédeni, ám a fedetlen terepen a császári tüzérség célpontjává váltak. 

Délután 2 órakor 1 hét- és 1 tizenkét fontos üteg vette tűz alá a magyar centrumot, amely eleinte állta a golyózáport, aztán megingott. A gömöri és honti önkéntes mozgó nemzetőrök megfutottak, mire Görgei az 1. pesti önkéntes nemzetőrzászlóaljat akarta az ellenséges tüzérség elleni rohamra vezetni. Ám ez a zászlóalj is a futásban keresett menedéket. Mellette tevékenykedett parancsőrtisztként öccse, nemes görgői és toporczi Görgey István főhadnagy, aki így emlékezett a válságos pillanatokra: „Eddig az első hadsor: az 1. pesti önkéntes zászlóalj vitézül egy helyben állta a sűrű ágyúgolyókat. Sokat is vesztett… Mikor azonban Artúr bátyám a hontiak hűlt helyéről odavágtatott: már akkor az 1. pesti is egy kőfalhoz hasonlított ugyan, olyanhoz mely rendül-indul, hogy a jövő pillanatban összeomoljék. Őrnagya, gróf [zsadányi és törtökszentmiklósi] Almássy Ernő teljesen el volt már rekedve az untalan biztatásoktól. E zászlóalj még sokkal izgatóbb látvány volt: a tömeges rémület és egyéni halálmegvetés küzdelmének iszonyatos képe! E válságos pillanatban bátyám azt remélte, hogy – erőszakos előremozdítás lévén a félelemnek legbiztosabb ellenszere – rohamra vezetheti a megrendült csapatot. – Előre! Az ágyúk ellen! – kiált elül. S íme, a tömkelegből kiválik egy ifjú százados – Gózon Lajos volt ügyvédtársam –, kezébe ragadván a zászlót, vagy ötven lépésig előrerohan véle, s ott a rúdját ledöfi a felszántott földbe, melyen a kartácsgolyók jégesője porzik. Torka szakadtából kiáltja itt Gózon: – Ide, magyar! itt a zászlód! kövesd! [A valóságban jóval profánabbul buzdított: „Ide, magyar! Itt a zászlód, itt dögölj meg!” ⁸ ] – Erre lelkesülten utána rohan körülbelül 30–40 ember – vontatva követi a többi tömeg eleje – maradoz, hátrahúzódik utója –, óriás sárkány alakját ölti az egész zászlóalj, derékban hajlongva kígyódzott, hovatovább vékonyodó nagy farkban végződött… S ez így kínlódik egy ideig, míg végre is vad futásnak tömörül az egész, s az előretört legelsők is egyenkint visszaszakadoznak… Utoljára Gózon maga ott áll a sűrű kartácstűzben a magasan lobogó zászlóval… Artúr bátyám odaléptet hozzá, szemébe néz, kezet ráz vele, s meghagyja neki: – Mentse meg a zászlót!” ⁹A 27 esztendős Gózon Lajos ekkor még főhadnagy volt, és schwechati helytállásáért léptették elő századossá. Nevét érdemes megjegyeznünk, hiszen az 1849. július 25-i alsózsolcai ütközetben az 1. Pest vármegyei önkéntes nemzetőrzászlóaljból szervezett 66. honvédzászlóalj őrnagyaként ötven emberével átgázolt a Sajón, és megfutamította az orosz tüzérséget. Hősies teljesítményéért alezredessé lépett elő, és megkapta a katonai érdemjel 2. osztályát, tettét pedig – egykori pápai iskolatársa – Jókai Mór is megörökítette A zsolcai hős című elbeszélésében.

Ezt követően Görgei a nógrádi önkéntesekkel tett kísérletet, de azok sem bírták elviselni az ágyúgolyók sistergését, és meghátráltak, ezért kénytelen volt Vilmos-huszárjaival és tüzérségével fedezni a visszavonulást. Délután 3 órakor a császáriak átkarolták az egyelőre Görgei erői képezte magyar bal szárnyat, Móga kiadta a visszavonulási parancsot a hadközépnek, és a sebes iramú retirálást lovasságával kívánta fedezni. „Arthur bátyám és két segédje – Schultz főhadnagy ¹⁰ a Vilmos-huszároknál és magam – valánk az utolsók, kik a csatatérről bevonultunk.” ¹¹ – jegyezte fel Görgey István.

Erre a tapasztalatlan nemzetőrök és önkéntesek soraiban kitört a pánik, a jobb szárny is meghátrált, és a visszaözönlőket csak a Fischa patak mögött sikerült valamennyire rendezni. A honvédek „(…) is szaladni kezdtek; ekkor tetőpontját érte a zavar, így kénytelen volt az egész jobbszárny visszavonulni.

A futásban menekvést kereső önkéntesek és nemzetőrök nagy része elhányta fegyverét s tarisznyáját, mindent, mi terhükre volt, és a futásban akadályozta. A huszárok vágtatva mentek a menekvők után, de hasztalan kiálták, hogy térjenek vissza, nincs veszély – de ki futásban volt, azt megállítani többé nem lehetett. Így történt, hogy másnap messze vidéken már tudták a svecháti csata szomorú végét” ¹² – írta Major István, győri önkéntes mozgó nemzetőr.

Ekkor a bal szárnyra erősítések érkeztek be, miközben Kossuth az addigi sikereken felbuzdulva futárt menesztett Görgeihez, hogy az átvegye a főparancsnokságot, ám e levelet a címzett nem kapta meg. A Schwechat előtt álló magyar centrum megfutamodásakor Jelačić herceg Franz Liechtenstein vezérőrnagy lovashadosztályát (31 lovasszázad, 12 löveg, 6 röppentyű; 3000 fő) küldte átkarolásra, amely a csatatérre késve érkező magyar bal szárnnyal került szembe. Répásy lovassága és lovastüzérsége a császáriakat eltérítette támadási szándékuktól és lehetővé tette, hogy a magyar csapatok nagyobb veszteségek nélkül hátráljanak az országhatár felé. A csata ezen utolsó fázisa tette világossá a császári hadvezetés számára, hogy – Windisch-Grätz szavait idézve –, „ez nem szedett-vedett lázadó csorda. Ez egy hadsereg”. ¹³

A magyar fiaskó ¹⁴ okait Görgei Artúr emlékirataiban hosszabban taglalta, amelyet érdemes idézni: „Alig hangzott el Schwechat felől az utolsó ágyúlövés, a legkülönbözőbb magyarázatok kaptak lábra arról, hogy mi volt az oka támadásunk kudarcának.

A nemzetőrök és önkéntesek csatakerülő tömegei például, akik minden önnön gyávaságuk miatti kudarc okát rögtön készek voltak valamilyen árulásra fogni, azt beszélték, hogy a bécsiek Windisch-Grätz herceggel titkon egyetértve, először segítségül hívtak minket, de azután csata közben a császáriakkal egyesülve ellenünk fordultak. Ez a mese – bármilyen képtelenül hangzott is – azoknak az izgatásoknak volt természetes következménye, melyek táborunkban a bécsieknek a mi támadásunkkal egyidejű kirohanásáról szóltak, s könnyű diadalt ígértek az ostromzároló császári hadsereg felett.

Móga intézkedéseit az egész támadás és főleg az ütközet alatt szintén kemény bírálatnak vetették alá, és számos alárendeltje határozottan kijelentette, hogy a fővezér az egész hadsereget az ellenség kezére akarta játszani. Azt, hogy ez nem sikerült neki – úgy mondták –, Windisch-Grätz hercegnek vagy az alvezéreinek köszönhetjük, akik szándékosan kíméltek bennünket.

A magyar mozgalom polgári vezetői gondosan terjesztették ezt az utóbbi nézetet, egyrészt azért, hogy cáfolják vele azt a nem alaptalan vádat, hogy ők a Lajtán túli támadást célzó agitációjukkal a nemzetet vakmerő és veszedelmes lépésre csábították; másrészt azért, hogy a nemzet fogyatkozó bizalmát azoknak a rokonszenveknek sejtetésével újra megerősítsék, melyek a magyar ügy iránt még az osztrák hadsereg kebelében is szunnyadnak!

Ha lelkiismeretesen vizsgáljuk azokat a sajátságos körülményeket, melyek közt a schwechati ütközet lefolyt, az imént fejtegetett kemény ítéletet nem tartom elfogadhatónak.

Igaz, nem lehet tagadni egyrészt, hogy a magyar fővezér intézkedései könnyen kelthették azt a benyomást, mintha saját seregét szándékosan bajba akarta volna hozni; másrészt pedig azt sem lehetett tagadni, hogy az ellenség a mi megszalasztott középhadunk és jobbszárnyunk üldözésében mindössze arra szorítkozott, hogy két-három elfoglalt ütegállásból szaporán küldözte utánunk ágyúgolyóit, hatalmas jobbszárnyi bekerítő csapata Répásy alatti gyönge balszárnyunkkal szemben pedig éppen akkor szüntette be támadásait, amikor Móga nem tudott több erősítést küldeni Répásynak; be kell vallani azt is, hogy az ellenséget az erélyes üldözésben sem semmiféle bécsi kirohanás, sem semmiféle olyan föltevés, hogy rendetlen visszavonulásunk talán csak színleges, nem akadályozta; mindez együttesen elég alapot szolgáltatott arra a következtetésre, hogy az ellenség szándékosan hagyott elmenekülni bennünket.

Én azonban úgy gondolom, hogy a schwechati ütközet napján sem Mógáról, sem az ellenfél fővezéréről nem szabad föltételeznünk, hogy világosan tudták, mit is akarnak. A magyar hadsereg gyarló vezetésének, valamint szerencsés megmenekülésének sokkal egyszerűbb magyarázatát abban látom, hogy mind a fővezérek, mind a hadseregek harmincévi béke után érthetően elfogódottak voltak, ráadásul az 1848. esztendő nemzetiségi izgatásai ekkor még nem tudták a régi bajtársi viszony emlékezetét eltörölni a kettévált rendes haderő soraiban, vagyis nem voltak képesek elkeseredett ellenségekként vívni egymással.” ¹⁵

Schwechat után a fővezér mellett más, vezető törzstisztek is leköszöntek. Kossuth személytanúja volt Görgei október 30-i teljesítményének, így nem csoda, hogy Görgei tábornokká avanzsált, és átvette a Feldunai hadsereg parancsnokságát.

„(…) Móga altábornagy lova a sereg hazavezetése alkalmával elbukván, a fővezér tetemesen megsérült, s öregbedvén érezve régi sebei okozta fájdalmait – tudósította az OHB-t Kossuth –, megujitotta azon kérését, hogy a fővezérség alól fölmentessék.

Én a lemondást elfogadtam, s használtam az alkalmat, hogy a tisztelt bizottmány által még a mult hónap 11-én Görgey Arthur ezredes számára kiadott tábornoki oklevelet neki kézbesithessem, s a sereg előtt kihirdethessem. Egyszersmind Görgey Arthur tábornok urat az összes hadsereg vezérségével biztam meg.

Örömmel tettem ezt, mert szemeimmel láttam, és látta az egész sereg, milly rettenthetlen bátorsággal, s a mellett strategicus ügyességgel vezette az elősereget (…) És ő volt az, a ki a visszavonulás közben felbomló csatarend következtében az elmaradozott összesen 18 ágyut kevés népével a nemzet számára, Köpcsénybe épségben visszahozta.

És tettem ezt annál nagyobb örömmel, mivel Görgey tábornok urnak fővezérré kineveztetése fölött az egész sereg osztatlan öröme találkozott az enyimmel.” ¹⁶

Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa