váratlan fordulatok a királyi családban

A mostohasorsú Vazulnak három fiúgyermekéről tud a szakirodalom. A királyi nemzetségen belüli feszültségekről, intrikákról, hatalmi helyezkedésről először 1032 kapcsán kapunk hírt. 

Ekkor a már betegeskedő István királyunk elvesztette fiát, Imre herceget, az ország hivatalosan kijelölt trónörökösét. Habár István sikeresnek bizonyult külpolitikájában, vitézségét és bölcsességét a kortársak is tapasztalták és elismerték, mindez kevés volt ahhoz, hogy belföldön összeesküvést ne szőjenek ellene az elégedetlenkedők. A sikertelen merényletkísérlet után Vazul fiainak menekülnie kellett az országból. Nem tudjuk, hogy ekkor hány esztendősek lehettek – csak születési sorrendjükkel kapcsolatban van konszenzus: Levente, András (Endre), és Béla volt a sorrend, – de vélhetően már nagykorúnak számítottak, így a hatalomátvételi kísérlet megtorlása rájuk is kiterjedt volna. Levente és András a Kijevi Ruszba mentek, míg Béla a lengyel királyi udvarba vándorolt. Béla herceg a pomerániaiak elleni hadjáratban kitűnt hadvezetési heteségével és rendkívüli testi erejével. Bajnok Bélának és bölény Bélának is hívták kortársai. A korszak kelet-európai hadjárataiban magának hírnevet szerző Béla hercegi rangra emelkedett és a lengyel király (II. Mieszko) hozzáadta lányát. Így jelentős nemzetközi kapcsolati hálóval rendelkezett Béla, aki komoly befolyással bírt és igyekezett aktívan segíteni pártfogóit, rokonait.

újra magyar földön

A segítségnyújtásra hamarosan alkalom is adódott. 1048-ban bátyja hazahívta, és az ország egyharmadát átengedte neki. A dukátusi rendszer talán legkorábbi említése ez a forrásokban. Tudjuk, hogy magyar viszonylatban ez nem csak a rábízott terület adminisztratív igazgatását jelentette, hanem annak katonai védelmét is. Tanácsaival és fegyveres erejével a király rendelkezésére állt öccse, Béla. 1051/52-ben a német invázió megállítását Béla hercegnek tulajdonítják a korabeli írástudók. Béla a nomád hadászatban jól ismert fölperzselt föld taktikáját alkalmazta a helyismerettel alig rendelkező ellenséggel szemben. Utánpótlási vonalait pedig folytonosan elvágta. Ennek következtében a német hódítás veszélye megszűnt. Így Béla a felszabaduló hadipotenciállal még kisebb területeket is visszaszerzett a déli határszélen a horvátokkal és a bizánciakkal szemben. Közben az országnak tartós békére volt szüksége, mert a kényszerből fegyvernyugvást ajánló német uralkodóból könnyen válhatott revansvágyó ellenség. Időközben pedig a Cseh-medence és Észak-Itália is német érdekszférává vált tartósan. Tehát a magyar király elemi érdeke volt a tartós béke megteremtése a nagy nyugati szomszéddal. Erre az új német császárral kötött megállapodás lehetett a garancia, amelynek keretében András királyunk fia, Salamon eljegyezte IV. Henrik húgát, Juditot. Az ország védelmére hazacsábított Béla ezt kifejezetten rossz néven vette, hiszen a még fiúgyermekkel nem rendelkező bátyja, neki ígérte a trónt halála esetén. Mindeközben András királyt gutaütés érte és lebénult, míg fia kiskorú volt, így szükségessé vált tisztázni: Béla herceg ragaszkodik-e a korábbi egyezségben foglaltakhoz?

„Ha kedves az életed, a kardot válaszd!”

Az ország helyzete stabil volt ugyan, de a királyi dinasztán belül András ágának jövője egyre kérdésesebbé vált. András fiai kiskorúak voltak, támogatóinak egy része rossz szemmel nézte a német szövetséget, ezért megbízhatatlannak számított. Eközben András megrokkant, így a részben még pogány köznép szemében uralkodói alkalmassága szertefoszlóban volt. Nagyobbik fiát, Salamont, kiskorúsága ellenére gyorsan megkoronáztatta. Ezek után a király Tiszavárkonyba kérette öccsét, és az országot jelképező korona és a hercegséget szimbolizáló kard közötti választást ajánlotta föl számára. Azonban az ajtónálló a királyhoz való belépése előtt megsúgta Bélának, hogy ha jogos jussát, azaz a koronát választaná, akkor nyomban kivégeznék. Béla herceg a kardot választotta, majd családjával együtt lengyel rokonaihoz menekült, akiktől egyben katonai támogatást is kért. András német és cseh zsoldosokat hívott, mert a királyságot nem akarta átengedni fivérének. Mindebből nyilvánvalóvá vált, hogy csak a fegyverek ereje döntheti el a kérdést. Béla a Tisza mentén sikeresen legyőzte András királyt, aki nem sokkal később belehalt sérüléseibe. Így 1060-ban Magyarország új királyává Bélát választották.

nem csak a hadakozásban volt nagy

I. Béla igyekezett az ország többségét maga mellé állítani. Megbocsájtó volt András híveivel szemben, támogatta az egyházat, maga bencés apátságot alapított Szekszárdon. Mindemellett a még pogány köznép bajainak orvoslására is kísérletet tett, de az összegyűlt tömeg radikalizálódását nem hagyhatta szó nélkül, így az összeseregletteket fegyvereseivel zavarta szét. Gondja volt az ország határainak megvédésére, hiszen tudta, a nép biztonsága és a termelés zavartalansága adja királysága stabilitását. Ezen túlmenően is volt pár jelentős tette. Értékálló ezüstpénzt veretett, ami helyre billentette az ország gazdaságát. Ugyanakkor fellépett a nyerészkedők ellen: „Nem tűrte, hogy a kalmárok és pénzbeváltók átkos, fösvény mohósága fölös hasznot szerezzen az együgyű és paraszti emberektől. Ugyanis kiváltképpen ez az oka annak, hogy a népek ínségre, szegénység veszedelmére jutnak; de így mindenki szabott ár szerint adott és vásárolt, igaztalanság és csalás nélkül.” Kevésbé ismert, de a pénzreform bevezetés mellett adócsökkentést is véghez vitt. Ez pedig lehetővé tette, hogy a képződő plusz jövedelem, legyen az a várjobbágyoké, az uradalmi mesterembereké, vidéki alsópapságé vagy az ország nemeseié, fellendítsék a belső forgalmat, ezzel növelve a társadalmi jólétet. Rövid uralkodása alatt az ország ismét fejlődésnek indult. A halál az ország védelme érdekében tett hadikészülődés közben érte, amikor rászakadt a dömösi trónépítmény, és haldokolva a nyugati csatatérre vitette magát, hogy személyesen irányítsa a hadmozdulatokat. Halálával (1063. szeptember 11.) egy nagy király távozott az Árpád-dinasztiából.

Felhasznált irodalom:

Benda Kálmán: Magyarország történeti kronológiája: a kezdetektől 1526-ig. 1. kötet. 1982.

Font Márta: Árpád-házi királyok és Rurikida fejedelmek. 2005.

Geréb László: Képes Krónika. 1993.

Kristó Gyula: A tizenegyedik század története. 1999.

Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok. Fejedelmek és királyok. 2003.