Harminchárom évvel ezelőtt, 1987. szeptember 27-én sorsfordító pillanatok zajlottak Lakiteleken: a Lezsák Sándor házának udvarán felállított sátorban közel kétszáz értelmiségi gyűlt össze, hogy megvitassák a magyar nemzet jövőjét, számba vegyék a kilábalási lehetőségeket abból a – Csurka István szavaival élve – „nemzethalálból”, amelybe Trianon taszította hazánkat, és amelyhez a több évtizedes kommunista diktatúra adta meg a kegyelemdöfést. A tanácskozás címe is drámai hangulatot sugallt: A magyarság esélyei.

A népi íróink hagyományait követő értelmiség már a hetvenes évektől kezdve embert próbáló küzdelmet folytatott azért, hogy megakadályozza a nemzettudat utolsó csíráinak kiölését a magyar társadalomból. Eszközeik alapvetően különböztek a magukat radikális ellenzékként aposztrofáló, később az SZDSZ köré tömörülő urbánusoktól, akik elsősorban az illegalitás és a szamizdat eszközeit használták lázadásuk kifejezésére.

A népiek igyekeztek a korabeli törvényesség keretein belül maradva megtenni mindent azért, hogy felélesszék a haldokló nemzeti érzést, visszaoltsák a magyar identitást Kádár népébe. Irodalmi és közéleti tevékenységüket hosszan sorolhatnánk: kiemelhetnénk az Ilia Mihály szerkesztette Tiszatáj folyóiratot, a Mozgó Világot, a Forrást vagy az Alföldet, számos olyan irodalmi lapot, amely teret engedett a nemzetben gondolkodó, többpárti demokráciáért küzdő értelmiség megszólalásainak. Lakitelek előzményeként most mégis két kevésbé ismert momentumot ragadnék ki: a tizenkilencek levelét és a Bethlen Gábor Alapítvány életre hívását.

1984 nyarán tizenkilenc ismert személyiség – többek között Sinkovics Imre, Csoóri Sándor, Csurka István, Czine Mihály, Nagy Gáspár, Sára Sándor, Für Lajos – jött össze Bíró Zoltán lakásán, és fogalmazta meg Kádár Jánosnak címzett levelét. A közéleti és művészeti nagyságok olyan sarkalatos és húsba vágón fájdalmas problémákra világítottak rá fogalmazványukban, amelyek orvoslása nem tűrhetett halasztást. Felszólaltak az elszakított területeken élő magyarság érdekében, és kifejezték a nemzettudat megerősítésének elodázhatatlan feladatát: „Ma már természettudósaink is arra figyelmeztetnek, hogy az előttünk álló teendők elvégzése a nemzeti tudat megújítása és megerősödése nélkül nem lehetséges.”

A levélírók kérték az Erdély történetét bemutató kötet kiadását, amellyel az egyre fogyatkozó történelmi tudat erősítését szerették volna elősegíteni. Mivel az 1945-ös cezúrát követő évtizedekben a nemzeti összetartozás érzése szinte teljesen kihalt – kiirtották – a társadalomból, követelték a határon túli magyarság helyzetével foglalkozó közlések megjelenését a különböző lapok hasábjain, a televízió és a rádió frekvenciáin, valamint egy Magyarság- és Nemzetiségtudományi Intézet felállítását. Kiemelt helyen szerepelt a már évek óta szerveződő, a hazai és határon túli magyar kultúra támogatására létrehozott Bethlen Gábor Alapítvány engedélyeztetésének a követelése is. Az alapítvány megálmodói a népi mozgalom hagyományaira építkezve egyfajta nemzeti hálózat kiépítését kezdték meg a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján, az ő összejöveteleiken fogalmazódott meg először a lakiteleki találkozó ötlete is.

1985-ben Monoron az ellenzék még egységesen jelent meg, 1987-re azonban egyre nyilvánvalóbbá vált az őket megosztó szakadék: éppen a nemzetben és a nemzetről való gondolkodás mentén kell keresnünk az egyre mélyülő ellentéteket. Nem véletlen, hogy a Beszélőben 1987-ben kiadott Társadalmi szerződés megírásánál a radikális ellenzék már nem egyeztetett a népiekkel, és az sem, hogy Lakitelekre – Konrád Györgyöt leszámítva – nem kaptak meghívást az urbánusok. A nemzeti identitás, a nemzeti szuverenitás és összetartozás kérdése feloldhatatlan ellentéteket szült közöttük, de politikai értelemben is erőteljes különbségek mutatkoztak. Míg a Társadalmi szerződés csak Kádár menesztését követelte, vagyis a pártállam lebontását nem, addig néhány hónappal később Lakiteleken megszületett a többpártrendszer.

Lezsák Sándor így fogalmazott megnyitó beszédében:

„…a felerősödő veszélytudat hozott össze bennünket. Nem az olvashatatlan, használhatatlan társadalmi antológiák számát akarjuk gyarapítani. Mint már annyiszor, megint késésben vagyunk. […] Nem tudunk méltó körülmények között és elegendő lélekszámban megszületni, fölnevelkedni, tanulni, családot alapítani, élni, dolgozni, nemzeti sajátosságainkat kibontakoztatni.”

Megrázó mondatok ezek, olyan veszélyekre figyelmeztető segélykiáltás, amelyeket mai napig nem sikerült elhárítanunk. Csurka István folytatta a vészharang kongatását:

„Annyi baj ért bennünket, magyarokat Trianon óta, olyan terhes magyarnak lennünk, hogy inkább feladjuk magunkat. Elhisszük azoknak, akik Trianon óta sulykolják belénk, hogy bűnös, bitorló nép vagyunk, vagy ha el nem is hisszük, rálegyintünk. Mindegy. »Ez van« – mondjuk, és ebben az »ez van«-ban benne tátong a halálos üresség.”

A lakiteleki találkozó a hetvenes években meginduló nemzeti ébresztés csúcspontja és a politikai rendszerváltás nyitánya volt. Fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy szinte azonnal nemzetközi támadások kereszttüzébe került. Csoóri Sándor nem vett részt az összejövetelen, mert éppen az Egyesült Államokban tartózkodott, és kétségbeesve telefonált haza, hogy mi is történt tulajdonképpen, mert az a hír járja Amerikában (!), hogy antiszemita jellegű összejövetelt tartottak a Duna–Tisza közén lévő kistelepülésen. Henry Kamm, a New York Times budapesti tudósítója a későbbiekben is írt a találkozóról, amelyben kifejtette, hogy a demokratikus ellenzék kihagyásával egy népnemzeti irányultságú társaság tartott összejövetelt, amely sokkal inkább nacionalistának minősíthető, mint liberálisnak, és megismételte az antiszemita vádat is.

Miközben a tengerentúlon – erősen torzítva a valóságot – cikkeztek az eseményről, idehaza arról sem lehetett tudomásunk, hogy negyven év után újraéledt a pluralizmus Magyarországon, hiszen a találkozó lezárásaként megfogalmazott nyilatkozatban deklarálták a Magyar Demokrata Fórum zászlóbontását. Minderről csak november közepén értesülhetett a magyar társadalom, amikor Pozsgay Imre egy interjú keretében beszámolt az eseményről. Mire utal ez a kettősség? Arra, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány védelmében kiépülni készülő nemzeti hálózat mellett egy nemzetközi hálózat is jelen volt Magyarországon, amely sikeresen lépett fel a nemzeti erők ellen. Ennek a kapcsolatrendszernek az erejét az első szabad választások után ismerhette meg igazán az ország: súlyos és máig helyrehozhatatlan károkat okoztak azzal, hogy média(túl)hatalmukat használva megtörték a nemzettudat-építés nehezen megkezdett folyamatát.

Harminchárom éve volt a lakiteleki találkozó. Szimbolikus szám: éppen a Megváltó életével megegyező idő telt el azóta. Kevés volt ez számunkra ahhoz, hogy a találkozó szelleméhez felnőve beteljesítsük a nemzeti önépítés sürgető követelményét, de talán még nem késő. Talán még soha, a kommunizmus évtizedeiben sem volt annyira égető szükség a nemzettudat megerősítésére mint ma, amikor identitás- és nemzetromboló erők uralják a világot.

„Fogalmazom mindezt a félelem nélküli élet reményében, mert hiszek abban, hogy a magyarság a maga akaratából, erejéből, értékálló hagyományainak megőrzésével, fejlesztésével, legjobb gondolkodóinak elképzelése szerint rendezze be és működtesse az életét. Kívánom, hogy e baráti beszélgetésen, tanácskozáson legyen jelen az utódainkat, gyermekeinket féltő felelősség, a nyugalom, a cselekvésre szigorító egyenes beszéd” – zárta gondolatait Lezsák Sándor 1987. szeptember 27-én. Úgy legyen!