A Balaton és a Dráva között, a Kanizsa-patak – a mai Principális-csatorna – mocsarában elhelyezkedő kanizsai vár Szigetvár 1566-os elvesztését követően lett a Nyugat-Dunántúl, valamint Stájerország védelmének egyik legfontosabb erőssége, valamint a kanizsai főkapitányság központja.

Az új végvidék megszervezése a korabeli hadügyi adminisztráció egyik csúcsteljesítményének számított, ugyanis a Zrínyi Miklós hősi halálát követő pár évben a semmiből sikerült egy működő, mélységében tagolt várhálózatot kiépíteni. A végvidék fontosságát jól mutatja, hogy főkapitányai között találjuk többek közt Thury Györgyöt és Zrínyi Györgyöt is. Az 1568-ban királyi kézbe kerülő várat olasz hadmérnökök – Pietro Ferrabosco és Sallustio Peruzzi – segítségével, modern elvek szerint kezdték megerősíteni és kibővíteni. A munkálatok azonban 1600-ra sem fejeződtek be, s a vár keleti része félkész állapotban várta az ostromló hadakat. Ennek ellenére az erősséget körülvevő nagy kiterjedésű mocsár jelentős akadályt jelentett minden támadó számára. 

Az oszmán erők régi vágya volt Kanizsa elfoglalása, amelyre végül 1600-ban adódott alkalom. A várat ekkor a stájer származású, egykori zenggi főkapitány, Georg Paradeiser védte, az ostromsereget pedig Dámád Ibrahim nagyvezír irányította. Kanizsa fontosságával a keresztény oldalon is tisztában voltak, ezért Rudolf császár katonasága a francia Mercoeur herceg vezetésével komoly kísérletet tett a vár felszabadítására. Részeredményeik ellenére a felmentő kísérlet az ellátási problémák miatt kudarcba fulladt, s ez megpecsételte a vár sorsát is. 1600 októberében szabad elvonulás mellett, hosszú ostrom után Paradeiser feladta a rá bízott várat. 

Paradeiser kapitányt bíróság elé állították és több társával együtt Bécsben lefejezték, a vár elvesztésének, majd pedig 1601-es sikertelen visszafoglalási kísérletének híre pedig villámgyorsan eljutott a keresztény Európa minden szegletébe, különösképpen Itáliában és a német területeken foglalkoztak sokat a történtekkel. A fennmaradt számtalan írott és képzőművészeti forrás közül jelenleg egy olyan német és egy lengyel szójátékot veszünk górcső alá, amely Verancsics Antal esztergomi érsektől származik. 

Közép-Európa, azon belül is elsősorban a Császárság, valamint a Habsburg Birodalom tartományai élénk érdeklődéssel követték a kanizsai fejleményeket. Ennek hátterében az állhatott, hogy a várat a német területek egyik legfontosabb védbástyájának tartották. Erről a német protestáns teológus, David Chytraeus az 1592-es év ismertetésénél érzékletesen így írt: „Kanizsát is, amelyet már korábban lélekben megszálltak, reményük szerint majdnem elemésztettek, ám eddig mégsem foglaltak el, jóllehet a külvárosra tüzet hajítva nagy kárt okoztak. Ha pedig Kanizsát elveszítjük, Németország ingje és alsóruhája is elveszni látszik majd.” ¹

A szöveg különös szóvicce a Canisia – camisia [ing] párhuzam. Az ötletes szójáték Verancsics Antaltól eredhetett, legalább is erre utal Krzysztof Warszewickinek egy Rómában megjelent munkája: „Ha végül sikerül elfoglalni Kanizsát, az nem Magyarországnak vetít előre komolyabb védekezést, hanem szomszédainak pusztulást. És lelkem elborzad attól, hogy felidézze, amit Verancsics Antal esztergomi érsek, a Magyar Királyság legkiválóbbja, sok éve már véletlenül megjövendölt, amikor azt mondja: »Ha elveszítjük Kanizsát, elveszítjük az ingünket is«. És nem tudom, ok nélkül-e. Mert vajon lehet-e kételkedni abban, hogy ha Kanizsát elfoglalják, Ausztriába, Stájerországba, Karinthiába, sőt egészen Friuliig (ad Forum Iulii) szabad bejárása lesz a töröknek?” ² Közülük földrajzi elhelyezkedésük, lakosainak személyes veszélyérzete, valamint a harcokban részt vevő katonái révén elsősorban Stájerországot és Alsó-Ausztriát érintették közelebbről a hadjáratok. A félelem nem volt alaptalan: Nyugat-Magyarország után leginkább a stájer települések sínylették meg Kanizsa elestét, ugyanis a várra a nyugat-magyarországi területekkel együtt védfalukként tekintettek.

A történtekről és emlékezetükről részletesen: Kanász Viktor: Kanizsa 1600–1601. évi ostromainak korabeli megítéléséről és emlékezetéről. In Kanász Viktor – Nagy-L. István (szerk.): Európa elfeledett hadszíntere. A tizenöt éves háború és Magyarország (1591–1606). Budapest, 2021. (A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 37.) 169–244. (letölhető itt)