Különböző történelmi korszakokban, különböző területeken más és más, egymáshoz néha hasonlító, máskor eltérő hadviselési módok, fegyverek jelenhettek meg.

Egy harcmodor vagy fegyverzet kialakulását egymással szorosan összefüggő, kölcsönhatásban lévő tényezők határozzák meg. Elsősorban adott a történelmi korszak. Bármennyire is jó az acélszablya vagy a rákfarkas acél huszársisak, a bronzkorban még nem létezett. Géppuska sem volt a napóleoni háborúk korában, bármilyen hatékony lett volna a tömött sorban támadó sorgyalogság ellen…

Meghatározó a földrajzi tényező, azaz a domborzat és az éghajlat is. Ott, ahol trópusi meleg van és magas a páratartalom, nem lehet vastag nemez- vagy bőrpáncélt hordani. A vékony vászonruha átvágására, átszúrására pedig egy könnyebb, vékonyabb, hajlékonyabb pengéjű kard vagy szablya is elég. Egy erősebb páncélról e könnyű fegyverek lepattannának, és szúráskor nem lenne elég stabilitásuk, nem lenne elég a szúrónyomaték. Már csak emiatt sem lehet a „világ legjobb” kardjáról, páncéljáról beszélni. Természetesen vannak olyan fegyverek és harceljárások, amelyeket akár több mint ezer évig is használtak többféle harcmezőn és eltérő körülmények között is.

Ilyen fegyver a szablya. Bár a mérete és a súlya változott, alapvető tulajdonságai mindvégig megmaradtak. Szablyát használtak a honfoglaló magyarok, a szeldzsuk- és oszmán- törökök, a 17. századtól a lengyel lovasság, a kaukázusi és közép-ázsiai népek harcosai és magyar hatásra az amerikai lovasság a 18-19. században. A francia, porosz, orosz, angol huszárság is szablyát használt. Normann kardot Európában a 8-11. században használtak. Úgynevezett lovagkardot pedig a 12-15. században, majd tőrkardot a 16-17. században. A 19. században a nyugati kardok már alig hasonlítanak a 11-12. századi fegyverekre. A szablyák azonban több fegyver- és hadtörténeti korszakon keresztül a legfontosabb fegyverek maradtak. A sztyeppi eredetű „nomád” harcmodor is több mint 2000 évig volt hatékony. Az ellenséget felderítő, gyorsan lerohanó, cselfutást, majd ellentámadást alkalmazó, aztán a menekülő ellenséget kíméletlenül üldöző és felmorzsoló harcmodor a hunok, avarok, honfoglaló magyarok, törökök, mongolok jellegzetes harcmodora volt. Lényegében ugyanúgy harcoltak a végvári vitézek („Az utaknak lese kemény harcok helye”, „arcul reá térvén űzőt sokszor megvernek” Balassi Bálint: Egy katonaének), a kurucok és az újkori huszárok, kozákok is. Ez a harcmodor „túléli” a római nehézgyalogos, a keresztes hadjáratok, majd a 14-15. századi nyugati nehézlovas korszakot és az Újvilágban is sikeres. Az USA lovasságának megteremtője Kováts Mihály karcagi születésű huszár ezredes. Egyik fő erénye e harcmodornak és fegyvernemnek, hogy jobban alkalmazkodik a terephez és könnyebben győzi le a nagy távolságokat, mint más fegyvernemek. A szállítás, a folyón való átkelés a mai modern hadseregnek is nagy gondot okoz. A sztyeppi eredetű „nomád” fegyvernem a lőfegyverek használatát is bele tudta illeszteni harcmodorába, de a svájci típusú nyugati nehézgyalogság vagy francia–német nehézlovasság nem. A magyar huszárok és az amerikai lovasság azonban ugyanolyan harcmodorban használta karabélyát, mint a honfoglaló lovasok vagy kunok az íjakat.

Ott, ahol hideg van, emiatt csizmát és vastag ruhát kell hordani, sem a fegyveres, sem pedig a pusztakezes közelharcban nem lehet forgó ugrórúgást vagy folyamatos, kicsi, elhajló ugrómozgást használni. Az ütéseknek-rúgásoknak vagy vágásoknak-szúrásoknak nemcsak az ellenfelet kell harcképtelenné tenniük, hanem át kell hatolniuk a vastag ruhán, esetleg a védőfelszerelésen is. Az azonban minden esetben fontos, hogy a páncél védjen, de ne legyen túl súlyos és ne akadályozza viselőjét a mozgásban.

A 15. századi nyugat-európai vértezetek nagyon jó védelmet biztosítottak a harcosoknak. Menetkor azonban külön szállítani kellett e páncélokat, mert az egész napos vagy több napig tartó viselése igen kifárasztotta viselőjét és a lovat. Így már külön szállítóeszközre és fuvarosra is szükség volt, akit etetni kellett és elszállásolni.  Ez megnövelte az élelmiszerigényt és a csatában a nem harcolók számát. A sokféle szállítóeszköz pedig lassította a menetet és ugyancsak megnehezítette a folyón való átkelést. A felszerelés felöltése is meglehetősen időigényes volt és a harcos segítségre szorult, mert egyedül nem lehetett felvenni. 

A harcművészet és fegyverzet kialakításában, kiválasztásában fontos az adott személy testalkata, erőnléte, valamint szellemi-lelki beállítottsága. Például egy 45 kilogrammos, vékony testalkatú embernek nem ajánlott a gódzsú-rjú vagy a Shorinji Kempo, mert ebben a stílusban fontos szerepe van a testi erőnek, a vastag csontozatnak, erős testalkatnak. Vékonyabb testalkatú, gyors mozgású ember számára viszont előnyös a Wing Chun elsajátítása. Vékony, magas ember bizonyára nem lesz szumó birkózó, de ügyes taekwondós lehet.

Az, aki harciasabb szellemű, jobb, ha egy olyan harcművészetet választ, amely harc-centrikusabb és veszély esetén előnybe helyezi a megelőző támadásokat. Más, szelídebb beállítottságú egyén számára ajánlottabb az aikidó.

Természetesen a harcos fizikai és lelki alkata összhangban kell legyen egymással és az általa választott harcművészettel. „Eredmény” mindhárom együttes fejlesztésével és gyakorlásával érhető el.

A testi és lelki alkat összhangja fontos a fegyverzet kialakításában, kiválasztásában is. Kis termetű, vékony testfelépítésű vívó számára sem a kétkezes kard, sem a tollas buzogány használata nem ajánlott. A középkori svájci alabárdosok testalkata sem éppen a dél-kínai kungfu harcosokra emlékeztet... Ennek megfelelően a svájci nehézgyalogosok erős védőfelszerelést, hosszú nyelű alabárdot és lándzsát, valamint rövid nyelű, de súlyos, erős bárdokat, harci kalapácsokat és rövidkardokat használtak. Különleges fegyverként ők is és a német „landsknechtek” is használták a sokszor 150 cm hosszú kétkezes kardot. Harcmodoruk azonban statikus, viszonylag lassú, zárt rendben végrehajtott hadmozdulatokból állt.

Átlagos testalkatú, de gyors mozgású harcos számára ajánlott a szablya. Bezerédi Imre, aki a világ legjobb bajvívói közé tartozott, kis termetű, de erős, mozgékony ember volt. Hadinaplók és levelek lejegyzett adatai szerint 72 párviadalban győzött. 1707 márciusában Körmend alatt híres párbajban győzte le az óriás termetű Orsich Antal császári ezredest. A török szultán kérésére Rákóczi lefestette legendás brigadérosát, akinek képét Isztambulban csodálattal és tisztelettel nézték a szultán katonái.

A sztyeppi nomád harcosok vagy végvári vitézek szablyája közepesen nehéz (75-100 dkg) és 80-90 cm hosszú fegyver volt, amely egyaránt alkalmas volt vágásra és szúrásra. Lovas vagy gyalogos is vívhatott szablyával. A szablyavívásra a gyors és erőteljes támadások, az elvezető hárítások vagy kitérések jellemzők. Huszonöt éves szablyavívó tapasztalatom alapján állítom, hogy a magyar szablya egyaránt alkalmas könnyen vagy akár páncéllal felszerelt ellenfél legyőzésére is. Bocskai hajdúi és Bethlen harcosai egyaránt sikerrel küzdöttek nyugati módon felszerelt császári sereggel és ettől merőben másként felszerelt tatár, török vagy oláh csapatok ellen. A harcművészet és a fegyverzet kialakításában fontos a cél is, tehát az, hogy mit akarunk elérni. Rohamosztagosok, ejtőernyősök számára olyan harci felkészítés kell, amelyet fegyverzetben lehet használni. A cél itt az ellenfél gyors megölése vagy harcképtelenné tétele. Önvédelmi célból a polgári életben az ellenfél megfékezése, az esetleges kitérés a cél, csak végső esetben a korábban említett. A csatában alkalmazott fegyverek a különböző történelmi korokban pedig mindig egyszerűbb, de erősebb eszközök voltak, mint a remekbe készült párbajfegyverek vagy díszfegyverek. A díszfegyverek sokszor nemcsak művészi kivitelben készültek, de könnyebbek, kisebbek is voltak a csatafegyvereknél.

Az is meghatározó, hogy mindezt milyen felkészültségű és felszereltségű ellenféllel szemben használjuk. Erős páncélzattal ellátott, jól képzett ellenfél ellen merevebb, súlyosabb fegyver szükséges, hiszen egy vékony, könnyű fegyver lepattan, elhajlik, nem képes átvágni, átszúrni az erős védőfegyverzetet. Páncél nélküli ellenfél esetén elegendő a könnyebb és ruganyosabb szablya.

E közvetlen tényezők mellett természetesen fontos az adott történelmi korszak vizsgált területének, népcsoportjának az életmódja, kultúrája is. Ott, ahol a harcművészeteknek, valamint a hadakozásnak évszázados hagyománya van, könnyebb kiképezni és felszerelni egy csapatot vagy egy-egy embert. Nem elhanyagolható az adott terület, népcsoport életmódja, háttérkultúrája, vallása sem.

Egy muzulmán lovas pásztorból hamarabb lehet harcost képezni, mint egy hindu földművesből vagy nagyvárosi ékszerkereskedőből. A lovas nomád eleve tud lovagolni. Tudja, milyen legelő mennyi lónak, mennyi ideig alkalmas. Tudja, hogy egy adott szélességű és hosszú hídon hány lovas tud átkelni egy adott időegység alatt. A lovaspásztornak állandóan harcolnia kell az állataiért és az állatai ellen. Védenie kell a ménest, nyájat, gulyát stb. a rablóktól, ragadozó állatoktól. Érteni kell több száz állat tereléséhez, itatásához, vihar esetén az állatok egyben tartásához. Jó és rossz időben kint kell lennie az állatokkal. A nagy testű állat, főleg a ridegen tartott, rúghat, öklelhet, haraphat, tiporhat. A pásztornak minden pillanatban figyelnie kell erre, különben súlyosan megsérülhet, akár meg is halhat. Adott esetben szét kell választani a megvadult, marakodó állatokat. Ez két szilaj bika esetén nagyon veszélyes, igen nagy bátorságot, gyorsaságot, erőt, ügyességet igényel. Végső esetben tudni kell ölni… Mindez követelmény a harcosok számára is. E tényezők elsősorban a múlt történelmi korszakokban voltak fontosabbak, de napjainkban sem elhanyagolhatók.

E szövegben felsorolt tényezők nem egymástól elszigeteltek, hanem folyamatosan kölcsönhatásban vannak egymással. Egymást felerősítik, vagy éppenséggel gyengítik. Mindezek mellett fontos az egyén döntése, akarata. Van, akiből jó harcos válhat, van, aki pedig ,,antikatona”. A bátorság azonban nem a harcosok kiváltsága. Számtalan példa igazolja (talán az egyik legszebb az 1956-os magyar forradalom), hogy sokszor fiatal diákok és idős emberek, férfiak és nők egyaránt bátrabbak voltak az ellenük támadó képzett hadseregeknél.

A tanulmány elkészítésekor a korabeli írott forrásokat használtam legtöbbször. Ezek egy része elbeszélő írás, de leveleket és hadi jelentéseket is elemeztem. Magyar és külföldi írott forrás is szól a hajdúk harcmodoráról.

A képzőművészeti alkotások pedig jól szemléltetik az öltözetet és a fegyverzetet. Wilhelm Dillich, Isaak Major, Georg Hoefnagel, Nicolo Angielini metszetein, valamint az erdélyi viseletalbumok színes képein tanulmányozható legjobban a hajdúk viselete, felszerelése.

Szerencsére ebből a korból már sok épen maradt tárgyat tanulmányozhatunk. A körmendi, sárvári, kolozsvári, nagyszebeni, innsbrucki múzeumokban a fegyverek mellett öltözeteket és más felszereléseket is láthatunk. Néhány remekbe készült fegyverről azt is tudjuk, hogy ki volt egykori tulajdonosa.

Mivel több mint huszonöt éve foglalkozom harcművészetekkel, a fegyverek és harceljárások nagy részét a gyakorlatban is kipróbálom, és ellenőrzöm a kísérleti régészet módszereivel. A hadtörténetnek csupán egy része tanulmányozható az íróasztal mellett a számítógépen. A háborút sem a „tornateremben tartják”. Így több káros tudományos közhely és téves értékelés megváltoztatható. Tapasztalataimat a Zrínyi Kiadó által 2018-ban megjelent könyvemben össze is foglaltam.

Felhasznált irodalom:

Bocskai István: Levelek. Szerk.: Benda Kálmán. Budapest-Bukarest, 1992.

Csillag Ferenc: Kardok történelmünkben. Budapest, 1971.

Dr. Hidán Csaba: Régi magyar fegyverek- nemcsak hagyományőrzők számára. Budapest, 2018.

Dr. Újvári Miklós: A Délkelet-ázsiai harci művészetek. Budapest, 1986.

Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók Erdélyről III. Tűzpróba 1603–1613. Szerk. Makkai László. Budapest, é. n.

Eszes Máté: Híres bajvívások, hírhedt párbajok. Budapest, 1988.

Forgács Balázs: Gerillák, partizánok, felkelők. Budapest, 2020.

Hidán Csaba – Szőllősy Gábor: Fegyver- és lószerszámgyűjtemény a tápiószelei Blaskovich Múzeumban. Szentendre, 2008.

Hidán Csaba László: Fegyverek magyar kézben. Budapest, 2015.

Hidán Csaba László: Könnyűlovas fegyverzet és hadviselési mód a 11-14. századi Magyarországon. Bölcsészdoktori Értekezés, Debrecen, 2008.

Hidán Csaba László: Középkori fegyverzet és harcművészet a Kaukázus térségében és magyar hasonlatosságai. In: Magyarország és Azerbajdzsán – A kultúrák párbeszéde. Budapest, 2008.

Hősök - Akik a nemzetért éltek, haltak. Budapest, 2008.

Jánváry Zoltán- Hidán Csaba: Vitézek, Kőröstárkány-Kápolnásnyék, Kárpátia Stúdió, 2020.

Nagy László: Hajdúvitézek. Budapest, 1983.

Rózsa György: Magyar történelemábrázolás a 17. században. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1973.

Szerk.: Kosáry Domokos: Magyarország története képekben III. kiadás. Budapest, Gondolat, 1977.

1972. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton fegyverben. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972.

Varga Csaba Béla: Nepál harcosai. Budapest, 2008.