882 éve múlt annak, hogy az egyik legnagyobb, ám méltatlanul elfeledett magyar uralkodó ősei trónjára ült: „Letekintett azonban az Úr Magyarországra, és adott neki ereje teljében lévő oltalmazót. (...)

(...) Mert a királyságot az Úr Gézának, Béla gyermekének adta, akit szűz Szent Cecília napján [1141. Febr. 22] koronáztak meg. Megragadta jobbját, megszilárdította, népek sokaságát rendelte alá, és a királyok hátukat fordították kardja elől futva.”[1] Így üdvözli a gyermek II. Géza király megkoronázását a Krónika: és joggal teszi ezt. Büszkeség tükröződik a tollat fogó közeli kortárs soraiban, számba véve elméjében mindazt a jó évtizednyi időn keresztül (1149-1162) évről évre ismétlődő küzdelmet, amit az I. Manuel idejében újra erőre kapó Bizánccal szemben folytatott Álmos herceg unokája. S nyilván nem tévesztette szem elől azt sem, ahogy a Regnum jogait karddal és okos diplomáciával védte a nyugati Róma, Barbarossa Frigyes univerzális jogigényeivel szemben. A gyermekként, mindössze tizenegy évesen, vak apja – az amúgy szintén sikeresnek mondható II. Béla – trónjára lépő király, a Kálmán-ágat Béla személyében leváltó Álmos-ág második királyaként, meg nem szűnő harcokban kellett megvédenie koronáját és egyben országa függetlenségét is. A folyamatosan tetté váló külső fenyegetések mellett Kálmán és Álmos vérre menő küzdelme is folyvást kísértette, Kálmánnak a trónra áhítozó fattyú fia, Borics avagy Borisz ellenében, aki a legkülönfélébb külső támogatókkal igyekezett már a vak Béla király idejében a főhatalomhoz jutni. Nem öncélú volt e küzdelem. Az országnak veszélyes partok között lavírozó hajóját kellett épségben elkormányoznia a nyugati és a keleti Róma, a Rusz és a steppe olyannyira különböző világainak örvényeiben. Mert bizony, a mára szinte elfeledett 12. század folytonosan változó Európája a keleti és a nyugati császár hatalmi igényei között kereste járható útjait. Géza király diplomáciája szövetségessé is tette ebben a küzdelemben az 1147-ben éppen hazánkon át a Szentföldre tartó francia királyt, akinek országát a nyugati Róma törekvései fenyegették.

Aligha véletlen, hogy éppen ezt a világot eleveníti meg a Névtelen jegyzőnek a század második felében megszületett Gestája, amelynek lapjain Kálmán és utódainak kudarcait fordítja győzelembe Álmos és annak fia, Árpád fejedelem. Kálmán csúfos vereségét a kunokkal szemben a Ruszban az Álmosnak évi adót fizető rusz fejedelmek és meghódoló kunok ellenpontozzák. Árpád fejedelem, akinek személyneve egyedül II. Géza egyik fiának, Árpád herceg nevében jelenik meg újra, Géza király harcait vívja meg a görögök, Bizánc, és a rómaiak, azaz a Német-Római birodalom hadaival szemben. Árpád honfoglalói ott vannak mindenütt, ahol Géza király hadai jártak. Győznek a Ruszban, erőt vesznek a görög hadakon az Alsó-Duna mentén, bejárják győzelmesen a Nyugati-Balkánt, Bulgáriát és Rasciát. Meghódítják Dalmáciát, ott vannak Géza 1146-os nagy győzelmének színhelyén a Göncöl-hidánál, a mai Bruck környékén. Legyőzik a betörő lengyeleket és cseheket, s futva menekülnek előlük a (német)-rómaiak. Regénybe illő lovagi élet elevenedik meg a regényes Gesta lapjain.

II. Géza uralkodása a magyar középkor külpolitikailag és katonailag egyik legaktívabb időszaka volt, Géza tevékenysége nyomán az ország a térség meghatározó középhatalma lett, a két korabeli szuperhatalom, Bizánc és a Német-Római Császárság közvetlen szomszédsága ellenére. Uralkodása idején sokáig meghatározó, de később is fontos szerep jutott anyai nagybátyjának, Belos bánnak. Az 1140-es évek végétől szinte minden évben hadjárat indult a Rusz területére (1148, 1149, 1150, 1151, 1152). Időközben Borisz fellépése a korábban jó német-magyar viszonyt megrontva, súlyos összeütközésekhez vezet (1145, 1146), a második keresztes hadjárat során III. Konrád seregével átvonul Magyarországon, súlyos, az egyházaktól beszedett sarc biztosítja csupán békés átvonulását. A szerbek önállósulási törekvései a rokoni kapcsolat révén (Géza anyai nagybátyja, Belos, a szerb nagyzsupán testvére) magyar-bizánci összeütközésekhez vezetnek, az egyik legsikeresebb bizánci uralkodóval, I. Manuellel kerül szembe II. Géza, aki aktív terjeszkedési politikája részeként Magyarország alávetését is megcélozza. Az 1150-es évek első felét folyamatos küzdelmük határozza meg (1149, 1150, 1151, 1153, 1154, 1155).

1152-ben az aktív hatalmi politikát folytató, frissen trónra került Barbarossa Frigyes hadjáratot tervezett Magyarország ellen, szándékát csak alattvalói gátolták meg. II. Géza a két birodalom közötti veszélyes helyzetében küldhetett követséget 1153 körül II. Roger szicíliai normann királyhoz. 1156-ban majdnem valóra vált a két birodalom szövetsége. I. Manuel közös hadjáratra tesz indítványt Barbarossának Géza ellen, ám az elutasítja a bazileusz javaslatát. 1156-1157 táján István herceg, II. Géza ifjabb öccse Belus bán támogatásával próbálta megszerezni a trónt, ám végül Barbarossához kellett menekülnie. Barbarossa nem véletlenül utasította el korábban Manuel ajánlatát és később István herceg támogatását. Követe útján nyár végén katonai segítséget kért II. Gézától a Milánó elleni hadjárathoz, amelyet a cseh uralkodó fiának és II. Géza lányának házassága pecsételt meg. 1158 januárjában Géza követei is részt vettek a regensburgi birodalmi gyűlésen, ahol a császár nem élt döntőbírói jogával II. Géza és István herceg trónviszályában. Ez év őszén a magyar csapatok valóban részt is vettek a Milánó elleni hadjáratban. Ezzel elmúlt az összehangolt német-bizánci katonai akció veszélye. I. Manuel feleségül adta unokahúgát, Máriát a hozzá menekült István herceghez. 1159 folyamán II. Géza újabb katonai segítséget ígért Barbarossának. Az 1160-1161 évek során a pápaválasztás Európát megosztó, a császári hatalom univerzalitásához szorosan kapcsolódó kérdésében az addig Barbarossa pápáját támogató II. Géza a toulouse-i zsinaton megválasztott III. Sándort elfogadva szembekerül a császárral. Nem támogatja többé katonailag, ellenben az öccseit, Lászlót és Istvánt befogadó, a veszélyesebb Bizánccal öt éves békét köt.

II. Géza az univerzális birodalmi koncepciót elutasítva a francia uralkodóhoz írott levelében Barbarossa Frigyest nem a „rómaiak császára” hanem pusztán a „németek császára” címmel illette. Géza érvelése világosan Anonymus Gestájának azon eljárására reflektál, amely a magyar királyok őséül az imperátoroktól független, szuverén, azokat fegyverrel legyőző Attilát tette meg. István és László hercegek hatalmi ambíciói, a korona megszerzésének kísérletei egyre mélyülő belpolitikai válságra utalnak a korabeli Magyarországon. Ennek központi problémája a trónutódlás, a királyi korona sorsának alakulása volt. Az elkövetkező trónharcok és belháború ezek egyenes folyatása volt. 1162-es hirtelen halála után utódja, fia, az alig nagykorú III. István rendkívül veszélyes helyzetbe került. Nagybátyjai elragadták tőle országát, majd azok bizánci támogatása ellenére 1163-ra vissza tudta szerezni azt. Rövid életet adott a sors a század talán legnagyobb magyar királyának. A 32 évesen, 1162 május végén elhunyt II. Géza nagyszerű teljesítménye nélkül aligha lett volna ifjabbik fia, III. Béla az, akinek ismerjük. Neki már nem kellett Bizánccal hadakoznia: apja dicsősége meghátrálásra késztette Manuel császárt, aki az ifjú Bélát örökösének jelölte. Bizánci krónikás jegyezte fel, hogy a déli határvidéket dúló császár Géza érkezésének hallatára visszafordulva, a Dunán átkelve, hajóit elégettette, nehogy a haragos király nyomába érjen. S bár végül nem egyesülhetett a két ország Béla jogara alatt, a szintén fiatalon elhunyt bátyja örökébe lépő „görög” Béla, ahogy kortársai hívták, már valóban a térség legszámottevőbb hatalmának feje lett. [Juhász Péter: Anonymus: fikció és realitás. Az Álmos-ág honfoglalása c. könyve felhasználásával].

[1] Respexit autem Dominus Hungariam et dedit propugnatorem gradientem in multitudine fortitudinis sue. Dedit enim Dominus regnum Geythe [Geysa] puero suo. Qui in die Sancte Cecilie virginis coronatus est. [1141. Febr. 22] Cuius dexteram apprehendit et confortavit subiecitque ei gentes multas 'et dorsa regum vertit' in fugam 'a facie gladii' eius.