280 évvel ezelőtt, 1741. március 13-án született Habsburg-Lotharingiai József Benedek Ágost (1741–1790) osztrák főherceg, II. József néven német-római császár, cseh, valamint magyar király.

A kis trónörökös a Habsburg-család számára vészterhes időkben, ugyanakkor talán a legjobb pillanatban érkezett Mária Terézia (1713–1780) osztrák főhercegnő, cseh és magyar királynő, és Lotharingiai Ferenc (1708–1765), későbbi német-római császár első fiúgyermekeként. Bár miután Mária Terézia édesapjának, III. Károlynak egyetlen fia féléves korában, még 1716-ban elhunyt, uralkodásának egyik fő célkitűzésévé vált, hogy elfogadtassa Európa uralkodóival a Habsburg-ház nőági örökösödését biztosító Pragmatica Sanctiót, mégis a Károly halála után kitört osztrák örökösödési háború (1740–1748) során a fiatal királynőnek szembe kellett néznie azzal, hogyan válnak semmissé az apjának tett ígéretek. Helyzetét az is negatívan befolyásolta, hogy 1736-ban kötött házassága óta ugyan már három gyermeknek adott életet, de mindannyian lányok voltak. Ráadásul József születésekor már csak a második leánygyermek, Mária Anna főhercegnő (1738–1789) élt. Nemcsak a család és az udvar, de már az alattvalók is attól tartottak, folytatódik a Habsburg-átok, és fiúörökös nélkül marad az immáron hivatalosan Habsburg-Lotharingiai-dinasztia. Így birodalomszerte – feledve egy rövid időre a háborús helyzetet, sőt az udvarral való szimpátiától vagy éppen antipátiától is függetlenül – nagy volt az öröm és az ünneplés, amikor végre megérkezett a várva várt trónörökös.

A kis főherceg mindössze félévesen már fontos szerepet játszik a magyar történelemnek egy ikonikus jelenetében, hiszen ki ne hallott volna arról, amikor Mária Terézia 1741. szeptember 11-én, Pozsonyban a magyar nemesektől kért segítséget, akik meghatódván a könyörgő fiatal anyától a kisdeddel a karján, „Vitam et sanguinem!” kiáltással ajánlották fel életüket és vérüket a királynőért. A bibliai képet idéző jelenet azonban nem felel meg teljesen a valóságnak, ugyanis József, akit később hoztak anyja után, ekkor még nem érkezett meg Pozsonyba.

A trónörökösnek kijáró gondos nevelés mellett József főbb tulajdonságai – köztük ugyanúgy makacssága, mint az előírt tananyagon túlmutató tudásszomja – már gyerekkorában megmutatkoztak. Személyiségének formálódásában azonban jelentős szerepet játszott tragikus magánélete is.

Első házasságát 1760-ban kötötte a Bourbon-házból való Pármai Izabellával (1741–1763). A dinasztikus érdekházasság ellenére József hamar beleszeretett a hercegnőbe, azonban a depresszióra hajlamos ifjú feleség nem viszonozta férje érzelmeit. Házasságukból több vetélés mellett – amelyek tovább rontottak Izabella lelki állapotán – két lánygyermek született. Az első kislány 1762-ben jött a világra, mindössze nyolc évet élt. A második szülésekor Izabella már a kor „koronavírusában”, a fekete himlőben szenvedett. A kislány néhány napos korában hunyt el, pár nap múlva a himlőtől és a szüléstől legyengült édesanyja is követte.

Józsefet annyira megviselte feleségének elvesztése, hogy hallani sem akart újabb házasságról, végül azonban engedett anyja nyomásának, és 1765-ben feleségül vette Bajorországi Mária Jozefát (1739–1767). Józsefet olyannyira hidegen hagyta második felesége, hogy a rossz nyelvek szerint még arra is kínosan ügyelt, nehogy a palota folyosóin akár véletlenül is összefusson vele, sőt még az is kétséges, hogy a házasságot elhálta-e vele. E boldogtalan és gyermekáldás nélkül maradt házasságnak ismét a fekete himlő vetett véget, négy évvel Izabella halála után József császár második feleségét is eltemette. Miután 1770-ben – ahogy fentebb említettük – meghalt Izabellától született első lánya is – még nagyobb energiával és elszántsággal vetette bele magát elképzelései megvalósításába. Mária Terézia mellett azonban folyton falakba ütközött, ami csak tovább fokozta türelmetlenségét.

A királynő már ifjú korától igyekezett Józsefet bevonni a birodalmi politikába. 1764-ben azt is sikerült elérni a választófejedelmeknél, hogy Józsefet még apja életében (aki 1745 óta viselte a császári címet) megválasszák a következő német-római császárnak. Így, a szokásoknak megfelelően – amellyel utoljára I. Lipót (1658–1705) élt, aki hasonlóan biztosította be I. József (1705–1711) császári címét –, Józsefet megválasztott utódként római királlyá koronázták, ami egyben azt is jelentette, hogy Lotharingiai Ferenc halála esetén már nem volt szükség újabb választásra. A német-római császárrá koronázás ceremóniájára azonban sokkal hamarabb sor került, mint azt bárki remélte volna, ugyanis a császár 1765-ben hirtelen meghalt. Az ekkorra már azonban meglehetősen kiüresedett császári cím, valamint az is, hogy szintén Lotharingiai Ferenc halála után Mária Terézia társuralkodónak maga mellé vette fiát, kevésnek bizonyult, hogy József ki tudjon törni anyja árnyékából. Bár mindketten a felvilágosult abszolutizmus jegyében uralkodtak, József elképzeléseiben tudatosabban és radikálisabban nyilvánult meg e szemlélet.

Mikor tehát 1780-ban a királynő halála után, 39 évesen II. József a trónra került, lelkében nemcsak magánéletének gyászait hordozta, hanem azt is, hogy mintegy húsz éven át ötleteit, elképzeléseit elutasítás fogadta. Uralkodása tíz esztendejének megítélése a mai napig élénk vitákat vált ki a történészek körében. A Habsburg Birodalom szempontjából számos rendelete a modernizáció irányába mutatott, azonban figyelmen kívül hagyta országainak soknemzetiségű voltát, szokásait, hagyományait. Éppen azért, hogy újabb megkötések ne akadályozzák elképzeléseit, nem hívta össze a magyar országgyűlést, és nem koronáztatta meg magát („kalapos király”), így nem kellett felesküdnie a koronázási hitlevélre sem, amely kötelezte volna többek között a nemesi kiváltságoknak, valamint Magyarország integritásának a megtartására. Emiatt például a centralizálás jegyében a megyéket megszüntetni kívánó terve, vagy éppen a nemesek megadóztatása céljából elrendelt népszámlálást nem fogadták kitörő lelkesedéssel még az udvarhoz hű (aulikus), illetve a nemzeti-aulikus szemlélettel rendelkező alattvalók között sem, akik egyébként Magyarország fennmaradását a Habsburg Birodalom keretein belül látták biztosítottnak. Szintén felháborodást váltott ki nyelvrendelete (1784), amelyben a német nyelvet kívánta kötelezővé tenni.

Türelmi rendeletét (1781) a református, az evangélikus és az ortodox felekezetek lelkesen fogadták, a katolikusoknak már kevésbé nyerte el a tetszését, akárcsak a kolduló szerzetesrendek feloszlatása. Mindennek hatására döntött úgy VI. Pius pápa (1775–1799) 1782-ben, hogy személyesen látogatva Bécsbe próbálja jobb belátásra bírni a császárt. József – noha ő és az udvar nem egyszer szándékosan vétett a protokoll ellen – látszólag szívélyesen fogadta a „fordított Canossát járó” Szentatyát. Pius egy hónap után mégis érdemi eredmény nélkül hagyta el a Császárvárost.

József életvitelét a puritánság jellemezte. Nem volt ez másképp akkor sem, amikor az egyszerre rettegett és csodált Nagy Frigyes porosz királyhoz (1740–1786) hasonló hadvezéri dicsőségre vágyva 1787-ben II. Katalin cárnő (1762–1796) oldalán háborút indított a törökök ellen. A Hannibál módjára a tábori élet kényelmetlenségeiben katonáival osztozó császár azonban súlyos betegséget kapott, így már Bécsben, ágyban fekve és teljes apátiával fogadta a hírt, amikor 1789 októberében, sok kudarc, sőt nem egyszer kínos jelenet után sikerült Belgrádot (Nándorfehérvárt) ismét visszafoglalni. Halálos ágyán, 1790. január 28-án, egy „nevezetes tollvonással” három kivételével (a türelmi rendelet mellett a jobbágyrendelet, valamint az alsópapságot érintő rendelete) visszavonta uralkodása alatt kiadott összes rendeletét, továbbra sem értve, de tudomásul véve, hogy elképzelései értetlenséget és ellenállást váltottak ki.

II. József a Habsburg-család bécsi temetkezési helyén, a kapucinusok kriptájában nyugszik, szüleivel, feleségeivel, gyermekként elhunyt lányaival, valamint több testvérével egy teremben. Puritánságát jól jellemzi egyszerű fémkoporsója is, amely mellett éles kontrasztot képez Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc közös, barokkos díszítésű szarkofágja.