Miután 1941 őszén a gyorshadtest hazatért a „bolsevizmus elleni keresztes hadjáratból”, felváltásukra a magyar hadvezetés öt gyalogdandárt küldött ki (...)

(...) a németek által megszállt ukrán területekre, ahol a honvédek egy merőben más hadviselési formával találkoztak: a lakosság szinte egészét érintő partizánháborúval, ami teljesen más ideológiai síkok mentén mozgott, embertelen volt és különbözött az első vonalbeli szolgálattól.

A gyorshadtest csapatai még a Vörös Hadsereg ellen küzdöttek, amikor a német és magyar fél 1941. szeptember 7–10. között, majd október végén vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke németországi tárgyalásán állapodott meg a leharcolt magyar alakulatok kivonásáról. Ennek fejében 1941. november elején négy, később még kettő gyalogdandárt kellett kiküldeni a megszállt Ukrajnába, területbiztosító feladatok ellátására. Az idő rövidsége miatt a magyar hadvezetés arra törekedett, hogy e csökkentett harcértékű dandárok úgy kerüljenek kiállításra, hogy szervezésük valamennyi hadtestet egyformán érintsék, de azok ne veszítsenek hadrafoghatóságukból. A megszálló dandárok (1942. február 17-től könnyű hadosztályok) a Magyar Királyság különböző területeiről származó ezredekből és zászlóaljakból szerveződtek. Személyi állományuk idősebb sorványú legénységből, valamint gyengén kiképzett és hiányos magyar nyelvtudású nemzetiségi katonákból állott. Mivel nem első vonalbeli harcokra, hanem megszállási feladatok ellátására szánták őket, kezdetben hadrendjükből hiányoztak a tüzérek és a páncélosok.

A vasútvonalak túlterheltsége miatt 1941. október elején előbb a 121. és a 124., majd a 105. és 108. gyalogdandár került ki Ukrajnába. A 105. a Dnyepertől nyugatra, attól keletre a 108. dandár rakodott ki. 1941. november derekán német követelésre a 102. dandár mellett a 111. gyalogdandár egyes részeinek kiküldéséről is döntés született, ezek kiszállítására 1941 december közepéig került sor.

1941 nyarától az arcvonal mögött teljesen másfajta, kegyetlen háború zajlott és erre az ukrán területek megszállására kiküldött magyar alakulatok egyáltalán nem voltak felkészítve, holott a délvidéki hadműveletek során már ízelítőt kaptak a hadviselés szabályait felrúgó csetnik harcmodorból. Ez volt a partizánháború, ami rendkívüli kegyetlenséggel párosult, s a felek csak ritkán ejtettek foglyokat. A honvédek a bőrükön tapasztalták meg a partizánok harceljárásait, s így szereztek gyakorlatot a civil gúnyát, olykor a Vörös Hadsereg uniformisát vagy zsákmányolt egyenruhát viselő csoportok hathatós leküzdéséhez. Rájuk csak esetenként vonatkozott az 1929-ben elfogadott, a hadifoglyokkal szembeni bánásmódot rögzítő harmadik genfi egyezmény – amelyet a Szovjetunió nem is írt alá –: „A háborúra vonatkozó törvények, jogok és kötelességek nemcsak a hadseregre, hanem az alábbi feltételeknek megfelelő milíciákra és önkéntes csapattestekre is irányadók: a) ha élükön alárendeltjeiért felelős személy áll; b) ha állandó és messziről felismerhető megkülönböztető jelvényük van; c) ha nyíltan viselnek fegyvert; d) ha hadműveleteik közben a háború törvényeihez és szokásaihoz alkalmazkodnak.”[1]

Mint minden hadseregben, kezdetben a magyar megszálló alakulatoknál előfordultak erőszakos kilengések, de ezek szórványos jellegűek voltak, ellenkező esetben a megszállt területekről később visszavonuló honvédeket számos atrocitás érte volna az egyre erősödő partizánmozgalom és a lakosság részéről, de ez nem történt meg. Mivel a magyar hadseregfejlesztés és a hazai hadiipar felfuttatása csak 1938 tavaszától vette kezdetét, a honvédség minőségi és mennyiségi fejlesztése terén közel két évtizedes lemaradást kellett behozni, és 1941-ben a magyar hadiiparnak még az is gondot okozott, hogy a gyorshadtest veszteségeit pótolja. Az egyre fokozódó partizántevékenység és a német hadvezetés gátlástalansága miatt – szükség esetén a magyar megszálló alakulatokat is bevetették a szovjet reguláris erők lassítására – később igyekeztek e hiányosságokat pótolni. A honvédséget eredetileg a szomszédos országokkal szembeni revíziós háborúra és nem a szovjet kolosszus elleni küzdelemre készítették fel, ráadásul a szélsőséges időjárási viszonyok is alaposan próbára tették a honvédeket.

A helyi lakossággal és a partizánokkal szemben a honvédek esetenkénti erőszakos fellépése csak részben magyarázható az ún. erőszakspirállal, cselekedeteik és motivációik megértéséhez ismernünk kell gondolatvilágukat és eszmeiségüket, így nem szabad mai szempontok alapján ténykedésüket megítélnünk. Az akkori magyar társadalom döntő többségét, tiszteket és honvédeket egyaránt, a revízió, az antibolsevizmus és az azzal párosuló antiszemitizmus határozta meg, hiszen a nemzeti emlékezet részét képezte a Kun Béla-féle dicstelen tanácskommün ország- és nemzetvesztő tevékenysége. Mindezek tetteikben is megnyilvánultak. Amíg a Szolgálati szabályzat a honvédség belső szabályozója volt, az 1939-ben kiadott Harcászati szabályzat a hadrakelt sereg viselkedését is szabályozta, s ez a megszállt területeken is érvényben volt. E szabályzat megfogalmazása értelmében a parancsnok „hivatása a vezetés. Az ő feladata az elhatározás, a parancsadás, a végrehajtás ellenőrzése, a csapat erkölcsi értékének megóvása és emelése, valamint az alárendelt egységek harcképességének fenntartása. Teljes mértékben felelős mindazért, amit a vezetés érdekében tett vagy tenni elmulasztott.”[2]  A hadbíróságok „a hadrakelt seregnél bűnvádi eljárásra vonatkozó szabályok a gyors megtorlást biztosítják. A gyors eljárás természetesen nem mehet az ügy igazságos elintézésének rovására.”[3]  A tábori rendészet feladatainak leírásakor arra is kitért, hogy „A polgári lakossággal szemben tett intézkedések szigora a lakosság megbízhatóságához, magatartásához és a hadviselés érdekeihez igazodjék. Nyugodt vagy éppen barátságos érzelmű lakossággal szemben a kíméletlen eljárás éppoly hiba, mint az ellenséges érzelművel szemben az erélytelenség.”[4] A biztosító csapatok operálása kapcsán pedig kijelentette, hogy a „foglyokat ellenséges magatartás, vagy szökési kísérlet esetén lőjjük le.”[5]

A 105. dandár gyalogságát a budapesti 32. és a győri 46. honvéd gyalogezred alkotta. A székesfehérvári „Szent István” 3. honvéd gyalogezred alosztályaiból összeállított 33/III., a mosonmagyaróvári 46/III. és a somorjai 52/II. gyalogzászlóalj került a 46. honvéd gyalogezred parancsnokságának alárendeltségébe, kivonuló parancsnokuk Baumann István ezredes – később vezérőrnagy – volt. A 33/III. zászlóalj a bevagonírozást követően 1941. október 27-én indult el a székesfehérvári vasútállomásról Csernyigovba.[6] A fehérvári zászlóalj, csakúgy, mint a többi megszálló csapattest, ötven százalékos feltöltöttséggel rendelkezett, személyi állományába 21 tiszt és 453 honvéd tartozott. Három puskásszázadának állományát századonként 120 fő jelentette, nehézfegyverzetüket 9 db 31 M. Solothurn golyószóró és 1 db 36 M. 20 mm-es nehézpuska alkotta. A három szakaszból álló géppuskás század szakaszonként 2–2 db 07/31 M. Schwarzlose géppuskából állt. A 33/7. puskásszázad parancsnoka, a 26 éves nemes békei Koós Ottó főhadnagy – később százados – a következőkben emlékezett százada állományáról: „A legénység részben a két évüket leszolgáltakból állt, kik épp leszerelésükre készülődtek. Ők lettek a szükséges létszámra feltöltve a nyár folyamán bevonultatott és két hónapos kiképzésben részesített felvidéki katonákkal.”[7] A székesfehérvári bakák 1942. január 17–27. között vettek részt az első partizánellenes akciókban a Mena–Sznovszkaja–Gorodnya vonaltól délre.

A megszálló szolgálatra tapasztalatszerzés és kötelességtudat folytán önként jelentkezett Koós Ottó főhadnagy zászlóalja később a Csernyigovtól 60 km-rel észak-északkeletre lévő Gorodnyára települt, míg kikülönített százada Csorobicsiben nyert elhelyeztést. Az itt történtekről Koós Ottó főhadnagy az alábbiakat őrizte meg emlékezetében: „1942 januárjában századom (...) útbiztosítási és figyelési feladattal volt kihelyezve, a zászlóaljtól kb. 25–30 km-re. Egy este az útellenőrző járőr, a szomszéd falu milíciájával (…) bekísérnek két fiatalembert, akiknek pufajkájuk alatt elfűrészelt csövű puska volt, és három orosz személyt, akik a partizánokkal összeköttetést tartanak. Másnap reggel a tényfelderítés alapján a három polgári személyt elengedtem. A két fegyverest a zászlóaljparancsnokságra kellett volna bekísértetnem 25 km-re gyalogmenetben. Nagyon elgondolkodtam, hogy lehetne ezt legjobban megoldani? Legalább egy raj kíséretet kellett volna a két partizán mellé adnom. Ugyanis decemberben a hadosztály huszárszázada elfogott egy német egyenruhába öltözött lovas partizánt. A századparancsnok két huszárral a bázisra útbaindította, azonban két nap múlva sem érkeztek meg. Mikor keresésükre indultak, a két huszárt levetkőztetve, agyonverve, megfagyva találták az úton.[8] Ez a megtörtént eset embereimmel kapcsolatban nagyon foglalkoztatott, tartottam tőle, hogy ugyanígy fognak járni. Már útba akartam indítani őket, mikor jelentik, hogy egy német járőr érkezett egy őrmester vezetésével a faluba. Érdeklődtem, honnan jöttek? Kisült, hogy arról a területről, ahonnan a két fegyveres való. Azonnal, puskáikkal együtt átadtam őket a németeknek. Azok magukkal vitték szállásukra. Később hallottam, hogy rövid kihallgatás után felakasztották őket, mielőtt a faluból elmentek volna.”[9]

1942. február 6-án a zilahi 55/II. zászlóalj egyik puskásszakaszát felderítő vállalkozása közben egy partizáncsoport Gorodnyától 18 km-rel kelet-északkeletre meglepte. Erre válaszlépésként a zilahi zászlóaljparancsnok, Csendes István alezredes megtorló jellegű akciót kívánt végrehajtani, s a Tihonovicsi, Ivanovka, Novije Bobrovicsi és Jelino falvak által körülhatárolt területen, téli erdei szállásaikon megbúvó partizáncsoport elleni támadáshoz a 33/7. puskásszázadot is bevetették.

Az 1942. február 15-én megindított vállalkozásban a 33/7. puskásszázad géppuskás rajjal megerősített I. szakasza vett részt, amelynek élraját felderítő osztagparancsnokként a 27 esztendős Szádvári János próbaszolgálatos zászlós – később hivatásos főhadnagy – vezette. Jelen volt törzsével a századparancsnok, Koós Ottó főhadnagy is. A Gutka–Studeneckajától délnyugatra található erdőben az élraj három oldalról váratlanul ellenséges gyalogsági tűzbe került. A továbbiakra Szádvári János próbaszolgálatos zászlós így emlékezett vissza: „A tízfős élrajjal egy tisztáson levő erdészházhoz értünk, amely üres volt. Az istállóban egy levágott marhafejet találtunk, itt partizánok lehettek. Az erdő irányába folytattuk utunkat, amikor hirtelen tüzet kaptunk. Nem kellett vezényelni, hogy »Feküdj!«, mindenki levágta magát a félméteres hóba, az út mentén. Ezalatt a másik kettő raj és a századparancsnok is felért az erdészházhoz és tanúi lehettek a tűzrajtaütésnek. A rajparancsnok, két ukrán katona és a ruszin legény közben leértek a domb lejtőjére, ahol kezdődött az erdő. Ahogy tüzet kaptunk, azok visszaszaladtak az erdészházhoz. Látták, mikor levágódtam a hóba, a sisak leesett a fejemről. Jelentették Koós főhadnagynak, hogy biztosan megsebesültem. Erre a főhadnagy úr nagyon mérges lett, s azt mondta: »Amíg a zászlós urat élve, vagy halva nem hozzák vissza, innen nem megyünk el!« Egyben parancsot adott a másik két rajnak is, hogy tüzeljenek a golyószóróval. Mivel a 35 fokos hidegben a golyószóróba belefagyott a zsír, előbb azt szét kellett szedni, hogy alkatrészeit szárazra lehessen dörzsölni. Egyedül az élraj golyószórós csatárja kezdte meg a tüzelést. Ez lett a veszte szegénynek, mert őrá kezdtek tüzelni a partizánok. El is esett ott. A másik célpont én voltam nyakamban a távcsővel, oldalamon a térképtáskával. Egy-két golyó a sisakomon is pattogott, a köpenyemen pedig jónéhány lyuk lett. A partizánok nagyrésze a fák tetején helyezkedett el, onnan tüzeltek. Lövedékeik zöme átment felettünk és lezúdult a völgybe, ahol a géppuskásaink voltak. Hiába ordított nekik a századparancsnok, hogy tüzeljenek, nem mertek tüzelőállásba menni. Erre egy puskával a kezében ő maga szaladt le az erdészház mögül hozzájuk. Eközben egy robbanó golyóval átlőtték a karját. Addig nem engedte magát bekötözni, amíg a géppuskásokat fenékbe nem rugdosta, hogy azonnal menjenek tüzelőállásba. Ez volt a szerencsénk, mert ahogy a hóban el kezdtek vele tüzelni, a géppuska csöve felfelé állt és láttuk, hogy a partizánok csakúgy potyognak le a fákról. Erre mi is bátrabbak lettünk és kiadhattam a parancsot az erdészházhoz való visszavonulásra. Riedl [Helyesen: Rieder István[10]] őrvezető holttestét sajnos nem tudtuk kimenteni, Koós főhadnagyot pedig bekötözték és szánra fektették. A visszavonulás után átvettem a századparancsnokságot.”[11]

Az 1942. február 15-i vállalkozás során egy jól felfegyverzett, erős partizáncsoport felderítése történt meg. A 33/III. és az 55/II. zászlóalj délkeleti és nyugati irányból meginduló megerősített szakasz erejű felderítő osztagai súlyos harcokba keveredtek a partizánokkal, melyben főként az 55/II. zászlóalj szenvedett érzékeny veszteségeket. E vállalkozásról a Magyar Megszálló Csoport parancsnokság 1942. február 17-i napi jelentésében is beszámolt: „A felderítő osztagok általában Kruglaja Poljana, Gutka–Studeneckaja területéig jutottak előre. Itt erős partizánbandákkal harcba keveredtek. Veszteség saját részről 16 halott, 9 sebesült, egy géppuska, egy golyószóró. A jól rejtőzött és fákról tüzelő partizánok az elvesztett tűzfegyverek kezelőit kilőtték. A felderítő osztagok tagjai meg akarták menteni a gépeket, ami 6 halott áldozatot követelt. A leválás az ellenségről csak tehermentesítő egységek bevetése után sikerült. Az ellenség vesztesége megszámolva 139 halott. Fogolyvallomás szerint 110 vörös hadseregbeli alparancsnok vezetése alatt 400 partizán tartózkodik e területen. Orlenko orosz tábornok is itt van. 50–60 géppuskájuk, 10 aknavetőjük van. Némely csoport nehézpuskával is fel van szerelve. Az erdőkben külön elkészített útjaik is vannak, amelyeken géppuskás és síjárőreikkel az erdőbe benyomuló és csípőig érő hóban nagy fáradsággal előnyomuló osztagokat gyorsan bekerítik és oldalról és hátulról tűz alá veszik. A nehézfegyverek szállítása a magas hó miatt igen nehéz. A terepre letért és tüzelőállásba rendelt tűzfegyverek lassúságuk és nagy céljuk miatt a gyorsan mozgó ellenséges géppuskás és síjárőröknek és a sűrű aljfás erdőben elhelyezkedett lövészeknek kitűnő célpontul szolgálnak. Fentiek alapján a Jelino-i erdő megtisztítására kis létszám miatt a 46. gyalogezred parancsnok Gluchov-i vállalkozásának befejezése után kerül sor.”[12]

Egy évtizede került a hazai történettudomány érdeklődési körébe a magyar megszálló alakulatok ukrajnai tevékenységének vizsgálata, s vannak olyan munkák, amelyek azt a látszatot igyekeznek kelteni, mintha a honvédek többsége aktív részese lett volna az ukrajnai népirtásnak és az ottani holokausztnak, annak ellenére, hogy megszálló-rendfenntartó tevékenységüket a vonatkozó rendelkezések és a Harcászati szabályzat szigorúan körülírta. E kötetek szerzőinek is üzent 2016 februárjában az akkor 101. életévében járó vitéz nemes Koós Ottó magyar királyi százados – akit 1950-ben megszálló tevékenységéért a brjanszki szovjet hadbíróság előbb halálra, később 25 év kényszermunkára ítélt –, amikor jelen sorok írójának így nyilatkozott a partizánháborúról: „Könnyű utólag az íróasztal mellől, a meleg szobában ítélkezni, hiszen aki nem volt ott, nem is tudja, miféle háború volt ez! Nem tudtuk, odakint mi vár ránk, hiszen itthon erre nem készítettek fel minket. A kegyetlen hideg és a nagy távolságok mellett teljesen magunkra voltunk utalva, nem tudtuk, az ottaniak közül ki a barát, ki az ellenség. És amikor megtörtént, hogy a melletted lévő bajtársadat, földidet lőtték le, akkor nem azt nézted, hogy az előtted szaladó asszony-e vagy gyerek, hanem csak azt, hogy gyanúsan viselkedik, nem áll meg a felszólításodra, ezért a fegyveredet kell, hogy használd. Vagy ő, vagy én – így voltunk ezzel.”[13]

[1] Harcászati szabályzat. I–III. A M. Kir. Honvédelmi Minisztérium kiadványa, Budapest, 1939. (A továbbiakban Harcászati szabályzat 1939.) II. 98.

[2] Harcászati szabályzat 1939, I. 8.

[3] Harcászati szabályzat 1939, III. 96.

[4] Harcászati szabályzat 1939, III. 98.

[5] Harcászati szabályzat 1939, II. 43.

[6] A székesfehérváriak megszálló tevékenységéről bővebben: Babucs Zoltán – Szabó Péter: „Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát” A székesfehérvári magyar királyi 3. „Szent István” honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest–Nagykovácsi, é.n. (2009)

[7] Koós Ottó: Adatok a m. kir. „Szent István” 3. honvéd gyalogezred történetének megírásához. Kézirat, Gödöllő, 1991. 1–2. (Másolata Babucs Zoltán gyűjteményében)

[8] 1942. január 20-án a 105. gyalogdandár huszárszázadának véres vesztesége 4 huszár volt. Két huszár fejlövés következtében esett el Radomka mellett: Kmetti József (Héreg, 1913. március 17., Csík Rozália) tartalékos honvéd (Állományteste: II. önálló huszárszázad) és Vendég János (Kamocsa, 1914. október 25., Hajnal Zsófia) honvéd. A két elesett huszár post mortem kapta meg a Magyar Nagy Ezüst Vitézségi Érmet. Eltűnt: Oberling Imre (Bokod, 1913. augusztus 20., Movák Rozália) őrvezető címzetes tizedes (Állományteste: II. önálló huszárszázad) és Oláh Imre (Bana, 1913. április 13., Kocsis Etel) honvéd (Állományteste: II. önálló huszárszázad). Bús János – Szabó Péter: Béke poraikra… Dokumentum-emlékkönyv a II. világháborúban a keleti hadműveletek során elesett magyar katonákról és munkaszolgálatosokról. Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Varietas ’93 Kft., Budapest, 1999. (A továbbiakban: Béke poraikra…) 535., 759.; Maruzs Roland: Vitéz és önfeláldozó magatartásért. Hősi halált halt és posztumusz kitüntetett katonáink adattára 1939–1945. Puedlo Kiadó, Budapest–Nagykovácsi, é.n. (2009). (A továbbiakban: Maruzs 2009) Táblázat

[9] Koós Ottó: Fogságban töltött 4364 napom és a negyedrangú állampolgárságom emlékei. Feljegyzések. Kézirat, Gödöllő, 1997. 36. (Másolata Babucs Zoltán gyűjteményében)

[10] Rieder István (Budapest, 1918. augusztus 23., Streck Erzsébet) őrvezető (Csapatteste: 46/I. zászlóalj, állományteste: 16/I. zászlóalj) 1942. február 15-én Studeneckaja mellett szívlövés következtében esett el. Bajtársai Sznovszkban temették el, sírjelszáma: 186. Post mortem kapta meg a Magyar Kis Ezüst Vitézségi Érmet. Béke poraikra… 199.; Maruzs 2009, táblázat

[11] Magnetofonszalagra vett beszélgetés Szádvári János m. kir. főhadnaggyal (Jászberény, 1996. január 17., 24., 31., március 6., április 25.). (A felvétel Babucs Zoltán gyűjteményében)

[12] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár. VKF Eln. 1. a. oszt. számnélküli iratok. NHJ 1942. 02. 17. 1267. (1084/Megsz. Csop. pság. I. a. 42. II. 17.)

[13] Feljegyzett beszélgetés vitéz nemes békei Koós Ottó m. kir. századossal (Gödöllő, 2016. február 21.). (A feljegyzés Babucs Zoltán gyűjteményében)