Március idusán nem csak az 1848-as pest-budai eseményekre és főszereplőire, hanem azokra is emlékezünk, akik a forradalom vívmányai védelmében küzdöttek a honvédsereg kötelékében, amely 1849 tavaszán egész Európának megmutatta, milyen teljesítményekre képes.

Két nagyhatalom hadserege kellett ahhoz, hogy térdre kényszerítse a függetlenségért harcoló honvédeket, akiknek áldozata mégsem volt hiábavaló.1849 nyarán mintegy 141–170 ezren szolgáltak a Szűz Máriás zászló alatt, a fegyverletételt követően pedig többségük itthon élte meg a császári elnyomatást, azután tevékeny részese volt a kiegyezés utáni Magyarország felépítésének. Közéjük tartozott domahidi Domahidy Ferenc huszárkapitány is

A szatmári Angyaloson (Szamosangyalos) született 1824. október 14-én Domahidy Ferenc. Vallására nézve református volt, édesanyja Décsey Erzsébet, édesapja Domahidy Menyhért, aki Szatmár vármegye alispánjaként tevékenykedett. Családja Szatmár vármegye törzsökös nemesi famíliái közé tartozott, s a Balog–Semjén nemzetségből eredeztette családfáját. Nagy Iván szerint „a család czímere a paizs udvarában koronán könyöklő, s kivont kardot tartó kar, ugyan az [a] paizs fölötti sisak koronáján is.” Borovszky Samunál pontosabb leírást találhatunk címerükre vonatkozóan: „kék pajzsban arany-koronán könyöklő pánczélos kar kardot tart. Sisakdísz ugyanaz. Foszlányok: kékarany, vörösezüst.” Sárospatakon és Pozsonyban folytatott jogi tanulmányokat. Jelen volt az 1843. évi pozsonyi országgyűlésen, mint Szatmár vármegye kancellistája, ahol fölesküdött jurátusnak. Egy esztendővel később Szatmár vármegye aljegyzőjévé választották, és 1845-ben ügyvédi oklevelet kapott.

Alszolgabíróvá 1848-ban választották, s a nemzetőrség felállításakor „a csengeri nemzetőri század kapitányának hívta meg”. Ennek szervezésekor elöl járt atyja, „Domahidy Menyhért, a ki kijelentette, hogy bár neki csak egyetlen fia van, azt is odaadja a haza védelmére.”

1848 szeptemberének derekától a Szatmár vármegyei önkéntes lovascsapat főhadnagyaként szolgált. Több szatmári nemzetőr és önkéntes alakulattal együtt 1848. november 12-étől vett részt magyarsárosberkeszi Katona Miklós őrnagy erdélyi expedíciójában. Désnél azonban súlyos vereséget szenvedtek, ahol 1848. november 25-én ütköztek meg Karl Urban császári alezredes csapataival. Katona őrnagy erői szétszóródva Nagybányán át Szatmárnémeti felé futottak. 1848 decemberében Domahidy főhadnagy mintegy 50 emberével Józef Bem altábornagy alárendeltségébe került. Csapatát 1849 januárjában (másutt: februárban) beosztották az erdélyi hadszíntérre vezényelt Vilmos-huszárokhoz, felállítva ezzel az ezred 6. századát. A honvédsereg egyik régi sorozású ezrede volt a III. Frigyes Vilmos porosz király nevét viselő 10. huszárezred, amelynek állományát felső-magyarországi származású magyarok, tótok és ruszinok alkották. 1848 tavaszán a császári-királyi hadsereg 12 huszárezrede közül csupán négy állomásozott idehaza, a többi pedig külhonban, köztük a fűzöld csákót, fekete-sárga zsinóros, sárga gombos világoskék öltözetű Vilmos-huszárok is, akik a galíciai Tarnopolban és környékén voltak bekvártélyozva. Az első felelős magyar kormány mindent megtett annak érdekében, hogy hazavezényeltesse a magyar katonákat, míg azt a bécsi kamarilla igyekezett elszabotálni. A nyár folyamán így került haza a Vilmos-huszárok két osztálya. Ősszel az ezred másik fele – négy huszársvadron –, Kossuth gyújtó hangú szózatára kerekedett fel és ezer veszélyt vállalva, hazatért. A Vilmos-huszárok ezredesi és alezredesi osztálya a főhadszíntéren vitézkedett (a VII. hadtestben, később a Kmety György ezredes vezette hadosztályban), míg az öntevékenyen hazatérő, de megtépázott két őrnagyi osztálya – amely egy század erőt képviselt – Erdélyben harcolt. A szatmári lovasokkal kiegészítve, itt is osztály kötelékben vitézkedtek, de 1849 nyarán újabb osztályukat szervezték meg, amely a Kmety-hadosztályhoz került.  

Domahidy főhadnagy ott volt Nagyszeben 1849. március 11-i bevételénél, ahol első ízben sebesült meg. Bem ragyogó győzelme volt egyébként az, amely bearanyozta a „magyar szabadság éves ünnepét” 1849. március 15-én.

Miközben osztálya a bánsági hadjáratban harcolt, Domahidy Ferenc 1849. április 1-jén lépett elő alszázadossá. A nyári hadjárat idején Arányi Károly őrnagy Vilmos-huszárosztálya a nagyszebeni, majd a székelyföldi hadosztályban harcolt. „1849. júl. elején a sepsi-szent-györgyi csatában egy üteg hősies megmentéséért” kiérdemelte a magyar katonai érdemjel 3. osztályát. Szinnyei József szerint 1849. július 15-én Dombosnál (másutt: július 26-án Kőhalomnál) súlyosan megsebesült.

Miután kiszorult Háromszékről, a székelyföldi hadosztály (parancsnoka: csíkszentgyörgyi Gál Sándor ezredes) Csíkszeredából Kolozsvár felé vonult vissza, ahová 1849. augusztus 9-én érkezett meg, s itt egyesült báró magyargyerőmonostori Kemény Farkas ezredes kolozsvári hadosztályával. Mivel Magnus Johann von Grotenhjelm cári altábornagy augusztus 14-én Kolozsvár alá ért, az onnan kihátráló Gál és Kemény hadosztályai Bánffyhunyad mellett 1849. augusztus 16–17-én csaptak össze az oroszokkal. Az első ütközetnapon sebesült meg harmadízben Domahidy kapitány. Az északon lévő magyar csapatokat addigra már a cári erők szétverték, csupán kazinczi és alsóredmeczi Kazinczy Lajos ezredes máramarosi hadosztálya maradt meg, amely 1849. augusztus 20-án Zsibónál egyesült az erdélyi csapatok maradékával. Haditanácsuk elhatározta, hogy az oroszok előtt adják meg magukat, de 1849. augusztus 24–25-én csak a tisztek java és pár száz honvéd tett így, a zöm szétszéledt. Így tett a sebesült Domahidy Ferenc is, nem adta meg magát, hanem hazaszökött. Borovszky Samu a következőben összegezte 1849. évi szereplését: „Főhadnagyi ranggal Bem oldala mellett harczolt, ott küzdött Szeben bevétele alkalmával, hol súlyos sebet kapott, vitézségének ritka jelét adta a sepsiszentgyörgyi csatában (1849 jul.) ott küzdött Kőhalom mellett is, midőn az oroszok éjjeli megrohanása alkalmával, bár századával keresztülvágta magát, oly súlyos sebet kapott, hogy többé fegyvert nem vehetett kezébe.”

1850 márciusáig Fehér és Veszprém vármegyében bujkált, végül hazatért. Sebei miatt elkerülte a kényszersorozást, de két évig nem hagyhatta el családi birtokukat. Ekkor vette feleségül kenessei Kenessey Jozefát, frigyükből négy gyermek született: Hedvig, Ida, Iréne és Viktor. Az 1850-es években otthon tevékenykedett, ezen időszakban építtette az angyalosi Domahidy-kastélyt, amelyhez nagy terjedelmű, gondozott park is tartozott.

1860 novemberétől a krasznaközi járás főszolgabírájaként tevékenykedett, majd 1861 áprilisában a Határozati Párt tagjaként volt a csengeri kerület képviselője az újból összehívott országgyűlésben. 1865-ben ismét képviselőnek választották, és tíz esztendőn keresztül működött az országgyűlésben – mint a balközép egyik legtevékenyebb tagja –, ám 1873. december 10-én kilépett pártjából és ghiczi, assa- és ablanczkürthi Ghyczy Kálmánnal együtt „a középpártot alkották”. Miután az országgyűlés két nagy pártja egyesült, 1874-ben meghívták a Pénzügyminisztériumba, „de ő szerényen visszavonúlt s megmaradt képviselőnek, míg a fúzió után a kormány bizalma a főispáni székbe ültette.”

1875. április 21-én nevezték ki Szatmár vármegye főispánjává, beiktatására 1875. május 24-én került sor. Kormánybiztosként részese volt a megyei vizek szabályozásának. „Hosszú közpályája, (…) főispánsága s ama kiváló szerepe, melyet a közéletben mindenkor vitt”, érdemessé tette arra, hogy munkásságát elismerjék, így kapta meg 1885. május 7-én az Osztrák Császári Lipót Rend lovagkeresztjét.

Amikor 1890. szeptember elején I. Ferenc József megtekintette a székelyhídi hadgyakorlatot, felkereste Nagyváradot és Debrecent is. A „kálvinista Róma” 1890. szeptember 12-én fogadta az uralkodót, akinek tiszteletére 60 fős udvari díszebédet adtak a városháza nagytermében. A meghívottak között két Domahidy is volt: Domahidy Ferenc szatmári főispán és unokaöccse, Domahidy István országgyűlési képviselő.

Főispáni állásáról 1892-ben mondott le. Borovszkynál olvashatjuk méltatását: „Ez év őszén vált meg a főispáni méltóságtól Domahidy Ferencz, a ki közel 18 éven át kormányozta a vármegyét. Hosszú ideig tartó hivataloskodása alatt sokat fáradozott a vármegye békéjének megőrzésén. Tapintatos magatartásával egyetértést hozott létre a vármegyében, hosszú főispánsága alatt a közgyűlési teremben csak egy ízben volt nagyobb vihar, midőn a vármegyei székhely-kérdés került napirendre.” 1892. október 6-án köszönt el tőle a vármegye.

Sosem feledte, hogy a honvédsereg tisztje volt 1848/1849-ben, így az elsők között lépett be 1868-ban a Szatmárban megalakult Honvédegyletbe, amelynek aktív tagja volt. Amikor „a Haza parancsolt”, két nagybátyja is a magyar ügyet szolgálta. Domahidy Pál Kossuth kormánybiztosaként, Domahidy Dániel pedig a helybéli nemzetőrség egyik szervezőjeként, Borovszky szerint kapitányi rendfokozatban.

Domahidy Ferenc 1902. január 28-án halt meg Budapesten. Az angyalosi családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

Jókai Mór szintúgy ahhoz a nemzedékhez tartozott, mint Domahidy Ferenc. Életre szóló élményükről és későbbi tisztességes helytállásukról írta a következő sorokat: „Mi, akik ez óriások harcában részt vettünk, akik e korszak történetét átéltük és leírtuk: azzal a tudattal tesszük le a kezünkből a fegyvert és a tollat: hogy »feledtünk; de el nem feledtettünk!«

Sok vér kihullt, sok vagyon elpusztult, egész nemzedékek boldogsága, reménye megsemmisült, nagy szellemek letűntek, a szenvedéseknek évtizedei következtek egymás nyomában az 1848/9-iki szabadságharc miatt. – De azért mégis szükséges volt e szabadságharcnak megvívatnia a magyar nemzet által, hogy életképességét, honalkotási misszióját, szabadságért önfeláldozásra kész nagy szellemét eltagadhatatlanná tegye az utókor előtt.

Az 1848/9-iki hős küzdelem példája a fundamentum, melyre a jövő évezred története leend felépítve.

A magyar nemzet akkor mutatta be magát a világ előtt, mint egész nép, egész nemzet, egész nagyságában.

Azóta a magyar nemzet kibékült egykori ellenfeleivel, szövetségesekké lettek: de legnagyobb vívmánya a kornak, hogy a magyar nemzet kibékült saját magával, s többé osztály osztály ellen, vallásfelekezetek egymás ellen, nemzetiségek a közös haza ellen, szabadelvűség a szolgaiság ellen nem vívnak harcot a haza földjén egymással.”