1913-ban ezen a napon, szeptember 15-én hunyt el Vámbéry Ármin. Vámbéry Ármin is egyike azon jeles magyar kutatóknak, akik midőn erős hazafi érzülettel és lángoló lelkesedéssel, (...)

(...) töméntelen tudást szorgosan magukba szívva, számtalan megpróbáltatást kiállva keleten a magyarság eredetét kutatták, az orientalisztika területén világraszóló eredményeket értek el.

Vámbéry Ármin 1831-ben vagy 1832-ben jött a világra a Pozsony vármegyei Szentgyörgyön, bár később Dunaszerdahelyt tekintette szülővárosának. Gyerekkora rendkívül sanyarú körülmények között telt el, ami hozzászoktatta a nélkülözések tűréséhez. Ez később a vándorutak nehézségeinek leküzdésében felettébb hasznosnak bizonyult. További csapás volt számára, hogy gyerekkorában csípőbetegsége miatt lényegében fél lábára megbénult.

Korán elkezdett érdeklődni a nyelvek iránt, és önképzés útján hamar poliglott emberré vált. A nyelvtudomány és a nyelvek – különösen a keletiek – iránti vonzalma nem öncélú volt, mert a magyar nyelv eredetének kérdésköre izgatta elméjét. Amint Küzdelmeim című művében fogalmaz: „A magyar nemzetnek és nyelvének titokzatos és máig tisztázatlan eredete nyelvészeti tanulmányaim elejétől fogva különös tárgya volt érdeklődésemnek.” Bár később ellenfelei igyekeztek nyelvészeti munkásságát megkérdőjelezve dilettánsnak beállítani, szemlélete egy fontos nézőpontból a korát megelőző volt. Felismerte, hogy a nép őstörténetének, eredetének vizsgálatakor nem elégséges, sőt akár tévútra vezető is lehet, csak a nép nyelvének történeti-összehasonlító vizsgálatával foglalkozni, ellenben a kérdést interdiszciplinálisan kell megközelíteni, különböző tudományterületek eredményeit komplexen kell vizsgálni. Nagy keleti utazása előtt tartott akadémiai búcsúbeszédében kritikus hangon így fogalmazott: „A magyarok ősi hazája helyett nyelvészeti igazságot keresünk.”  Helyesen látta, hogy egy nép etnogenezisében különböző etnikai csoportok össze-, illetve beolvadása fontos szerepet játszik.

Vámbérynak 1857-ben adódott módja arra, hogy elinduljon álmai egyik úticélja, Isztambul felé. Rendkívüli nyelvtudása és a különböző népek irodalmának ismerete, amely kiváló előadói képességekkel is párosult, a legbefolyásosabb török személyiségek házainak kapuját is szélesre tárta előtte, aminek köszönhetően Resid effendiként kezdték Isztambulban tisztelni.

1861-ben az Akadémia támogatásával indul el újabb keleti útjára, amelynek során eljut először Perzsiába, majd magát török dervisnek álcázva olyan, európai ember számára elérhetetlen, mesés közép-ázsiai városokba is, mint Bokhara vagy Szamarkand. Útjai során sokszor nemcsak az elviselhetőség határát súroló fizikai kínokat kellett kiállnia, hanem hitelesen kellett alakítania felvett szerepét a fürkésző szemek előtt, mert ha európai származása kiderül, minden bizonnyal a kivégzés várt volna rá.  

1865-ben megkapta a Pesti Egyetem Keleti Nyelvek Tanszéke katedráját. Egyetemi oktatói munkáját 1905-ig folytatta, a magyar felsőoktatásban gyakorlatilag ő honosította meg a rendszeres orientalisztikai képzést. Egyik első tanítványa volt a világhírűvé lett iszlámkutató, Goldziher Ignác. Vámbéryt a turkológia egyik megalapítójának tekinthetjük, Dobrovits Mihály értékelése szerint: „Vámbéryban pedig e tudományág Böthling és Radloff mellett harmadik alapító atyját tisztelhetjük.”

1872-ben kilenc tudóstársával részt vesz a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában, amelynek később örökös tiszteletbeli elnöke lett. 1876-ban megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának.

Vámbéry először számolt be Közép-Ázsia egyes területeinek néprajzi vonatkozásairól. Elsőként foglalkozott behatóan a keleti török nyelvvel és irodalommal. A törökség összes ágáról átfogó képet adott A török faj etnológiai és etnográfiai tekintetben című művében. Vámbéry jelentős szerepet játszott az MTA Könyvtár Keleti Gyűjteménye értékes török kéziratokhoz juttatásában is, saját adományai és hagyatéka mellett, közbenjárása révén valósulhatott meg az Isztambul Galata városrészében antikvár könyvesboltot üzemeltető, 1848-as emigráns Szilágyi Dániel hagyatékának megvásárlása, amely a gyűjtemény török kéziratainak körülbelül felét teszi ki.

Politikatudományi munkássága bár a magyarság szempontjából nem bírt különösebb jelentőséggel, azt külföldön széles körű elismerés övezte többek között a brit, az oszmán és a perzsa uralkodó részéről is.

Vámbéry elkötelezettségét jól jellemzi az, ahogy Közép-Ázsiai utazás című művének előszavában fogalmaz: „A szomj s éhhalál, rabság, kínpad, tikkasztó homokfergeteg és más ezernyi veszély, csak igen csekély árnak látszanak, ha eszembe jut azon örömteljes remény, hogy az őstörténetünk homályát oszlató fáklyához tán még én is járulhatok egy szerény szikrával. Szerény ugyan, de létrehozása nem egy, hanem százezer élettel felér.” Életműve bizonyíték rá, hogy ez nemcsak patetikus lózung volt részéről.

Ezen elkötelezettsége szellemében élete utolsó percéig aktívan munkálkodott. 1913. szeptember 15-én hunyt el Budapesten.