Az 1848. december 14–16. között megindult koncentrikus császári támadás elől a nyugati határszélen védekező, Görgei Artúr vezérőrnagy parancsnoksága alatti (...)

(...) Feldunai hadsereg részei a Duna két partján hátráltak, hogy a sáncokkal megerősített Győrben egyesüljenek. Az eredetileg 26 ezer főt számláló magyar hadtest létszáma azonban kb. 15 ezer főre csökkent, ugyanis csapatokat hagytak hátra Komárom és Lipótvár védelmének megerősítésére. Győr felé tartott a Mura mellől visszavonuló, bonyhádi Perczel Mór vezérőrnagy vezette hadtest is.

A Győr körüli sáncokat azonban alaposan túlméretezték – legalább 80 ezer honvédre –, a sikeres védelem lehetőségét pedig jelentősen csökkentette, hogy a mínusz 15–20 fokos hidegben a város körüli vizenyős területek befagytak és járhatóvá váltak, vagyis az erődítéseket átkarolhatta az ellenség. A császáriak mégsem támadtak, hanem nekiláttak, hogy gyűrűt vonjanak a város körül. Görgei kilenc napig maradt Győrben, így elegendő ideje maradt az újoncozásra, a hadikészletek és az állami vagyon hátramenekítésére. Azon a nézeten volt, hogy a császári-királyi fősereg a Duna bal partján támad a főváros felé, így Kossuthnak Vácra kellene összpontosítania a Délvidékről felrendelt magyar csapatokat. Amikor kiderült, hogy herceg Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy főserege a Duna jobb partján áll, Görgei már nem tudta átszállíttatni a folyó bal partján lévő erőit. December 26-án levélben tájékoztatta Kossuthot, hogy kénytelen kiüríteni Győrt és Bánhida felé vonulni, mire ez ellen az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke tiltakozott és Perczel feláldozását emlegette. Görgei hadteste másnap reggel 7 órára elhagyta a várost, így az oda bemasírozó császári csapatok csak hűlt helyüket találták. 

A Feldunai hadsereg négy oszlopban vonult vissza a Buda felé vezető Mészáros úton és a 29 km-re fekvő Bábolna pusztán állt meg. A parancsnokság egy része a Szapáry-kastélyban – míg táborkara Felsőgallán – töltötte az éjszakát, a csapatok pedig a szabad ég alatt dideregtek. Hajnalban szedték a sátorfájukat, és kezdték meg menetüket Igmánd felé, de arra is volt gondjuk, hogy a bábolnai ménest is magukkal vigyék. A hátrálást a bábolnai Jáger-majornál álló utóvéd fedezte, amelynek parancsnoka görgői és toporczi Görgey Kornél huszár őrnagy, Görgei tábornok unokatestvére volt. Windisch-Grätz Győrben értesült arról, hogy a magyarok Bábolnán éjjeleznek, így lovasságát küldte előre, hogy meglepjék a magyarokat. A császári I. hadtest Győrszabadhegyen „laktáborozó” Ottinger-lovasdandára nyeregbe szállt, ám a császári tartalékhadtest parancsnoka – a lovak fáradtsága okán – az alárendeltségébe tartozó, Győrszentivánnál lévő Bellegarde-lovasdandárnak e parancsot nem adta át. A báró Josip Jelačić altábornagy hadtestéhez tartozó lovasdandár parancsnoka, Ottinger Ferenc vezérőrnagy soproni születésű volt és elég alaposan ismerte a magyar sereget, hiszen tavasszal rövid ideig elnöke volt az Országos Nemzetőri Haditanácsnak, tevékenykedett ideiglenes magyar hadügyérként és augusztus derekáig a Dráva mentén álló magyar sereg parancsnoka volt. Egyik lovasezrede lekéste az indulást, így csupán a 6. Wallmoden- és a 7. Hardegg-vértesezred négy osztálya, az erősítésként kapott 1. Civalart-dzsidásezred egy osztálya – összesen 10 lovasszázad –, valamint az 1. hatfontos lovasüteg kerekedett fel.

December 28-án, csütörtök hajnali 2 órakor kellett volna meglepniük a magyar tábort, de a hideg, a köd, a hóesés és a sötétség, valamint egyes részeik késlekedése miatt csak reggel fél hatkor értek Bábolnára. A Feldunai hadsereg zöme már elhagyta a falut, s a 2591 főt és 14 löveget számláló utóvéd is megkezdte Bábolna kiürítését, miközben a gyalogságához tartozó német legionisták és önkéntes mozgó nemzetőrök betértek a falu keleti részén lévő csárdába, hogy az átfagyoskodott éjszaka után pálinkával, borral melegítsék fel magukat. Ekkor bukkantak fel a ködből a császári lovasok, akiknek láttára pánik tört ki és a kialakulófélben lévő menetoszlop felbomlott. A Civalart-dzsidások a főutcán vágtattak a csárda felé, miközben Ottinger a falut északról megkerülve, egy osztály Wallmoden-vértessel és tüzérségével igyekezett erre, hogy lezárja a visszavonulási lehetőséget biztosító utat. A dzsidások a Császár- és a Württemberg-huszárok négy századát megfutamították, és rászorították a gyalogságra. „Az Isten szerelmére, legalább az ágyúkat mentsétek meg!”[1] – kiabálta Görgey őrnagy a huszároknak, mire páran megálltak, és segédkeztek az 1. tizenkét fontos- és a 4. lovasüteg tüzéreinek a visszavonulásban. A gyalogság összekeveredett kötelékei, a zemplén-gömöri önkéntes mozgó nemzetőrök és a német légió a település keleti széle felé, Nagyigmánd felé futottak. Egyedül a kassai 34. Porosz herceg-sorgyalogezred II. zászlóalja állt helyt. A Bábolna és a farkaskúti major közötti útszakaszon Széll őrnagy parancsára négyszöget formáltak, és az ellenséges lovasságot bevárva, 20 lépés távolságról nyitottak tüzet. Két vértes, aztán egy dzsidás rohamot vertek vissza, végül a császári lovasság tüzérsége segítségével megbontotta a „Prinz Preussen” bakák alakzatát. A közelharc során egy dzsidás tizedes leszúrta a magyar zászlótartót, és elragadta a 34/II. sorgyalog zászlóalj zászlaját. A sorgyalogzászlóalj 19 katonája – köztük két markotányosnő – elesett és 133-an megsebesültek. Köztük volt a zászlóaljparancsnok, dukai és szentgyörgyvölgyi Széll József Benedek őrnagy, aki 17, Hollesovszky Lajos főhadnagy pedig öt sebet kapott. A lovastömeg túlereje miatt a zászlóalj megadta magát, ám ennek ellenére a feldühödött vértesek jó pár bakát levágtak. Habár a zászlóalj fogságba esett, kiképzettsége, összeszokottsága és fegyelmezettsége révén sikerrel tartóztatta fel az ellenséget, így az utóvéd megmenekülhetett. A pár percig tartó összecsapásban hét tiszt és 700 honvéd esett az ellenség fogságába, a sebesültek száma 200 fő volt, zsákmányul esett a „Prinz Preussen” bakák zászlaja és egy lőszeres szekér. Görgei, miután hírét vette a rajtaütésnek, maga is segített rendezni a visszavonulókat, akiket a császári tüzérség Bábolna keleti széléről lövetett. Az utóvéd dandár két ütege a Nagyigmánd előtti régi sáncokban foglalt tüzelőállást és visszaverte az üldözésre kirendelt Hardegg-vérteseket. A dandár kisebb része Kisbér felé hátrált, ahol a Perczel hadtesthez kirendelt Karger-dandár vette fel őket.

A rajtaütésről Görgei Artúr honvédtábornok ekképp emlékezett vissza: „Másnap virradatkor – december 28-án – tovább akartuk folytatni a visszavonulást. De a rendelkezések szigorú megtartása legnagyobbrészt fiatal, fegyelmezetlen csapatokból álló seregnél vajmi ritka dolog. 28-án sem tartották be a kora reggeli indulási órát. Az utóvéd kénytelen volt Bábolna előtt a hadzömhöz tartozó néhány elkésett osztag elindulására várakozni, s közben utolérte egy ellenséges üldöző csapat.

Az utóvédparancsnok fölismerte a veszélyt, amely fenyegette, ha a csatát a Bábolnán keresztülvivő út szorosának nyílása előtt fogadja el: tüzérségét és gyalogságát ágyúlövésnyi távolságra a falu mögé rendelte hátra, lovasságának egyik felével pedig addig akarta feltartóztatni a falu bejáratánál az ellenséget, amíg a lovasság másik fele az ágyúkat és a gyalogságot követve a helység mögött rohamtávolságra állást foglalhat.

De ezen a szerencsétlen napon még a máskor vitéz huszárok sem tették meg a kötelességüket. Az ellenség rohamát be sem várva megfordultak, a még hátramenőfélben levő gyalogság és ágyúk közé rohantak, amazokat rendetlenségbe hozták, emezek lovait megvadították, és általános rémületet terjesztettek az utóvéd összes osztagaiban. Hasztalan iparkodott az utóvédparancsnok a futást feltartóztatni; hasztalan biztatta a gyalogsági alakulatokat felzárkózásra és erélyes ellenállásra; az általános rémület megzsibbasztott minden tetterőt. Az osztrák lovasság még elő sem vágtatott Bábolnából, és a zászlóaljak máris minden tartásukat elvesztették; kettő közülük eszeveszett futással fedett terepre menekült, a harmadikat azonban utolérte az ellenséges lovasság és részben felkoncolta, részben elfogta.

A huszárok megállás nélkül vágtattak egészen a Nagyigmánd melletti Concó patakig. Csak a víz hol meredek, hol ingoványos partja vetett határt a vad futásnak. Az említett zászlóaljon kívül még egy lőporos társzekerünk odaveszett.”[2]

A tábornok öccse, görgői és toporczi Görgey István ordonánci minőségben volt részese az eseményeknek, ám emlékeinek rögzítésekor tévesen írt a 34/II. sorgyalogzászlóalj harc nélküli megadásáról: „Másik hadoszlopunk baj nélkül ért ugyanaz nap Bábolnára s környékére, hol táborba szállott: de itt meg másnap esett a nagy baj. Bábolnáról 28-án reggel korán elindultunk: a főhadiszállás és a sereg mind, a hátvédet képező Görgey Kornél dandárja kivételével. Ennek gyalog zászlóaljai minden szigoru parancs daczára kikésvén; mikor végre ők is indulnának, akkor a reggeli sürü ködből egyszerre ott terem az orruk előtt az ellenség lovassága s erre oly rémület fogja el a váratlanul nyakon lepett utóvédünk csapatjait, hogy a dandárnok minden erőlködése daczára egy gyalog zászlóaljunk – Prinz Preussen, Győzey vagy Széll őrnagy alatt – a helyett, hogy védelmezné, ott megadja magát , foglyul esik s e boldogtalan napon még huszárjaink sem állván meg a helyet, egy lőszerkocsi is az ellenség kezére jut. – Az eset úgy érthető, hogy csapataink nem láthatván a köd miatt, hogy mekkora a rajtok ütött ellenséges erő: a phantasia megszázszorozta azt, a mit belőle szemmel láttak; sőt a ködben már azt hitték, hogy körül vannak keritve.

A mint a vad futásban hátrefelé dülők eleje Arthur bátyámat a Czonczó vizénél utolérte: ő velünk (kiséretével) rögtön visszavágtatott és találkozván a felbomlott osztagok rendbeszedésében eltörődő Kornél bátyámmal, miután ennek jelentését rövid tudtul vette, őt feladatában s az – azontúl rendes – visszavonulás fedezésében támogatta testi és erkölcsi erejének teljes kifejtésével. Az nap vele együtt mi segédek, kiket parancsokkal minden irányba ismételve szétküldözött, hajnal hasadtától éjfél utánig voltunk a nyeregben. Kornél bátyámat az ő rajta esett kudarcz s az a tapasztalás, hogy még csak régi huszárjainkban sem lehet föltétlenül bizni, annyira elkeserítette, hogy magát a dandár vezetésétől mielőbb fölmentetni és saját ezredébe (Miklós huszárok) újra beosztatni kérte, mit Arthur bátyám a következő napokban teljesített is.”[3]

Garzó Imre, a 2. tizenkét fontos üteg 21 éves tűzmestere futásukat örökítette meg: „A mi ütegünknek éppen a [bábolnai] vendégfogadó előtt esett a megállási helye az országút hosszában, s én a vendéglőbe mentem be falatozni, lovamat az udvaron az ágashoz akasztván; de csakhamar nagy robaj hallatszik az útról, s riadó kiáltá, hogy »itt az ellenség«. Lóra kapva nehéz ágyúinkat és lőszerkocsijainkat már futásban értem a két árok és fasor közé foglalt úton, majd visszafelé tekintve, jókora távolságban fehérlő tömegben osztrák lovasságot láttam felénk nyomulni; engem pedig, vagy inkább lovamat körültem rohanó huszárok ragadták magukkal, s eképpen szintén vágtató ütegünktől el se maradhattam. Mintegy negyedórai ilyen futással végit értük az utat közrefogó ároknak és fasornak, s az eként kitágult térségen az összekeveredve futó tömegekből az ugyanazon csapatokhoz tartozó egyesek haladtukban is csoportosultak, s nyugodtabb sietéssel tartottak a kiemelkedő gerincnek, mely előttünk már elég közel, az útra keresztirányban nyúlva vonta meg látásunk határát, s melyen a legelöl futott csapatok megállapodva és arcot fordítva már rendezkedtek. Amint mi is erre a gerincre fölhajtottunk, hogy szintén megállapodva arcot fordítsunk és bevárjuk az általános rendelkezést; – ott láttuk az úttól nem messze állani Görgeit, a fővezért, csekély számú kísérettel, merev nyugodtsággal nézett el a mögöttünk maradt térségen, ahol még távolabb látható volt a szintén nekiterült csatarendben előretörő osztrák lovasság. Ekkor láttam először Görgeit, és így látva őtet az a szorongástól sem ment izgatottság, mely az egészen váratlanul beállott helyzeteknek válsággal fenyegető volta miatt elfogott, egyszerre eltűnt, s azt a bizalom világa váltotta föl. Azonnal lemozdonyoztunk, s nehány lövéssel tüzeltük meg az osztrákok merész lovasságát, mely azután szintén megfordult, és eltűnt szemeink elől.

Ez a futás szolgált nekem lovaglási tanfolyamul.

És Görgeinek amaz itt látott alakja vésődött az én emlékezetembe kitörölhetetlenül, amint a szikla útját állja a toluló hullámoknak és visszafordítja azokat.”[4]

A magyar utóvéd valóban érzékeny veszteséget szenvedett Bábolnánál, ám a császári fővezér nem érte el eredeti szándékát, sem Görgeit, sem táborkarát nem sikerült fogságba ejtenie. Perczel ekkor már Mórnál állt, és az önjelölt „honmentő” Kossuth kedvére akart tenni, amikor december 30-án meggondolatlan módon – még Görgeit sem értesítve – ütközetet vállalt Jelačić hadtestével szemben. A Kossuth által olyannyira óhajtott „valami győzelmecske” azonban elmaradt, a „retiráda” pedig folyatódott Pest–Buda felé.  

[1] Hermann Róbert: A bábolnai ütközet 1848. december 28-án. In: Militaria Modell Magazin. 1992/3. sz. 14.

[2] Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. I–II. Görgey István fordítását átdolgozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Katona Tamás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988. I. 265–266.

[3] Görgey István: 1848 és 1849-ből. Okiratok és ezek magyarázata. Tanulmányok és történelmi kritika. I–III. Franklin Társulat, Budapest, 1885–1888. I. 79.

[4] Garzó Imre: Életem és abból merített gondolatok. Az emlékirat szövegét sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta Blazovich László és Varsányi Péter István. Az előszót írta Varsányi Péter István. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978. 63–64.