1789. október 8-án a pogány török félhold ismét a keresztény császári sasoknak adta át a helyét Belgrád (Nándorfehérvár) falain. II. József Nagy Katalin szövetségeseként 1787-ben (ténylegesen 1788-ban) indított háborút a törökök ellen, amelynek elsődleges célja az úgynevezett melléktartományoknak (Dalmácia, Bosznia, Szerbia, Bulgária, Moldva, Havasalföld és Besszarábia) a birodalomhoz csatolása volt.

Ehhez kulcsfontosságú lett volna a nemcsak stratégiai szempontból, hanem magyar részről szimbolikusan is fontos Belgrád elfoglalása, ez azonban a császár szempontjából kínos epizódokat sem nélkülöző háború során meglehetősen sokáig váratott magára.

Nándorfehérvár 1521-es eleste óta nem először került ismét keresztény, valamint (ha Habsburg fennhatósággal is, de) magyar kézre. 1688-ban II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem irányításával sikerült elfoglalni a várat, azonban 1690-ben Erdély védelme érdekében a szövetséges keresztény seregek kénytelenek voltak azt feladni. 1717-ben Savoyai Jenő vezetett sikeres ostromot, azonban 1737-ben a névlegesen Lotharingiai Ferenc (Mária Terézia férje) által irányított csapatok újra elveszítették. Bár a próbálkozás kudarcba fulladt, meg kell még említenünk az 1789-es ostromnál is jelen lévő Alvinczy József tábornok 1787-es bátor kísérletét arra, hogy csellel foglalja vissza Belgrádot. Az 1788-as hadjárati év során sem a főparancsnoksággal megbízott Franz Moritz von Lacy tábornagy, sem az őt váltó, ekkor már a 79. évében járó Futaki gróf Hadik András tábornagy nem tudta még megkísérelni sem a vár ostromát. Végül Hadik lemondása után az ugyan nem sokkal fiatalabb, de a Lacyval szemben mindig háttérbe szoruló Ernst Gideon Freiherr von Laudon tábornagy kapott lehetőséget. Az új főparancsnok – akit az is motivált, hogy végre felülkerekedhet riválisán – II. József egyre türelmetlenebb sürgetése mellett 1789. szeptember 10-én végre megkezdte az ostromot. Egy hónap küzdelem után, október 8-án vette át a kapitulációs okmányt és a város kulcsait, október 9-én pedig a török erők kivonultak a várból.

Bár Nyugat-Európa figyelmét 1789-re már inkább a francia és a belga forradalmi események kötötték le, a győzelmet mégis hatalmas lelkesedés és ünneplés fogadta, hiszen ahogy Hunyadi János 1456-os győzelme Magyarországnak és Európának a pogányoktól való megmenekülést, úgy az 1688-as és az 1717-es ostrom után az 1789-es diadal is a felszabadulást szimbolizálta. A számos újságcikk és röplap mellett olyan szerzők emlékeztek meg költeményeikben Belgrád visszafoglalásáról immáron magyar nyelven, mint például Csokonai Vitéz Mihály, Szentjóbi Szabó László vagy Gvadányi József. Emellett a latin nyelvű recepciója is meglehetősen nagy a témának, mások mellett Simonchich Incétől, Rosenpacher Ferenctől, File Andrástól vagy Tertina Mihálytól találunk műveket.

A neolatin irodalmi hagyományokat követő munkák közül azonban kiemelkedik Pray György Taurunum című kiseposza (a cím voltaképpen a Belgráddal szomszédos Zimony várának latin nevét takarja, azonban a középkortól kezdve többnyire Belgrádot értették Taurunum alatt, amely sokkal általánosabbá vált az ókori latin Singidunum elnevezésnél). Az exjezsuita királyi történetíró (historiographus regius) nem először segítette II. Józsefet a törökök ellen folytatott háborúnak, illetve hódítási céljainak a legitimálásában. Pray 1786-ban és 1787-ben titkos császári megbízásra három kéziratos dolgozatot (Commentariusok) nyújtott be a kancelláriának – természetesen latin nyelven –, amelyekben történeti dokumentumok alapján igazolta Józsefnek mint magyar királynak a jogigényét a fentebb említett melléktartományokra. Emellett 1787-ben megjelent egy másik, szintén latin nyelvű kiseposz is Taurica címmel, amely II. József és Nagy Katalin szövetségét, valamint a Krím-félsziget (a cím a Krím latin elnevezése) orosz megszállását volt hivatva propagálni.

A Taurunum még az ostrom évében, 1789-ben látott napvilágot. A kiseposz 885 hexameteres sorból áll, amelynek valós elemeit összesen 88 hosszabb-rövidebb, főként történelmi-földrajzi tárgyú, összességében a költői főszöveg terjedelmét meghaladó lábjegyzet magyarázza. E jegyzetekben az udvari történetíró nem egy alkalommal használta fel engedély nélkül a titkos császári megbízás során végzett kutatásainak eredményeit. Feltűnhet, hogy Pray milyen gyorsan végzett az egyébként csekély terjedelműnek nem mondható munkával, de az, hogy az október elején véget ért ostrom után még abban az évben megjelenhetett a kiseposz, a jezsuiták köztudomásúan magas képzettségének tükrében önmagában még nem meglepő. Érdemes azonban egy kicsit közelebbről megvizsgálni a megjelenés időpontját. Noha a pontos napját nem tudjuk meghatározni, az októbertől decemberig terjedő időkeret jelentősen szűkíthető.

Tertina Mihály ugyanis a Belgrád visszafoglalása kapcsán írt Carmen epicum című művének egyik lábjegyzetében közöl egy latin nyelvű levelet, amelyben Hadik András mond köszönetet Praynak, hogy kiseposzában róla sem feledkezett el. A levél keltezése pedig 1789 októbere. Tehát Hadik már a vár kapitulációjának hónapjában kezébe vehette a kész művet. Azt is megfigyelhetjük, hogy míg Pray a kiseposzban az 1789. szeptember 22-én Martineștinél vívott csatáról részletes adatokat közöl, addig a belgrádi győzelemhez annyit fűz, hogy „Belgrád október 7-én, három nappal Laudon névnapja előtt ajándékként adta át magát neki”.E finoman szólva is szűkszavú ismertetés alapján joggal gondolhatjuk azt, hogy a kiseposz kéziratának lezárásáig még nem érkeztek meg a sajtóhírek a pontos információkkal az ostrom befejezéséről. A műben arról több helyütt is bizonyosságot nyerhetünk, hogy Pray az aktuális hadi fejleményekről elsősorban a Hadi és Más Nevezetes Történetek című folyóiratból tájékozódott. A Martineștiről szóló tudósítás az október 9-i lapszámban található, míg a belgrádi győzelemről a következő, október 16-i számban olvashatunk. Így, amennyiben következtetésünk helyes, akkor megállapíthatjuk, hogy valamikor október 9-e után, de még 16-a előtt zárta le a kéziratot. Ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy Praynak már az ostrom befejezése előtt neki kellett látnia a kiseposznak.

Pray monográfusa, Lischerong Gáspár SJ (1889–1972) is megemlíti 1937-es munkájában, hogy még el sem terjedt Belgrád elfoglalásának híre, Pray már hirdeti a dicsőséget. Emellett idéz egy ezen élcelődő, a Taurunum megjelenésére írt epigrammát is, amit Lischerong Pray egy meg nem nevezett barátjának tulajdonít: 

Jam senior Gedeon Tauruni moenia coepit, / Jam senior Prayus moenia capta canit. / Ille, licet senior, miro est in bella vigore: / Hic senior vena carminibusque viget. / Non potuit maior Taurunum evertere ductor, / Non melior vates fata referre ducis. Magyarul, fordításunkban: Az öreg Laudon már hozzáfogott Taurunum falaihoz, / az öreg Pray már az elfoglalt falakról énekel. / Az, jóllehet öreg, rendkívüli életerővel viseli a háborúkat, / emez öreg szellemi frissességére és verseire nézve van ereje teljében. / Nem foglalhatta el nagyobb vezér Taurunumot, / nem beszélhette el jobb költő a vezér végzetét. 

Az élcet (a második sor mellett) a vers utolsó sorában a vates (amelyet akár jósnak, prófétának is fordíthatnánk), illetve a fata (amely jövendöléseket is jelenthet) szavak adják, ezek tréfásan tehát arra utalnának, hogy Pray már előre megírta a diadal előtt tisztelgő kiseposzt.

Bár a fentiek alapján az udvari történetíró előre látta a győzelmet, azonban azt már nem tudhatta, hogy nem fog tartósnak bizonyulni. Az 1791-ben megkötött szisztovói békével gyakorlatilag visszaállt a status quo ante, lemondva ezzel Belgrádról is. Magyar kézre legközelebb az I. világháború alatt került egy rövid időre, azonban ekkor már a török határ messze húzódott Magyarországtól. Pray György munkássága – köztük a fentebb említett művek is – a mai napig csak részben feldolgozott, így e hiányosságnak a pótlása időszerű és fontos feladatként áll előttünk.