A mohácsi csatavesztés és az 1526-os kettős királyválasztás után (...)

(...) a Magyar Királyság három részre szakadt. Az ország középső részét meghódító Oszmán Birodalom és az ország nyugati felét uraló Habsburgok között kiéleződött a nagyhatalmi ellentét és állandó háborúk színhelyévé vált Magyarország. A történeti Erdélyből és a hozzá csatolt magyar vármegyékből, az ún. „részekből” (Partium) egy új állam, az Erdélyi Fejedelemség alakult ki, mely egyre inkább a török Portától függő és annak éves adót fizető államalakulattá vált. Bár a királyság újraegyesítését nemes és közrendű egyaránt hőn el óhajtotta érni, a különböző elképzelések miatt kialakult egy török- illetve németbarát oldal, ami majd kétszáz évre megpecsételte az ország lakosainak és így a székelységnek is a sorsát.

A 14. századtól már ismeretes, hogy katonai funkciók és vagyoni helyzet alapján három részre tagozódott a székelység: közszékelyekre, lófőkre és előkelőkre (primorokra). Míg a közszékelyek gyalogosként, a két utóbbi réteg lovon és megfelelő páncélzattal vettek részt a haza védelmében. A középkori székelyek kvázi katonanemzetként szolgálták a koronát, a szolgálatért cserébe széleskörű privilégiumokat, azaz kiváltságokat kaptak. Ezek közé tartozott az adómentesség, a saját közigazgatási egységeik (a székek) irányítása és a saját vezéreik (hadnagy, kapitány) és bíróik megválasztása. Az igazságszolgáltatás terén is privilégiumokkal rendelkeztek, hiszen csak saját katonai elöljáróik, később a székbíró és a maguk közül sorsolt 12 esküdt ítélkezhetett felettük.

Földjeiket évente maguk osztották egymás között sorsolással, úgynevezett nyílföldeket alakítottak ki maguk és családjuk eltartására. A magyar királyok által többször megerősített sajátos jogokkal bírtak a föld öröklésével kapcsolatban. A székelyek vitézségük által szerzett birtokai ugyanis nemcsak saját utódaikra szállhattak örökségül, hanem a közvetlen vérrokonokra is. Tehát nem érvényesült területeiken a „ius regium” királyi jog elve, amely szerint a magvaszakadt nemes (utód nélkül kihalt család) birtoka visszaszáll a koronára. A magyar nemességhez hasonlóan a haza védelmében úgymond a vérükkel adóztak, emellett mindössze az ökörsütéssel tartoztak. Ez az új király koronázásakor, az uralkodó első házasodása alkalmából és első fiúgyermeke születésekor formálisan önszántukból felajánlott adónem volt. A székelyek által tartott ökröket ilyenkor felhajtották Budára, amely a 16. század eleji források szerint akár 36-40 ezer marhát, később a megnövekedett terhek és háborúk miatt a század közepén már csak 12 ezer jószágot jelenthetett. Az állatok piaci értéke ekkor 3 Forintra rúgott, ami így is jelentős bevételhez juttatta a mindenkori uralkodót, erdélyi fejedelmeket. Fráter György kormányzása, majd Izabella királyné és János Zsigmond uralma során (1541-1571) elkezdődik a székelység fentebb meghatározott évszázados jogainak megnyirbálása, amely a Báthoryak alatt tovább folytatódik. Ez természetesen a székelyek sorozatos fegyveres felkeléseihez vezet, amelyeket vérbe fojtanak (1562, 1575, 1596), de a megoldatlan problémák állandó feszültséggócot jelentenek majd Erdély testében. A Székelyföld területén idegen testként beékelődő, a fejedelmi hatalmat jelképező erődítményeket emeltek, nagyobb létszámú katonasággal megtöltve azokat. Szerepük a lázongó székelyek kordában tartása volt, mely a várak nevében is szomorúan fennmaradt: „Székely Támadt” vár (Székelyudvarhely) és „Székely Bánja” vár (Lécfalva-Várhely). A székely közigazgatási egységek (székek) élére az uralkodóhoz hű tisztségviselőket helyeztek, akik hatalmukkal visszaélve földeket oroztak el, jobbágyi feladatokra kényszerítették (vetés, aratás, téli tüzelő beszolgáltatása, kaszálás stb.) és erőszakoskodtak az egyszerű közrendűekkel. Még lófőket is szolgálatra kényszerítettek, vagy ellehetetlenítették őket, például a katonai feladataik fenntartásához tartozó lótartás és a lovak kereskedelme kapcsán. A székely társadalom jelentős változáson ment ezért végbe, hiszen az állandó sanyargatások és háborúság közepette az előkelők, lófők és a közszékelyek között szinte átjárhatatlan szakadék keletkezett. Utóbbiak elszegényedéséhez hozzájárultak a fejedelem által föléjük rendelt katonai hivatalnokok és az egyre gyakrabban kivetett adónemek: munkaszolgálat, töröknek fizetett adó, rendkívüli adók, hadiadó, egyháznak tett szolgáltatások.

A török Portától függő erdélyi fejedelmek sorra ígéretet tesznek ezen kiváltságok megerősítésére és a trónról három ízben lemondó, majd visszatérő Báthory Zsigmond is így tesz. Az általa 1601. december 31-én, Déván kibocsátott szabadságlevél írásban rögzítette azon szabadságjogokat, amelyek évszázadok óta fennálltak. Jelentőségét emeli az is, hogy az őt követő fejedelmek rendre megerősítik ezen kiváltságlevelet. Különösen fontosnak vehetjük azon mondatát, mely szerint kiemeli őket a paraszti és nemtelen állapotból. Ez lényegileg a jobbágysorba szorult közrendűek felemelésére tett gesztus volt. Felmentette őket minden állami adó alól, sőt az egyházi tized megfizetését és egyéb járandóságokat is eltörölte számukra. A székek élére ismét maguk közül jelölhettek 4-4 főt kapitányoknak, akik közül a fejedelem választotta ki a legalkalmasabbnak tartott személyt. A Székelyföldre betelepült nemességgel békében kellett élniük a fejedelmi parancs szerint. Az 1562-es felkelés előtt szerzett, nemesi birtokokon élő jobbágyokra nem vonatkoztak e törvények, azok megmaradtak függő státuszukban. Az erőszakkal szerzett földeket azonban vissza kellett szolgáltatni a székely közösségeknek. A kiváltságlevél rögzítette a magyar királyok által korábban megfogalmazott kötelezettségeket is, tudniillik a katonáskodó székelyek fegyverzetét. A kiállítandó felszerelést az 1535-ös marosvásárhelyi országgyűlés határozatai szerint fogalmazták újra. Eszerint az előkelők és lófők jó lóval, mellvérttel, sisakkal, pajzzsal, karddal és lándzsával, a közrendű szabadok pedig harcra megfelelő felszereléssel szállnak hadba a haza védelmére. Utóbbiaknak tehát szélesebb mozgásteret adott a korábban szigorúan meghatározott hadfelszerelések (puska, lőpor, fejsze, pajzs) beszerzésében.

Azonban nem örülhettek sokáig a székelyek jogaik visszaállításában, mert az állandóan változó politikai viszonyok és a Habsburgok felerősödő térnyerése (Basta generális rémuralma) Erdélyben ismét vészterhes időket hoztak számukra, amelyek felgyorsították a székely társadalom széttagozódását. A Báthory Zsigmond által, a hatalmi játszmák közepette kényszerűségből ideiglenesen megerősített kiváltságok nem menthették meg a székely közrendűek gyors lesüllyedését és az ún. földönlakók jobbágysorba kerülését. A középkori székelyek katonanemzetként szolgáltak a török időkig, amelyért cserébe erős kiváltságokat kaptak és a maguk által választott vezéreik élén saját közigazgatási területükön (székek) szabadon élhettek. Hat évszázados katonai szolgálatot követően a rendi jogokhoz hasonlítható székely privilégiumok csak az előkelőknek, lófőknek és a közrendű székelyek egy részének maradtak meg. A török kiűzését követően sokak kezében azonban a fegyverek helyét átveszi a kapa és kiváltságaik szép lassan enyészetre kerülnek. A büszke székelyek mai autonómiára törekvése is tehát egy több évszázados beidegződésen alapul, amely a szabadság szeretetén túl a földjükhöz kapcsolódó jogos juss tudatából táplálkozik.