1382. szeptember 10-én hunyt el I. (Nagy) Lajos király. A mai évfordulón Teiszler Éva, Történeti Kutatóközpontunk kutatójának cikkét közöljük.

Küküllei János, I. Lajos király (1342–1382) történetírója tisztelve szeretett uralkodójának haláláról a következőképpen emlékezett meg: „Isteni hívásra szeptember hónap 11. [helyesen: 10.] napján távozott el ebből a világból, és kevéssel azt megelőzően csodálatos üstökös tűnt fel. Halála után oly nagy gyász lett az országban, mintha mindenki saját halálát siratta volna”.

Az üstökös megjelenését, amely nagy esemény bekövetkeztét hivatott előre jelezni, és az ország ilyen mélységű gyászának leírását tekinthetnénk a király személyes környezetéhez tartozó krónikás túlzásának, ugyanakkor kétségtelen, hogy a kortársak Lajos halálában egy nagy uralkodó elvesztését látták. Küküllei szerint ugyanis „mert bőkezű és kegyelmes volt mindenkihez, mindenki módfelett szerette”. A zágrábi krónika egykorú szerzője azt írta róla, hogy „hatalmasabbá vált apjánál.” A magyar közvélemény tehát Lajost már életében elismerte.

Nemcsak hazai, hanem korabeli európai szerzők is tekintélyes uralkodónak látták őt életében és halála után is. Suchenwirt Péter (†1396) osztrák címerköltő Lajos királyról írt költeményében úgy jellemezte a magyar királyt, mint aki „sok gazdag uralkodót hatalmasan megelőzött.” Az itáliai Cronaca carrerese 1368-ban írt bevezető sorai szerint Lajos „a világ leghatalmasabb fejedelme volt a keresztények között, és a hitetlenek által leginkább rettegett király, aki csak volt vagy lehetett Nagy Károly császár halála óta.” Egy, az udvarában megforduló velencei követ feljegyezte róla, hogy „nincs a világnak még egy királya, aki annyit tett volna birodalma becsületére és alattvalói javára, mindamellett nem fuvalkodott föl, nem volt nagyravágyó.” Lajos jellemének alázatos vonását emeli ki János szentszéki követ is egy 1372-ből származó levelében: „Soha nem láttam fejedelmet, aki oly nagy hatalommal annyi szerénységet párosít”.

Ez a kortársak által alkotott pozitív kép a hazai folklórban és történeti művekben a királyról tovább élt. A magyar történelmet Hunyadi Mátyás idején feldolgozó Bonfini, aki munkájába a korábbi krónikásoktól szerzett ismereteit kiegészítette a maga korában hallott népi hagyománnyal, feljegyezte például, hogy „gyakran álruhában mint egy igen ravasz felderítő járta a falvakat és városokat, hogy megvizsgálja a vámosok és elöljárók szokásait, és hogy a nép panaszaiból megismerje az elkövetett jogtalanságokat.” Az álruhás uralkodó később Mátyás személyéhez kötött mitikus alakja tehát már száz évvel korábbi elődjénél megjelent, sőt, 16–17. századi történeti és irodalmi művek tanúsága szerint Lajos személyéhez is énekmondói hagyomány tapadt.

Gyakran felmerül a kérdés: uralkodóink közül miért éppen Lajos kapta a „Nagy” jelzőt? Az okot talán 19. századi történészünk, Szalay László (1813–1864) következő mondatában kereshetjük: „Királyaink közűl István és László, a védő szentek után szokta említeni a magyar nép ma is…”. A népi emlékezet, melynek rostáján csak a legjelentősebbek nem hullanak ki, középkori uralkodóink közül mindössze négynek a nevét tartotta érdemesnek fenntartani: a szentté avatott István és László mellett az országot naggyá tevő, mégis belső békét biztosító, minden társadalmi réteg által kedvelt, a keresztényi és lovagi eszményeknek egyaránt megfelelni képes Lajosét, és az igazságos Mátyásét.

Gyakran felmerül a kérdés: uralkodóink közül miért éppen Lajos kapta a „Nagy” jelzőt? Az okot talán 19. századi történészünk, Szalay László (1813–1864) következő mondatában kereshetjük: „Királyaink közűl István és László, a védő szentek után szokta említeni a magyar nép ma is…”. A népi emlékezet, melynek rostáján csak a legjelentősebbek nem hullanak ki, középkori uralkodóink közül mindössze négynek a nevét tartotta érdemesnek fenntartani: a szentté avatott István és László mellett az országot naggyá tevő, mégis belső békét biztosító, minden társadalmi réteg által kedvelt, a keresztényi és lovagi eszményeknek egyaránt megfelelni képes Lajosét, és az igazságos Mátyásét.