A polgári átalakulás reformkorban megfogalmazott programja a király által az 1848. április 11-én szentesített áprilisi törvényekkel megvalósult.[1] A korábbi rendi alapú, a kiváltságos rendek és az uralkodó politikai erejének mérlegére épülő államberendezkedést cenzus alapján választott parlament és ennek felelős kormány váltotta fel.

Habár a jogszabályok számos részletkérdést nem tisztáztak, az eredmény egyértelmű irányba mutatott, a népképviseleti politikai rendszer megvalósult. A törvényhozás és az utca forradalma együttesen vér nélküli átmenetet eredményezett, a nemzet saját kezébe vette sorsának irányítását.

A bécsi uralkodói udvar és a liberális nagypolgárság azonban kezdettő fogva nem nézte jó szemmel a magyarok különállóságának kezdeteit. Érdekes módon az ultrakonzervatívok és a leghaladóbbnak vélt liberálisok összefogása teremtette meg a lehetőséget a bécsi politikai vezetés számára, hogy összeszedje magát és ellentámadást indítson. Itáliában a felkelések és a Szárd–Piemonti Királyság elleni harcokban a császári erők Joseph Wenzel Radetzky tábornagy vezetésével 1848 nyarán felül tudtak kerekedni, ami megteremtette a lehetőséget a támadásra Magyarország és a magyar nemzeti önrendelkezés eszméje ellen.

A magyar kormányra rendkívül nehéz feladat hárult az áprilisi törvények szentesítését követően. Fel kellett építeni az ország közigazgatását, pénzügyi rendszerét, egyáltalán megszervezni a működést, az új törvénynek megfelelően választásokat kellett tartani. A helyzetet nehezítette, hogy a Délvidéken kirobbant a szerb felkelés, ami ellen a magyar kormány csak elégtelen katonai erővel rendelkezett. Ez a problémakör már ekkor felvetette a honvédelem kérdését, amit az áprilisi törvények nem rendeztek. Elvileg az országban állomásozó császári-királyi csapatok a magyar kormány rendelkezésére álltak, de a csapatok parancsnokai gyakran csak félszívvel – néha még úgy sem – teljesítették a parancsot. A kormánynak szüksége volt saját fegyveres erőre, mert a nemzetőrség katonai értéke nem állt a kellő szinten. Az országgyűlés úgy döntött, hogy önkéntes alapon álló honvédalakulatokat hoz létre.

A magyar szabadság elleni támadásra a császári hadvezetés egyelőre saját erővel nem rendelkezett, ezért a Katonai Határőrvidék jelentős tartalékait kihasználva Josip Jellačić horvát bán vezetésével szervezett meg egy hadsereget, amelytől azt várta, hogy söpörje el a magyar kormányt és állítsa vissza az uralkodó hatalmát Magyarországon. A bán és serege augusztus 31-én elfoglalta Fiumét, majd szeptember 1-én átlépte a határt jelentő Mura folyót, ezáltal magyar földre lépett. A támadás 11-én a Dráván való átkeléssel folytatódott, a horvát sereg megindult Pest-Buda felé.

A támadás kivédésére a magyar kormánynak nagyon kevés eszköz állt rendelkezésre. Az önkéntes alapon kiállított honvédzászlóaljak, a császári-királyi hadsereg Magyarországon állomásozó magyar alakulatai mellett a nemzetőrségre és a nemzetőrség soraiból szervezett önkéntes mozgó nemzetőrségre támaszkodhatott csak, mert az idegen csapatok és parancsnokok sorra mondták fel az engedelmességet a magyar kormánynak. Erdélyben a román, a Délvidéken a szerb felkelés mellett immáron a Dráva mentén gyülekező horvát határőrök ellen csak nagyon kevés csapatot tudtak küldeni.

A császári udvar addig „csupán” kétszínű magatartása 1848. augusztus második felében nyílt ellenségeskedésbe fordult át.[2] Az itáliai sikereket követően a katonai nyomás enyhülése megnövelte az udvar mozgásterét, így idejét látták a magyar nemzeti önrendelkezés felszámolásának. Úgy számítottak, hogy a magyar kormány képtelen lesz elegendő erőt összegyűjteni a horvát határőrök ellenében, és kénytelen lesz kapitulálni. A pusztán katonai szempontból hibátlan kalkulációba azonban hiba csúszott. Az országgyűlés augusztus végén már elrendelte az újoncozást és a hadviselés költségeinek biztosítását. Batthyány Lajos és Deák Ferenc Bécsbe utazott,[3] hogy megpróbálkozzék a helyzet rendezésével és a békés megoldás kieszközlésével.[4] Minden jószándék ellenére sikertelenül jártak, így Batthyány és kormánya szeptember 11-én lemondott.[5] Másnap István nádor felkérte Batthyányt ismételt kormányalakításra, de ennek királyi megerősítése elmaradt. Az országgyűlés szeptember 15-i esti ülésén István nádort javasolta a horvátok elleni hadsereg élére. A nádor elfogadta a felkérést, de csak napokkal később utazott el a sereghez, majd 22-én visszatért Pestre, ahonnan a király parancsára Bécsbe utazott.

A magyar országgyűlés szeptember 16-án Kossuth javaslatára úgy döntött, hogy egy bizottságot hoz létre a nádor mellé azzal a kikötéssel, hogy Batthyány kormányának mozgási szabadsága nem sérül. Az aznap megtartott szavazás eredményét ezért csak szeptember 21-én hirdették ki. A bizottság élére a már akkor legalkalmasabbnak tekintett, egyben legnépszerűbb politikus, Kossuth Lajos került, tagjainak Nyáry Pált, Madarász Lászlót, Pálffy Jánost, Patay Józsefet, Sembery Imrét választották meg. A tagok létszáma október 1-én két hivatalban maradt miniszterrel, Szemere Bertalannal és Mészáros Lázárral bővült, ekkor került be Somssich Pongrác is. Batthyány második, október 2-án bejelentett lemondásával végre az Országos Honvédelmi Bizottmány kezébe került a végrehajtó hatalom. Másnap négy felsőházi tagot, Perényi Zsigmondot, Jósika Miklóst, Esterházy Mihályt és Pázmándy Dénest választották meg a bizottság tagjának.[6]

Az uralkodó szeptember 25-én minden Magyarországon található fegyveres erő élére kinevezte Lamberg Ferencet, aki magyar honfiú volt, kiválóan beszélt magyarul, könyve is jelent meg magyar nyelven, még akadémiai tagsága is felmerült. Lamberg kinevezését a magyar kormány nem ismerte el, a szeptember 28-án Pest-Budára érkezett altábornagyot a hajóhídon a feldühödött tömeg felkoncolta.[7]

Az Országos Honvédelmi Bizottmány hatalmas energiával látott munkához a kilátástalannak tűnő helyzetben. A román és szerb felkelők, valamint a horvátok összereje messze meghaladta a rendelkezésére álló magyar csapatokét. A közvetlen krízis mellett azonban a hosszabb távú kilátások legalább annyira reménytelennek tűntek. A császári hadsereg erejéhez fogható hadsereggel sem mennyiségben, sem minőségben Magyarország nem rendelkezett. Márpedig enélkül nem lehetett biztosítani az addig elért politikai sikereket és a nemzet jövőjét.

A horvát támadás elsöprő túlerejét nem lehetett a határon megállítani. A magyar sereg visszavonult, de folyamatosan erősödött, végül Pákozd mellett felvonulva elállta a horvátok útját. Jellačić többször próbálkozott a magyar harcrend áttörésével, de a honvédek a túlerő ellenében is kitartottak, Móga János vezetésével visszaverték az ellenséget.[8] A határozott ellenállás láttán a megdöbbent Jellačić menekülőre fogta, Bécs felé retirált, a Karl Roth tábornok vezetésével támadó oldalvédjét sorsára hagyta. Ezt a jelentős erőt a magyar csapatok egy fiatal törzstiszt, a szolnoki önkéntes mozgó nemzetőrtábor és a Csepel-sziget parancsnoka, Görgei Artúr honvéd őrnagy vezetésével bekerítették, és október 7-én megadásra kényszerítették.[9] Habár a honvédsereg a bécsi felkelők megsegítésére induló támadása október 30-án Schwechat mellett kudarcot vallott, az ország kiállta az első hatalmas erőpróbát.[10]

A második ellenséges támadás még az elsőnél is sokkal nehezebb feladattal állította szembe az Országos Honvédelmi Bizottmányt és a nemzetet. Ezúttal a császári hadsereg legharcedzettebb alakulatai sorakoztak fel, és készültek a magyar szabadság elsöprésére. Az 1848 decemberében megindult támadás ellen a honvédsereg a hazaszeretetet és az önfeláldozást állította. Az eredmény a kezdeti visszavonulásokat követően fényes siker lett, 1849 tavaszán szinte az ország teljes területéről sikerült kiverni az ellenséges csapatokat. A sikerben a honvédsereg mellett oroszlánrészt vállalt a Kossuth által vezetett Országos Honvédelmi Bizottmány, amely koordinálta az erőfeszítéseket, de egyben hadianyaggal látta el a harcoló seregeket, gondoskodott a hadkiegészítésről és számos más alapvető feltételről is.[11]

Az Országos Honvédelmi Bizottmány végül 1849. április 14-én szüntette meg működését átadva helyét a kormányzóelnöknek és a rövidesen hivatalba lépő új kormánynak mint végrehajtó hatalomnak.

A magyar forradalom és szabadságharc az Országos Honvédelmi Bizottmány vezetésével a semmiből épített fel egy olyan haderőt, amely képes volt ellenállni két hatalmas ellenséges támadásnak, végül a világ legerősebb hadseregének súlya alatt roppant csak össze, de tette ezt emelt fővel, harcolva. Fontos megjegyezni, hogy ezt a világraszóló sikert forradalmi terror alkalmazása nélkül érte el a magyar nemzet, alaposan megcáfolva a terror egyfajta szükségszerűségét hirdető, saját magát ezzel mentegető ordas eszméket. Mindezen erőfeszítésekben az Országos Honvédelmi Bizottmánynak és Kossuth Lajosnak kimagaslóan fontos szerep jutott, méltán kerültek be a magyar nemzet legnagyobbjainak sorába.

Források

1987. Kiss 1987. F. Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok. Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 7. Budapest, 1987.

Hermann 2001. Hermann Róbert: 1848-1849. A szabadságharc hadtörténete. Korona, Budapest, 2001.

Hermann 2014. Hermann Róbert: A pákozdi csata, 1849. szeptember 29. Hadtörténelmi Közlemények, 127. (2014) 1. szám, 353–394.

Urbán 1986. Urban Aladár. Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Budapest, 1986.

Urbán 2001. Urbán Aladár: A Honvédelmi Bizottmány megválasztása. Hadtörténelmi Közlemények, 114. (2001) 2-3. szám, 361–390.

[1] Hermann 2001, 17–19.

[2] Urbán 2001, 361.

[3] Urbán 1986, 454–465.

[4] Urbán 2001, 362.

[5] F. Kiss 1987, 65.

[6] Urbán 2001, 370–382.

[7] Hermann 2001, 131.

[8] Hermann 2014, 353–383.

[9] Hermann 2001, 137–139.

[10] Hermann 2001, 147–155.

[11] A szabadságharc hadtörténeti eseményeinek feldolgozásához l.: Hermann 2001.