Kétszáznegyven évvel ezelőtt született március-április fordulóján a Háromszék megyei Kőrösön Csoma Sándor, aki a világhírű magyar keletkutatók első képviselője volt. Születésének napját pontosan nem ismerjük, de keresztlevelét április 4-én állították ki. Újabb kutatások azonban azt is felvetik, hogy valódi születési éve 1787 vagy 1788 lehetetett.

Életcéljának a magyarság eredetének kutatását tekintette, illetve a magyar őshaza, a keleten maradt magyar néprészek és a legközelebbi rokon népek megtalálását tűzte ki önmagának feladatként. Kara György megfogalmazásában: „Számosan voltak a szenvedélyes nyelvhasonlítók és lelkes őstörténészek, de csak néhányan, akik életüket tették föl a nagy kérdés megválaszolására: honnan szakadt ki a magyarság, hol keresse közelben föl nem lelt rokonait, s ha élnek még, a Keleten maradt magyarokat. A kevesek között is első volt Kőrösi Csoma Sándor.” (1)

Csoma céljának elérése érdekében már korán hozzákezdett elméje pallérozásához és teste megedzéséhez. Minél több keleti és nyugati nyelv elsajátítására törekedett, hogy a forrásokat eredetiben olvashassa. Az alapfokú iskola után tanulmányait 1799-ben a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban folytatta. A kollégium után három évig ösztöndíjjal Németországban tartózkodott, és 1816–1818 között a göttingai egyetemen hallgatott előadásokat. Itt nagy hatással voltak rá az olyan neves német orientalisták, mint Johann Gottfried Eichorn és Heinrich Julius Klaproth. Valószínűleg Klaproth hatására erősödött meg Csomában az elképzelés, hogy a magyarok rokonait a jugarok, azaz a ma általában sárga ujguroknak nevezett nép körében kell keresni. 

Csoma Sándor 1819-ben indult el hazájából, ahova soha többé nem tért vissza. Hosszan tartó kalandos utazás után Indiába vetette a sors, ahol 1822-ben összeismerkedett William Moorcrofttal. Ez a találkozás hozta el az alapvető fordulatot Csoma életében. Moorcroft ösztönzésének engedve, rászánta magát, hogy tibeti tanulmányokkal foglalkozzon. Vélhetően abban reménykedett, hogy a rejtelmes tibeti szövegekben a magyarság eredetére vonatkozó információkat is találhat, ezért a Ladak tartománybeli Leh városában maradt, és a perzsát közvetítő nyelvként alkalmazva hozzálátott tibeti tanulmányaihoz. Tibeti tanulmányainak igazán embert próbáló szakasza a zanglai kolostorban eltöltött tizenhat hónap volt 1823–24-ben. Ez a gyötrelmekkel, nélkülözésekkel teli időszak alatt rakta le későbbi munkásságának alapjait, amelyben felbecsülhetetlen segítséget nyújtott fogadott tanítómestere Szangye Püncog (Szangsz-grjasz Phun-chogsz) láma. Csoma ezen időszak alatt elsajátította a tibeti nyelvet, megismerte a tibeti buddhista kanonikus irodalom jelentős részét, és összeállított egy közel harmincezerszavas szójegyzéket is. Második tibeti útja nem sok sikerrel járt, a harmadik viszont annál többel. Ennek során korábbi tanítómestere, Szangye Püncog mellett folytatta tanulmányait és munkáját Kanam kolostorában 1827–30 közt. Ezen idő alatt fejezte be alapvető műveit. 

Csoma két fő munkája, a tibeti-angol szótár és a tibeti nyelvtan 1834-ben jelent meg Kalkuttában. Mindkét munkája időtállónak bizonyult, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 1971-ben, illetve 1984-ben újra kiadták őket. Szótára és nyelvtana alapjául szolgált későbbi híres szótáraknak és nyelvtanoknak is. Harmadik monográfiája csak halála után látott napvilágot. Ez a IX. században készült híres szanszkrit-tibeti buddhista terminológiai szótár, a Mahávjutpatti angol megfelelőkkel kiegészített változata volt, amely szintén egyedülálló műnek számított jó ideig. A három monográfiáján kívül számos úttörő jellegű tibetisztikai tanulmánya is megjelent. Az MTA Könyvtár honlapján szereplő értékelés szerint: „Csoma dolgozatait szemlélve ugyancsak rá kell döbbennünk munkásságának és szellemének nagyságára. Még napjainkban is, amikor a tibeti nyelvet már számos egyetemen oktatják és a tibeti szövegek szerte a világon elérhetők, csak a legnagyobb nevű és legolvasottabb kutatók mondhatják el magukról, hogy a tibeti irodalom és tudományosság hatalmas és szerteágazó irodalmában olyan alapos jártasságra tettek szert, mint amilyen a kezdet kezdetén Csomáé volt.” (2)

Csoma 1830-tól Kalkuttában élt, ahol a Bengáli Ázsiai Társaságnál tevékenykedett könyvtárosként, miközben folytatta tudományos munkásságát. Harminchat kötetből álló tibeti könyvtárát a Bengáli Ázsiai Társaság főtitkárának ajándékozta, akinél szerencsére az nem kallódott el, hanem átadta Duka Tivadarnak, aki 1885-ben a Magyar Tudományos Akadémiára bízta. A gyűjtemény fontos részét képezik az Alexander-könyvek néven ismertté vált művek, amelyekben Csoma kérésére láma tanítómesterei a tibeti irodalom és tudományosság egy-egy területét foglalták össze valamely tibeti alapmű alapján, illetve Csomának a tibeti műveltséggel és vallásossággal kapcsolatban feltett kérdéseire válaszoltak. 

Habár Kőrösi Csoma Sándor a magyarok őshazáját nem találta meg, munkássága mégis eredményekben gazdag volt, ő lett egy tudományág, a tibetisztika megalapítója, a nyugati világ az ő munkássága révén ismerhette meg az egyedi és páratlanul értékes tibeti kultúrát. Rendíthetetlen kitartása, a rendkívüli nehézségek legyűrése, a munkában a tökéletességre való törekvése, soha nem szűnő hazaszeretete pedig magyar tudósok számos nemzedékének jelentett iránymutatást és példát.

1842-ben eredeti céljának megvalósítása érdekében útnak indult Tibet fővárosa, Lhásza felé, hogy onnan majd a jugarok földje velé vegye az irányt, ám útja közben április 11-én Dardzsilingben utolérte a halál. Széchenyi István gyakran idézett, de mégsem elcsépelt gondolatai szerint: ”Egy szegény árva magyar pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve […] bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fájdalmai alatt. Távol a hazától alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.”