1986. április 26. éjjelén robbanás történt az Ukrajna és Belarusz határán lévő csernobili atomerőműben. Nem tudjuk, hány magyar ember életét követelte Csernobil, de azt tudjuk, hogy az első magyar áldozatok Kijev környékén járt kamionsofőrök voltak. A kárpátaljai magyarságot különösen súlyosan érintette a katasztrófa.

1986 májusában senki sem mondta, hogy maradjunk otthon, mégis kiürültek a játszóterek. A szomszédok egymásnak adták tovább a bizonytalan forrásból hallott még bizonytalanabb híreket, miközben szemükben aggodalom tükröződött. A gyerekorvosok a rendelők magányában oktatták ki az édesanyákat, hogy melyik étel biztonságos és mi az, amit inkább ne fogyasszanak ebben a szezonban. De ők is csak a sötétben tapogatóztak és saját lelkiismeretüknek engedelmeskedve próbálták tudásuk és szakkönyveik segítségével minimálisra csökkenteni a veszélyeket. Felvásárlás nem volt – nem is lett volna miből és mit felhalmozni –, de sokkal több konzervet és befőttet ettünk azokban a hónapokban, mint friss zöldséget és gyümölcsöt. Én sem mehettem le a lakótelepek házai között megbúvó grundokra játszani, a homokozó pedig kifejezetten tiltva volt egész nyáron. Gyermeki fantáziámban a nap fényétől csillogó homokszemcsék a láthatatlan halál közvetítői lettek, és jól emlékszem a bizonytalanságra édesanyám mozdulatában, amikor tejet töltött a vacsorához: nem teremnek-e radioaktív füvet a mérgezett legelők? Egyetlen dologban voltak biztosak az emberek: amit a pártvezetők és a kormánytagok mondanak a tragédia következményeiről, az hazugság. A csernobili atomerőmű katasztrófájának története megrázó lenyomata a kommunista diktatúrában szocializálódott társadalom zsigeri reakcióinak.

1986. április 26-ára virradóra robbanás volt a világ egyik legnagyobb atomerőművében, az Ukrajna és Fehéroroszország határán lévő Csernobil közelében. Állítólag a második legsúlyosabb atomkatasztrófáról beszélünk, amelyhez emberi mulasztás és konstrukciós hiba egyaránt hozzájárult, de a rendkívül bonyolult műszaki-szakmai részleteken túl volt egy nagyon emberi vonatkozása is az eseményeknek: kiderült, hogy a kommunizmus több évtizedes terrorja megfosztotta a társadalom tagjait a felelősségvállalás és a felelősségteljes döntések meghozatalának képességétől. A pártbürokrácia szigorú hierarchiájának tehetetlensége miatt a robbanás után hosszú órák, sőt napok teltek el, mire egyáltalán megkezdődött a szervezett védekezés, az emberi életek mentése.

A csernobili tragédia kapcsán oly sok mindenről lehetne megemlékezni: a szörnyű halált halt tűzoltók és katonák szenvedéseiről, akik a reaktor közvetlen közelében oltották a tüzet bármiféle védőfelszerelés vagy figyelmeztetés nélkül; a kétnapos késéssel megkezdett kitelepítésekről, amely késlekedés ki tudja hány életet követelt hosszabb távon; a radioaktív felhőkről, amelyek körberepülték a földet, és állítólag nincs olyan pont a glóbuszon, ahová ne értek volna el; arról, hogy az elvtársak jobban féltek egymástól, mint a halált hozó részecskéktől az éterben, ezért mindenki azt várta, hogy majd a másik intézkedik; a hazug hírekről, amelyek folyamatosan bagatellizálták a tényeket, mert fontosabb volt a hatalom számára, hogy a tömegek „sugárzó arccal” felvonuljanak május elsején, mint hogy védjék az emberi életet. Ma sem tudjuk pontosan, hogy mennyi áldozata volt ennek a felfoghatatlan felelőtlenségnek, de nagy valószínűséggel százezrekben mérhető a számuk.

A glasznoszty meghirdetésének első nagy próbája volt a csernobili tragédia, amelyen a kommunista „szólásszabadság” azonnal megbukott. Hiába hirdettek szabadabb tájékoztatást Gorbacsov hatalomra kerülése után, az atomerőműben történtekről napokig teljes hírzárlat volt, amelyet csak az bontott meg, hogy nyugati mérőállomások beazonosították a jelentősen megemelkedett sugárszint forrását. Magyarországon sem volt ez másként, napokig csak bizonytalan pletykák terjedtek. A Központi Fizikai Kutatóintézet egyik munkatársa állítólag egy nyilvános telefonfülkéből hívott fel néhány óvodát, hogy figyelmeztessen a Nap erős sugárzására, amely veszélyes lehet a gyermekekre. Az első híradás két nappal a katasztrófa után hangzott el a Magyar Rádió késő esti híradójában a szerkesztő, Bedő Iván saját döntésére, amelyben a BBC információira támaszkodva beszéltek a robbanásról. A hír további terjesztését már a következő nap hajnalán letiltották. Az volt a pártvezetés állásfoglalása, hogy a tájékoztatás terén a szovjet iránymutatást követik, így a május elsejei felvonulást sem korlátozták, pedig a ma már napvilágot látott mérési adatokból tudjuk, hogy éppen ebben az időszakban volt a legmagasabb a sugárterhelés hazánkban. Jellemző, hogy a Honvédségi Szemle 1987 elején megjelent számában, amelyben összefoglalták Csernobil tanulságait, ezzel a mondattal kezdték a tanulmányt: „Még ma is igen gyakori téma az emberek közötti beszélgetésekben a csernobili atomerőmű 4. sz. blokkjában történt üzemzavar.” Háromnegyed évvel a tragédia után továbbra is egyszerű üzemzavarként minősítették a történteket, és a még ekkor is megemelkedett sugárzási szint ellenére úgy beszéltek a témáról, mint egy lezárt történetről. Pedig a katasztrófa hosszabb távú következményei csak ezután jelentkeztek.

Nem tudjuk, hány magyar ember életét követelte Csernobil, nem tudjuk, hány honfitársunk szenvedett tartós egészségkárosodást a sugárzástól, de azt tudjuk, hogy az első magyar áldozatok azok a kamionsofőrök voltak, akik Kijev környékén jártak azokban a hetekben, és senki nem figyelmeztette őket a veszélyekre. Tudjuk, hogy a kárpátaljai magyarságot különösen súlyosan érintette a katasztrófa, hiszen közülük is vezényeltek likvidátornak embereket a legfertőzöttebb területre, és küldtek szakembereket a mentési munkálatokhoz. Szöllősy Tibor técsői orvost ambuláns ellátásra rendelték a csernobili körzetbe. Semmi tájékoztatást, felkészítést vagy felszerelést nem kapott. Elbeszélése szerint hosszú napokig annyit sem tudtak a katasztrófáról, mint az anyaországi magyarok. Egy balesetről beszéltek csupán a sajtóban, azonban négy-öt nappal később jöttek a hírek arról, hogy tűzoltók haltak meg a helyszínen kapott fertőzésben: de mitől halhattak meg, ha nem is voltak ott a robbanáskor? – tették fel a kérdést az emberek. Szöllősyt a lezárt zónába irányították, ahonnan naponta kellett a sugárzás nagyságát jelentenie, de mérőműszert nem biztosítottak számára. A kollégái a segítségére siettek: „ha nyugodt a légkör, akkor általában két milliröntgent mérünk. Ha Csernobil felől fúj a szél, akkor feltornázhatja magát 2,1-re, 2,2-re, ha ellenirányból fúj, akkor lemegy 1,8-ra, 1,9-re.” – emlékezett vissza a magyar orvos. Ezután, ha adatokat vártak tőle, kiment az épület elé és megnedvesített ujját felemelve betájolta a szélirányt…

Hány életet lehetett volna megmenteni, ha a szovjet vezetésnek nem az a legnagyobb problémája, hogyan őrizzék meg a kommunista rendszer felsőbbrendűségének illúzióját? Hány, ekkor még meg sem született gyermek betegségét lehetett volna elkerülni, ha az egymástól való félelem nem bénítja meg a döntéshozók reakcióit? És egyáltalán: az emberi mulasztás mennyiben volt vajon a sok évtizednyi diktatúra személyiséggyilkos légkörének a következménye? Sokszor feltett kérdések ezek, amelyekre sokféle válasz született már, de egy biztos: a kommunizmus bűneinek hosszú emberöltőkig eltüntethetetlen mementója marad az atomreaktor emberi életre alkalmatlan környéke.