A 15 éves háborút (1591–1606) két béke zárta le: az egyik a bécsi béke, amelyet Bocskai István és a Habsburg udvar kötöttek, (...)

(...) a másik pedig a zsitvatoroki béke, amit Bocskai István közvetítésével I. Rudolf magyar király (1576–1608), német-római császár és cseh király kötött I. Ahmed oszmán szultánnal 1606. november 11-én a Zsitva folyó torkolatánál. A háborús békeévek első szakasza 1568-tól egészen a tizenöt éves háborúig (1591–1606) tartottak. Ennek jogi alapját az 1547. évi török–Habsburg tárgyalások adták meg. Ezen tárgyalások eredményét I. Ferdinánd magyar király hatalmas diplomáciai sikerként magyarázta, mivel úgy értékelte, hogy a török szultánnak fizetett évi 30 ezer forint „ajándékért” megvásárolta a hódoltság keresztény adóztatásának jogát. Ezzel szemben a török tárgyalófél úgy vélte, hogy Ferdinánd magyar király azért fizeti ezt az összeget, hogy megtarthassa a még kezén lévő magyar területeket. Ez a jogi értelmezésbéli különbség egész a 17. század végéig hintette el „a viszály jogi magvait” a két fél között, lehetőséget adva a jogi csatározásra is, a határvidéki őrlő harc már bevett gyakorlati formái mellett.

Az 1606-os zsitvatoroki békével a nagyszabású, nyílt háborút egy ugyanilyen jellegű korszak követte, a háborús békeévek második szakasza. Az így létrejött békerendszer lényegében, kisebb magszakításokkal, 1683-ig volt érvényben.

A zsitvatoroki békét azért érdemes inkább egy békerendszernek tekinteni, mert már 1608-ban megújították, majd az 1615-ös bécsi, a komáromi (1618), kőhídgyarmati (más néven szögyéni, 1625), szőnyi (1627 és 1642) és szécsényi-budai (1628–1629) békékben erősítették meg.

A zsitvatoroki békének főként két pontja volt hivatott szabályozni a török–magyar viszonyt a gyakorlatban a hódoltság és a Magyar Királyság határai mentén.

Az ötödik pont: „Hogy mindenféle csaták megszönjenek. Ha penig történet szerint valami tolvajok támadnának, és akármely résznek kárt tennének, szabad legyen efféle gonosztevőket megfogni és az ő megfogások felől az másik résznek irattassék; annakutána törvénnyel láttassék meg az dolog az előtt az kapitány előtt, melynek kapitánysága alatt efféle hatalom történik, és az elvett marhák visszaadattassanak.”

A hatodik pont: „Hogy várakra ütni és megvenni se titkon se nyilván, sem valami practicával ne légyen szabad, sőt még csak próbálni is azokat megvenni, avagy elfoglalni akárminemű módon; és hogy egyik részről is rabságra emberek el ne fogattassanak. Az mi penig adatott Bocskay fejedelemnek, az az bécsi végzés és pactumok szerint maradjon.”[1] Ezeket a pontokat azonban egyik fél sem tartotta be.

A következő forrás a török szemével mutatja be a „szent békesség” korszakát. „[…] Ez levelünk által azt adjuk Kegyelmetek tudására, tudjátok azt, hogy az két hatalmas császárok egymással erősen békességet tartanak, az mely két császárok békességét senki el is nem bonthatja, meg is vagyon penig minekünk parancsolva, hogy békességhez tartsuk magunkat, azt meg is tartjuk, de ti Kegyelmetek békességhez magatokat nem tartván, hanem Sziget, Pécs, Kapos tartományokból száma nélkül való törököt elhordván, hetven-nyolcvan török, rác most is fekszik tömlöcötökben, mi meg eddig hallgattunk. […] Költ Kanizsán. 1649..” [2] 

A török forrás is természetesen teljesen egyoldalú, mégis jól mutatja a mindennapi háború jellegzetességeit.

Magyar szemszögből nézve, például Komáromy András írta le a háború békeévek következményeit: „[…] 1627 óta [1640-ig] több mint 300 falu hódoltatott be és hozzávetőleges számítás szerint valami 5000 ember hurczoltatott rabságra. Hát még úton útfélen mennyit levágott a pogány ellenség? Nem tudta volna azt senki számon tartani.”[3]

[1] Magyar történeti szöveggyűjtemény II/1 1526–1790. Szerk. Sinkovics István. Bp., Tankönyvkiadó, 1968. 369.

[2] MOL Batthyány-cs. levéltára, Török vonatkozású iratok P 1313/ 249. cs. No 226/a. A szöveg az én átírásomban szerepel, de az általam kiemelt részletet közli Varga J. János: Szervitorok katonai szolgálata a XVI–XVII. századi dunántúli nagybirtokon c. munkájában is. (Értekezések a történeti tudományok köréből 94. Bp., Akadémiai, 1981. 89.)

[3] Dr. Komáromy András: A kanizsai török rablásai 1630–1640. Hadtörténelmi Közlemények 1895. 8. szám. 79.