Bán Aladár költő, műfordító, irodalomtörténész, folklorista 1871. november 3-án született Várpalotán. Nagyformátumú tudósember volt, aki szívén viselte, hogy a magyarság ápolja a kulturális kapcsolatokat a rokonnak tekinthető népekkel, és minél jobban megismerje azok népi, nemzeti kulturális kincseit. Mindezt függetlenül attól, hogy e népek a magyarsággal milyen jellegű rokonságban állnak: nyelvi, genetikai vagy kulturális kötelék fűzi-e őket nemzetünkhöz.

Bán Aladár ifjonti fejjel a ciszterci szerzetesi életet választotta életcéljának, de elég hamar megmásította szándékait, ugyanis másodéves korában kilépett a rend zirci papneveldéjéből. 1896-ban a Budapesti Tudományegyetemen magyar–latin szakos tanári oklevelet és bölcsészdoktori diplomát szerzett. Ezután négy évig tanított egy temesvári gimnáziumban, majd Budapestre költözött, ahol 1932-es nyugdíjba vonulásáig gimnáziumi tanárként tevékenykedett.

Eleinte a néprajz iránt érzett elkötelezettséget, belépett a Néprajzi Társaságba, amelynek hamarosan főtitkára lett. Néprajzi munkásságának egyik fő területe a samanizmus kutatása volt. Az Ethnographia folyóiratban 1908-ban megjelent A samánizmus fogalma és jelenségei című nagyszabású tanulmánya mellett lefordította és kiegészítette Julius Krohn befejezetlen művét, amelyet A finnugor népek pogány istentisztelete címmel publikált. 1903-tól fogva a finn és az észt területekre vezető tucatnyi tanulmányútja során nemcsak a szellemi néprajzzal foglalkozott, hanem jelentős mennyiségű tárgyi anyagot is gyűjtött a Néprajzi Múzeum számára.  Sebestyén Gyulával szervezte a Folklore Fellows néphagyománygyűjtő mozgalom magyar ágát. 

Munkásságának tulajdonképpeni ars poetica-ja az Etnograhia folyóirat 22. számában megjelent Kalevipoeg-cikkének legelején található:

 „A magyar néprajzi tudomány terén már többször hangoztattuk azt a sok teendőt, melynek betöltése a nagy ural-altáji népcsalád kebelében a legműveltebb s aránylag kedvezőbb helyzetben élő magyarságot Európa színe előtt kötelezi a vele közelebbi vagy távolabbi rokonságban lévő népek mindennemű szellemi kincsének felkutatása, egybegyűjtése, ismertetése és feldolgozása körül.”

1920-ban lemondott főtitkári posztjáról, és ezzel párhuzamosan a néprajzi tevékenység is egyre csökkenő szerepet játszott munkásságában. Azonban Kerezsi Ágnes jellemzése jól illusztrálja addig elvégzett munkájának jelentőségét: „Annak ellenére, hogy Bán Aladár élete hátralevő részében, csaknem 40 éven keresztül már nem foglakozott néprajzi tevékenységgel, az ezt megelőző 2 évtized alatt mind elméleti munkáival, mind tárgygyűjtésével olyan értéket alkotott, melyek napjainkig forrásul szolgálnak a néprajzkutatóknak.”

1920-ban új szívszerelmet talált a munkásságában. Ez évben intenzíven bekapcsolódott a Turáni Társaság tevékenységébe, betöltötte a társaság alelnöki posztját, és egyúttal a társaság Finn-Észt Intézetének vezetője volt. 1921-től, vagyis a 4. szám megjelenésétől fogva, a Turán című folyóirat szerkesztője, illetve felelős szerkesztője lesz. Előbb Pröhle Vilmossal, később Cholnoky Jenővel és Pekár Gyulával együtt végzi a kiadvány szerkesztési feladatait. A Turán a Turáni Társaság lapja volt, amelynek nevében zárójelben ott állt a Magyar Néprokonsági Egyesület kitétel. Akkoriban azonban a néprokonság és a nyelvrokonság még nem voltak antagonisztikus fogalmak, ráadásul akkor a finneket például éppolyan természetességgel sorolták a turáni népek közé, mint a mongolokat vagy a törököket. A Turán szerkesztői posztján egyébként mind elődjeként, mind utódjaként előfordult más jeles uralista is, a 2. szám szerkesztője, a 3. szám társszerkesztője a Kalavela finn eposz fordítója, Vikár Béla volt, egyik utódja pedig a jeles esztológus, Virányi Elemér. 

Szerkesztői elfoglaltsága mellett maradt ideje komoly kultúraszervezői tevékenységre is. Egyik kezdeményezője, szervezője és társelnöke volt a finnugor közművelődési kongresszusoknak, amelyekből öt került lebonyolításra felváltva Helsinkiben (1921, 1931), Tallinnban (1924, 1938) és Budapesten (1928). Ezek a rendezvények szervesen beilleszkedtek a korabeli magyar kormányzat kultúrpolitikájába, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a budapesti kongresszus előkészítő bizottságának vezetője gróf Teleki Pál miniszterelnök volt, míg a megnyitót gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter tartotta.

Jelentős volt műfordítói tevékenysége, számos észt és finn alkotást ültetett át magyar nyelvre. Első jelentős fordítói kötete a Kanteletar. A finn népköltészet gyöngyei 1902-ben jelent meg. 1928-ban megjelentette az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg fordítását. 1960-ban új fordítást készített a műről. Kalevipoeg figurája már csak azért is megragadta a képzeletét, mert az óriás ugyanolyan archetípusának tekintette, mint Toldi Miklóst, ahogy ezt az 1917-ben megjelent A Toldi-monda alaprétege című tanulmányában kifejtette.

Azonban a szépirodalomnak nemcsak a magyarra átültetésével foglalkozott, hanem maga is művelte azt. Több verseskötete is megjelent. Saját műveiből álló kötetei: Egyedül. (1898), Áhítat szárnyán (1900), Felhők és sugarak. (1911). Ezeken túl megjelent még a saját alkotásokon kívül fordításokat is tartalmazó verseskönyve, az Urali dalok 1939-ben. Irodalomszeretete a műfordításon és verselésen kívül megmutatkozott irodalomtörténészi munkálkodásában is, amelynek egyik legértékesebb darabja, A finn nemzeti irodalom története, 1926-ban látott napvilágot.

A nyelvrokonság és a néprokonság eszméjének ápolásán kívül fontosnak tartotta a kapcsolatok ápolását a kulturálisan rokon népekkel is, így nem véletlen, hogy tagja lett az 1929–1949 között működő lengyel–magyar irodalmi és kulturális egyesületnek, a Magyar Mickiewicz Társaságnak is.

1951-ben a kommunista diktatúra áldozatává válik, kitelepítik Budapestről, és megvonják a nyugdíját. Hamarosan visszavonják a kitelepítési határozatot, és megengedik, hogy Győrbe költözzön, ahol élete hátralevő részét eltöltötte, és ahol 1960. szeptember 24-én elhunyt. Itt, Győrben helyezték örök nyugalomra. Korompay Bertalan nekrológja szerint Bán Aladár élete munkája így foglalható össze: „Tanár volt foglalkozására, költő és műfor­dító hivatására, néprajzi kutató érdeklődésére és kultúraközvetítő jelentőségére nézve.”