Hetvenöt évvel ezelőtt, 1947. február 10-én írta alá a magyar kormány képviseletében Gyöngyösi János külügyminiszter a második világháborút lezáró párizsi békeszerződést. Ebből az alkalomból Kása Csaba, az MKI Történeti Kutatóközpontja munkatársának korábbi írását közöljük.  

Az okmány néhány intézkedéssel kibővítve, lényegében a Szovjetunióval – amely erre az Egyesült Királyságtól és az Amerikai Egyesült Államoktól felhatalmazást kapott – 1945-ben aláírt fegyverszüneti egyezmény rendelkezéseit erősítette meg.

Az első részben Magyarország határait rögzítette. Becikkelyezte az első és a második bécsi döntésnek nevezett választott bírósági határozatok fegyverszüneti egyezmény által már megtörtént hatályon kívül helyezését. Azaz a Felvidék és Észak-Erdély visszakerült a trianoni békediktátum alapján az azt korábban birtokolt Csehszlovákiához és Romániához. Jugoszláviával a közös határ újra az lett, amely 1938. január 1-jén volt. Magyarország tudomásul vette, hogy Kárpátalja nem Csehszlovákiához került vissza, hanem a Szovjetunióhoz, így annak egyik tagjához, az Ukrán SZSZK-hoz, amelynek, ill. elődországainak a történelem folytán soha semmi köze nem volt hozzá. Ennek a területrabláson túl hadi-stratégiai oka is volt.

Azonban a trianoni határokhoz képest országunk további csonkítást volt kénytelen elszenvedni. Át kellett engednünk Csehszlovákiának három községet, Dunacsúnt, Horvátjárfalut és Oroszvárt, összesen 63 km2 területtel. Ennek a formális oka az volt, hogy a Csehszlovákiát alkotó egyik „állam”, Szlovákia fővárosa, Pozsony, közvetlenül a határon fekszik, így nincs terjeszkedési lehetősége. Valójában a prágai központhoz legközelebb eső határszakaszon, a Duna jobb partján kellett egy hídfőállás, hogyha Csehszlovákia – vagy rajta keresztül a Szovjetunió –, a későbbiekben meg akarja támadni Magyarországot erről a hídfőről, tehát a folyón való átkelés nélkül tudja azt megkezdeni.

Végül beiktatásra került a korábban Magyarország és Csehszlovákia között 1946-ban megkötött, utóbbi által kierőszakolt lakosságcsere egyezmény.

A második, a politikai rész rendelkezett az ország fennhatósága alá tartozó személyek alapvető szabadságjogairól. Vissza kellett vonni minden intézkedést, amely bárkit hátrányosan érintett az Egyesült Nemzetek (győztesek) iránti rokonszenve, vagy faji származása miatt. Magyarország vállalta, hogy a jövőben sem hoz ilyen jogszabályokat. A fegyverszüneti egyezmény alapján a magyar kormány intézkedett a fasiszta szervezetek feloszlatása iránt, vállalta, hogy a jövőben sem engedélyez ilyeneket, továbbá kiadja az itt tartózkodó háborús bűnösöket. Elismerte tovább Magyarország az Egyesült Nemzetek és más országok között kötött békeszerződéseket és egyezményeket.

A szerződés megállapította a hadiállapotok megszűntét, és felhatalmazta az összes győztes országot arra, hogy jelölje meg, melyik, a háború előtt megkötött kétoldalú megállapodását kívánja Magyarországgal megtartani, vagy felújítani. Át kellett adnunk az utódországoknak minden, hozzájuk visszakerült területtel kapcsolatos értéket, vagyontárgyat, műalkotást, kultúrkincset.

A harmadik rész az ország fegyverkezési lehetőségeit szabályozta. Bár jóval nagyobb létszámú és felszereltebb hadsereget engedélyezett, mint a trianoni békeszerződés, azonban a szovjet megszállási övezetben ennek semmi jelentősége nem volt. Érdekesek voltak azonban a katonainak álcázott, de valójában gazdasági rendelkezések. Így az ország az engedélyezett haderő szükségletén felül nem gyárthatott hadianyagot, vagyis megtiltották az üzleti célú előállítást. Továbbá nem lehetett német vagy japán szerkezetű, vagy alkatrészeket tartalmazó repülőgépeket készíteni. Vagyis, bár ez így nem lett kimondva, csak a győztesektől lehetett vásárolni. Az Egyesült Nemzetek által vállalt kötelezettség volt a hadifoglyok hazaszállítása. Azonban ez is a magyar fél költségére, időbeli korlát pedig nem volt, csak a „mihelyt lehetséges” kitétel, a jövőben kötendő szerződések szerint. Ennek lett köszönhető, hogy a kommunista párt ezt is politikai haszonszerzésre használta ki. Csakis ők tudják elérni – hirdették – a hadifoglyok elengedését a Szovjetuniónál, „Rákosi elvtárs fogja hazahozni” a magyar foglyokat.

A negyedik rész látszólag intézkedett a fegyveres erők kivonásáról, azonban a Szovjetuniónak joga maradt akkora hadsereget állomásoztatni az országban, amekkorával az ausztriai megszállási övezetben a közlekedési vonalat fenn tudja tartani. Ezt a lehetőséget pedig ki is használták.

Az ötödik rész a jóvátételt határozta meg. A Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának írta elő árucikkekben, gabonában. Előbbinek 200 millió, utóbbi két országnak összesen 100 millió USA-dollárnak megfelelő összegben. A győztesek elrendelték továbbá az országaikból elszállított javak visszaszolgáltatását.

Az utolsó érdemi részbe, a gazdasági pontok közé került néhány, a fegyverszüneti egyezményhez képest új rendelkezés. Az egyik a győztes országok állampolgárainak, egyesületeinek, társulatainak a kártalanítását, jogaiknak az 1939. szeptember 1-jei állapotnak megfelelő visszaállítását írta elő. Kötelezettséget kellett vállalni a magyar fennhatóság alatt álló személyeknek és szervezeteiknek faji, származási vagy vallási okból a fenti időpont után elvett vagyontárgyainak visszaszolgáltatására, ha ez nem lehetséges, kártalanítására.

A további pontokat összefoglalóan úgy lehetne jellemezni, mint Magyarország teljes kirablása. Így a németek által elhurcolt javakat vissza kellett szolgáltatni, de csak az 1945. január 20. után elszállítottakat. Tehát a korábban leszerelt és kitelepített gyárakat nem. Le kellett mondania Magyarországnak és az állampolgárainak a Németországgal szemben fennálló minden igényéről, kivéve az 1939 előttiekről. Ez a magyar-német fizetési forgalomból 1938-as értéken közel 1,5 millió, a német hatóságok intézkedéseiből eredő károk miatt 4,5 millió pengőről való lemondást jelentett. De érintette a Németországban vendégmunkásként dolgozó magyarok követeléseit is. Kifejezetten előírta a szerződés az 1939 előtti, Magyarországgal szembeni követelések érvényességét, azaz pénztartozások kifizetésének kötelezettségét. Magyarországnak le kellett mondania minden, 1939 után keletkezett, a győztesekkel szembeni igényéről. Ezzel szemben felelősséget kellett vállalni a szövetségesek által Magyarországon kibocsátott fizetőeszközökért. Ennek megfelelően a Vörös Hadsereg által fedezet nélkül kinyomtatott pengő-bankjegyeket be kellett váltani, ami további, közel 4 milliárd pengő veszteséget okozott Magyarországnak. Meg szeretnénk jegyezni, ha valójában tudni akarjuk a világelső pengő-infláció igazi okát, akkor talán itt kellene keresni.

A győztes országoknak jogukban volt lefoglalni minden, területükön feltalált magyar vagyont, amelyet felhasználhattak saját maguk vagy állampolgáraik Magyarországgal szembeni követeléseinek kielégítésére. A genfi egyezmény értelmében a hadifoglyoknak az általuk elvégzett munkaért joguk van díjazásra. Magyarországnak le kellett mondania a nekik járó munkabérről, ami elsősorban a Szovjetunióba hurcolt hadifoglyok és a „málenkij robotra” elrabolt polgári lakosság keresetét érintette.

Végül az egyik legérdekesebb része a békeszerződésnek az, ami kimaradt belőle. Még egy célzást sem tett az utódországokhoz vissza, és újra kisebbségbe került magyarok jogainak biztosítására.