A második világháború folyamán a Donhoz 1942 júliusában kijutott magyar királyi 2. honvéd hadsereg mintegy 210 km szélességű arcvonalszakaszán a szovjet 6. hadsereg csapatai által kiépített három olyan hídfőállás is volt, amelyekért 1942. július 18. és szeptember 16. között több ízben rendkívül heves és súlyos harcok dúltak.

A hídfőcsatákban a hadsereg alakulatainak zöme részt vett az egyetlen komoly tartalékot képező esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztállyal együtt, s 1942 augusztusától már német egységek is támogatták a magyar támadó hadműveleteket.

Szabó Péter hadtörténész, a magyar 2. hadseregről szóló kiváló nagymonográfia szerzője így jellemezte a szovjetek állásait: „A terepet jól ismerő ellenséges csapatok hídfőiket általában a Don kanyarulataiban építették ki, ennélfogva kizárták ezek megkerülésének vagy oldalba támadásuknak lehetőségét. Felszámolásuk egyedül csak arctámadással volt lehetséges. Területük 30 és 100 km² között változott. Mély horhosaikkal, erdőikkel, mocsaraikkal és fedett dombjaikkal jól védhető felvonulási területek voltak. Összeköttetésüket a túlsó parttal víz alatti és pontonhidak biztosították. (…) A nagyobb hídfőállásokat egy-egy hadosztály erejű szovjet harccsoport védte, melyeknek személyi és anyagi utánpótlása folyamatosan és szinte észrevétlenül történt a Don bal partjáról.”[i]

Július 18. és augusztus 30. között mindhárom hídfőállás – vagyis Uriv–Sztorozsevoje, Korotojak és Scsucsje–Perejeshaja – ellen két-két magyar támadás indult, de számottevő eredmény nélkül, ráadásul Scsucsjénál augusztus 25-én vitéz Jány Gusztáv vezérezredes aknaszilánkoktól megsebesült, amiért a magyar 2. hadsereg vezetését ideiglenesen vitéz csataji Csatay Lajos altábornagy vette át. A hadsereg-parancsnokság még az ősz beállta előtt fel akarta számolni a Don innenső partján szívósan védekező szovjet csoportosításokat, így került sor szeptember 1-jén a korotojaki hídfő elleni harmadik támadásra, amelyet a német XXIV. páncéloshadtest parancsnoksága irányított. A StuG. III. rohamlövegekkel és rohamutászokkal megerősített német 336. gyaloghadosztály három napig tartó súlyos harcok árán számolta fel a szovjetek bunker-rendszerét. Szeptember 3-án elfoglalták a Don hídjától délnyugatra fekvő, a védelem szempontjából kulcsfontosságú két templomdombot, így másnap reggelre a teljes hídfő a németek birtokába került, így a honvédek német bajtársaikkal együtt felzárkózhattak a Don Potudany és Tyihaja Szoszna folyók közötti szakaszára, és megkezdhették védőállásaik kiépítését. Az itteni utóvédek felszámolása még pár napig tartott, s e harccselekményekben a németek véres vesztesége 2500 főt tett ki, miközben 1333 szovjet katonát ejtettek hadifogságba és jelentős mennyiségű fegyverzetet és hadianyagot zsákmányoltak.

Szeptember 9-én báró Willibald von Langermann und Erlencamp német páncélos tábornok, a német XXIV. páncéloshadtest parancsnokának vezetése alatt indult meg a harmadik, és legnagyobb szabású uriv–sztorozsevojei hídfőcsata. A tervek szerint az 1. tábori páncéloshadosztálynak és a német 168. gyaloghadosztálynak Sztorozsevoje bevétele után északról dél felé haladva kellett bekerítenie és felmorzsolnia a hídfőben rekedt szovjeteket. E támadás alapos előkészítést vett igénybe, harmincöt német és magyar tüzér- és sorozatvető-üteget összpontosítottak a hídfő elleni tüzérségi előkészítéshez, légi támogatást igényeltek, az esztergom-tábori 30. harckocsiezred több mint harminc páncélosát kijavították, és négy darab hosszú csövű „páncélfírt” is kaptak. A tervezett támadás súlypontját képező erők jobbszárnyán az egri 20., balszárnyán – Uriv és környékén – a soproni 7. és a kecskeméti 13. könnyű hadosztály készülődött a harcra. Eközben a szovjetek sem tétlenkedtek, alaposan megerősítették a hídfőt, ahol a 25. gárda lövészhadosztály, az 53. megerődített körlet, a 24. gépkocsizó dandár, a 160. lövészhadosztály részei mellett a 116. harckocsidandár és a 219. lövészhadosztály 727. gépkocsizó lövészezrede tartózkodott.

Szeptember 9-én reggel öt órakor tüzérségi előkészítés vezette be a támadást. „Filmszerűen peregnek az események egymás után. (...) Az előttünk lévő dombon az előző harcokban kilőtt 4–5 orosz harckocsi hullája hever – írta Veress János százados, a budapesti 31. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús századának parancsnoka –, csak később tudom meg róluk, hogy rohamistáinknak nagy veszteségeket okoztak a bennük rejtőzködő szovjet bitangok. Úgy látszik, az előkészítés nem volt elégséges, mert az orosz tüzérség és aknavetők zavartalanul, és ami még nagyobb baj, pontosan megfigyelt tűzcsapásokat adnak le, pedig Uryw község templomtornya már romokban hever. Szállingóznak is hátrafelé sebesültjeink elég sűrűn a kötözőhelyre, azonban fegyelmezetten, szótlanul. (...) A pokol tornácának kellős közepét nem lehet díszesebben elképzelni, mint ezt a helyet.”[ii]

Deme Károly orvos százados, az egri 20. könnyű hadosztály egészségügyi oszlopának parancsnoka a szeptember 9–10-i veszteségekről jegyezte fel: „Sok súlyos sebesült, fej- és haslövött. Már nem férnek be sem a helyiségekbe, sem az óriási, 200 személyes, gyorsan felállított sátorba. Szalmát hozatok és az egész iskola és templom környéke percek alatt tele van vérző, sántikáló, kormos sebesültekkel. (...) Igen nagy veszteségekről beszélnek. A 14. gyalogezrednek úgyszólván egész tisztikara elesett a »Vakbél-háton«, szakaszvezetők a századparancsnokok (...) Székely Dönci egy Nagy János nevezetű jóképű honvéd lábát amputálja. Vígasztalom, ő pedig azt kérdi: – Tessen már mondani, az az átkozott muszka falu, az a Sztorosevoje a miénk-e már? Ott sebesültem meg egy fene muszka aknától. – Igen, pajtás, a miénk már – mondom neki, pedig, sajnos még nem. – Na, akkor nincsen semmi baj! – feleli Nagy János magyar honvéd és megpödri harcsabajuszát. És közben belehull a kosárba szegény Nagy János honvéd bal lába. Könny szökött a szemünkbe, és elfordultunk. Ilyen katona magyar honvéd!”[iii]

Kelemeny Alajos százados, az egri 14/I. géppuskás század parancsnoka csapattestének elképesztő veszteségéről számolt be: „[Szeptember 10-én] Délutánra a zászlóaljparancsnok [Miskey Zoltán alezredes] is összeroppant, sírva ült mellettem az elfoglalt orosz állásban (...) Hajnalban támadtunk tovább, és a Donig nem volt megállás. Az esti létszám szomorú volt. Tisztekben 75 százalék, a legénységben 50 százalékos volt a veszteség – hősi halott, sebesült, eltűnt.”[iv]

A szeptember 12-i szovjet ellentámadásról a kiskunfélegyházi 37/III. zászlóalj egyik tisztese, Barna Sándor tizedes az alábbiakat őrizte meg emlékezetében: „Már kora reggel támadni kezdtek minket az oroszok, zömmel nehézfegyverekkel. (...) A mellettem levő lövészgödrökben alig volt már, aki élt, ezért már a zászlóaljnál szolgálatban lévőket is küldték segíteni. A mellém kúszva érkező Ádám Márton honvédet fejlövés érte, aki azonnal meghalt. (…) Az oroszok a toronyból jól láthatták a mozgást és nagy aknatüzet zúdítottak felénk. Amikor jött az első akna, hallottam a süvítését, mélyen behúzódtam a fedezékbe, de elfeledkeztem a bal kezemről, amivel a lövésre kész puskát tartottam. Az akna a lábamtól kb. 3–4 méterre csapódott be, egy aknaszilánk a kezem felett két centire csapta szét a puskám fa részét, egy másik a hátamon lévő csajkámat lyuggatta ki. Szerencsére az enyhe légnyomáson kívül semmi bajom nem lett. Az aknázást olyan erővel folytatta az orosz, hogy a tájat sűrű füst borította, és már senki nem adott életjelet magáról. Kb. 100 métert kúsztam hátra, amikor rám kiáltanak, hogy »Gyere be, mert agyonlőnek.« A hang irányába kúsztam, egy jól kiépített géppuskaállásból szóltak, mert látták, hogyan nagyon lőnek rám. Becsúsztam a fedezékbe, s akkor láttam, hogy heten vannak, de kettő már halott volt.”[v]

A háztól házig tartó harcok során csak Sztorozsevoje és néhány környező dombvonulat jutott a honvédek birtokába, de a szovjet hídfőállást nem tudták felszámolni. Langermann tábornok szeptember 14-én jelentette: „A várakozás ellenére a támadó csapatok egy makacsul védekező ellenségbe ütköztek, amely jól kihasználta az elmúlt heteket, s állásait és azok sarokpontjait – Sztorozsevojét, a 195,6 magassági pontot és Urivot – példásan kiépítette. A harcok alatt bebizonyosodott, hogy az ellenség nagyobb erővel rendelkezett a Don-kanyarban, mint azt feltételeztük (...) A magyar csapatrészek megtettek minden tőlük telhetőt, hogy az ellenséget megsemmisítsék és az elvesztett területeket ismét visszaszerezzék.”[vi] A szeptember 16-ig tartó harcokban a honvédek 1237 hősi halottat, 6163 sebesültet és 604 eltűntet vesztettek, míg a németek 217 elesettet, 1222 sebesültet és 133 eltűntet.

A nyári hídfőharcok felemás eredménnyel zárultak, miközben az expedíciós magyar hadsereg véres vesztesége 1000 tiszt és 29000 honvéd volt, ezáltal a tisztikar 20, a legénység 15 és a munkaszolgálatosok hat százaléka került veszteségi listára. A veszteség 89 százaléka a gyalogságot érintette (így a gyalogos századok ütközetállománya 55–60 százalékra esett vissza), a fennmaradó 11 százalékból a tüzérségé négy, míg a többi fegyver- és csapatnemé hét százalék volt. Jelentős volt az anyagi veszteség is, hiszen az 1. tábori páncéloshadosztály harckocsijainak 50 százaléka esett ki, odaveszett a soproni 7. fogatolt könnyű tábori tüzérezred lövegállományának zöme, és sok gyalogsági nehézfegyver is.

Vitéz Kovács Gyula vezérkari ezredes, a 2. hadsereg-parancsnokság I.a. (hadműveleti) osztályának vezetője már augusztus 17-i összefoglaló jelentésében kendőzetlenül tárta fel a doni hadsereg állapotát: „Egész nemzetnevelésünk – amennyiben az e téren végzett munkát annak lehet nevezni – hamis ösvényen járt, mert a háborút megelőző nehéz történelmi időben és aktív állampolitikai célkitűzésünk mellett nem harcos szellemben cselekedetre és áldozatkészségre neveltük a nemzetet, hanem határozottan pacifista szellem mellett kergettünk aktív külpolitikai célkitűzéseket.

A harcos nemzetnevelés hiánya most bosszulja meg magát.

A kivonult hds. [hadsereg] és valószínűleg maga az anyaország sem látja tisztán e háborúnak és e háborúban való részvételünk célját, értelmét. (…) Háborút viselni a háborús cél átérzése nélkül nem lehet.

(…) nem gyűlöljük sem a bolsevizmust, s ezen keresztül az ellenségünket, az oroszt. Gyűlölet nélkül nem lehet követelni rámenést, szívósságot, kegyetlenséget, ami a korszerű háborúban éppoly nélkülözhetetlen előfeltétel, mint a történelmi idők legrégebb időszakában is az volt.

Az előbbiekből folyik, hogy a hátország és a kivonult hadsereg közötti lelki kapcsolat és a bajtársi összetartozandóság laza. Az az anyaország, amely nem lett háborúra nevelve, amely nem látja a háborúban való részvételünk célját, amely maga sem gyűlöli az ellenséget, tényleg nem lehet támasz az itt kivonult és ezer megpróbáltatásnak, nélkülözésnek kitett hadseregnek.

(…) súlyosbítja a helyzetet, azaz a künn harcolók lelki nyugalmát korbácsolja fel az a tudat, hogy az országnak csak egy töredéke áldoz vérrel, verejtékkel és kereseti lehetőségének megszűntével.” A továbbiakban minden részletre kiterjedően boncolgatta a hadsereg kiképzési, fegyverzeti és felszerelésbeli hiányosságait, majd a jelentés végén leszögezte: „Hiányzanak a magyar hadseregben a korszerű háború fegyverei, a korszerű légi erő, a pc. [páncélos] seregtestek (…)

Gyengék vagyunk páncélelhárításban, holott a harckocsik ma a csatákat, a háborút eldöntő eszközök. Ma már ott tartunk, hogy ezek nélkül ütközetecskéket sem vívunk és a döntésnél el sem képzelhető távollétük. Ezért a páncélelhárítás jósága életkérdés.

A páncélelhárítás fokozása minden nehézség ellenére sem tekinthető másodrendű kérdésnek. E tekintetben a német haderőtől még sokat lehetne kicsikarni.”[vii]

Nemes eszenyi Eszenyi László százados, hadiakadémiai hallgató haditapasztalatok szerzése céljából volt 1942 nyarán a Donnál, mint a miskolci „Görgey Arthur” 13. honvéd gyalogezred egyik századparancsnoka. Szeptemberben kellett bevonulnia a Hadiakadémiára, s a hazafelé tartó úton tiszttársaival együtt hasonló véleményre jutott: „Legénységünk kiképzése sok kívánnivalót hagy maga után; a tűzkeresztségek alkalmával keletkezett összekeveredések és megfutamodások fő oka, hogy békegyakorlataink során ritkán használtunk éleslőszert a gyalogságnál, tüzérségi tüzet pedig legtöbben csak a Donnál érzékeltek; az első ijedségeken túlesve legénységünk megállná a helyét, ha több és jobb fegyverrel volna felszerelve; a szovjet csapatok sokkal több géppisztollyal rendelkeznek, aknavetőik és főleg Sztálin-orgonáik tüze nyomasztó lélektani hatást gyakorol a mienkre; lőszerellátásunk gyenge és akadozik, ez csökkenti az egyébként kiváló tüzérségünk hatásos támogatását; egy nagyobb arányú szovjet páncélostámadás pánikot fog előidézni, ha az ígért nagyobb űrméretű német páncéltörő lövegek nem kerülnek kiszállításra; az élelmezés gyatra, az emberek jó része ukrajnkában [azaz hasmenéssel, magas lázzal és legyengüléssel járó fertőző betegségben] szenved, jó ha az állásokban maradnak, de fedezékek építésére képtelenek. Azok az idősebb törzstisztek, akik érdemszerzés céljából jelentkeztek a frontra, kiestek. A jelenlegi tisztikar általában jó és bátor vezetőnek bizonyult. A jutasi altisztképzőből kikerült szakaszvezetők kiválóak, de létszámuk nagyon alacsony.”[viii]

Nemes bártfai Szabó László főhadnagy, az esztergomi 107. utászszázad parancsnoka az őszi hadműveleti szünet beállta előtti időszakról rögzítette tiszttársai elégedetlenkedését: „Bármelyik alakulathoz mentem ki, csak panaszokat hallottam.

– Írd meg, fiam – mondta a [miskolci] 43. gyalogezred parancsnoka, Fejér [Pontosabban: Fehér Géza] ezredes, aki már az első világháborút is végigharcolta –, hogy jöjjenek ide Budapestről, és saját szemükkel nézzék meg, milyen feladat elé állították a csapatokat! Az állások kiépítéséhez még szerszámunk sincs. Ebben a nehéz talajban semmit se ér a rövid nyelű gyalogsági ásó. Faanyag is kellene, aknák, akadályok. Ha esik az eső, a katonáknak nincs hová behúzódniuk, kiönti őket a víz a futóárkokból, mint az ürgéket. Nincs megfelelő számú kiépített óvóhely. Arra még gondolni se merek, mi történik majd, ha az oroszok páncélosokkal támadnak. Nincs összefüggő védővonal, csak jelentéktelen tartalékot tudok kikülöníteni, a védelem mélysége nulla! A scsucsjei hídfőből az oroszokat ki kell vetnünk a Don túlsó partjára. Itt hátul gyakoroltatom az embereket, mert a legtöbbje otthon még éleslövészeten sem vett részt. Kézigránátot itt dobtak életükben először, harckocsit meg még nem is láttak! – Idegesen rágyújtott egy cigarettára, aztán folytatta: – Jó katona a magyar, azt állítom, fiam, de meg kell tanítani őket a harc mesterségére. Csakhogy nem itt a fronton! Hát nem képtelen állapot ez?! Meg aztán korszerű fegyverek kellenek a katonák kezébe. Az oroszoknál egész századok vannak felszerelve géppisztollyal, nálunk meg alig akad néhány századonként. Mire a mieink egyet lőnek, lekaszálják őket! Nem, fiam! – folytatta az ezredes emelt hangon. – Senki nem várhatja ilyen körülmények között, hogy itt eredményesen harcoljunk. Hősi halott, az lesz! Csakhogy ez nem lehet cél! Legutóbb parancs jött, hogy mivel nincs elég lőszer, nem szabad tüzelnünk a túlsó partra, csak akkor, ha a Donon át kifejezett támadás indul meg. Aztán mi lesz itt télen? Vajon gondolkodtak-e már ezen? Baj lesz itt, meglátod, ha nem változtatnak a helyzeten!”[ix]

A fentiekkel vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke és vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos nyugállományú vezérezredes, honvédelmi miniszter is tisztában volt, előbbi szeptember 5. és 12., utóbbi október 17. és 19. között szemlélte meg a Donnál lévő magyar 2. hadsereget. Segíteni azonban egyikük sem tudott, mivel idehaza román–magyar háború veszélye fenyegetett, ezért politikai és katonai vezetőségünk nem akarta elkövetni azt a hibát, amit 1918-ban, ezért a honvédség otthoni felfegyverzésére törekedett, de tartott az újabb német követelésektől, így a magyar 2. hadsereg hazahozatala szóba sem került. A nyári hídfőcsatákban emberi és anyagi veszteségeket elszenvedő, utánpótlási nehézségekkel küzdő expedíciós magyar hadsereg ilyen helyzetben látott neki a Don mentén téli állásainak kiépítéséhez.

[i] Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942–1943). Kossuth Kiadó, Budapest, 2019. 179–180.

[ii] Közli: Becze Csaba: „A pokol tornácán…” A magyar királyi 2. honvéd hadsereg hídfőcsatái a Donnál (1942. július–szeptember). Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2006. 79–80. (A továbbiakban: Becze 2006.)

[iii] Deme Károly, Dr. zádorfalvi: Harctéri naplóm. A m. kir. 20. k. ho. eü. oszlopának harctéri naplója. Youngstown, 1984. 127–131.

[iv] Közli: Babucs Zoltán – Maruzs Roland: Ahol a hősök születnek. Az egri magyar királyi „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred története (1922–1945). 2., bővített kiadás. Puedlo Kiadó, Budapest–Nagykovácsi, 2007., 58.

[v] Barna Sándor, id.: Alázatosan jelentem – háborús visszaemlékezéseim. Antológia Kiadó és Nyomda Kft., Tiszaalpár, 2006. 32–33.

[vi] Közli: Szabó Péter – Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1941–1943. Puedlo Kiadó, Nagykovácsi, 2003. 65–66.

[vii] Közli: Becze 2006, 102–104.

[viii] Eszenyi László: Trianoni nemzedék. Magyar Világ Kiadó, Budapest, 1989. 238.

[ix] Bártfai Szabó László: Az utolsó emberig. Egy csapatparancsnok visszaemlékezései a Don menti harcokra. Szerzői kiadás, Budapest–Szombathely, 1988. 62–63.