A nap, amikor „felfordult a világ erkölcsi rendje”
A trianoni békediktátum a magyar nemzet történelmének egyik legnagyobb tragédiája. Az 1920. június 4-i aláírásáról valamennyi korabeli sajtóorgánum részletesen beszámolt, mint ahogy arról is, hogy a megcsonkított ország lakossága milyen módon tiltakozott az igazságtalan szerződés ellen. Ezúttal a Budapesti Hírlap, a Nemzeti Újság, a Népszava, valamint a Néptanítók Lapja hasábjain megjelenő híreket vizsgáljuk.
Az első világháborús vereség következtében hazánkra mért büntetés súlyos következményeivel a kortársak is tisztában voltak, igaz, a magyar társadalom bízott abban, hogy az 1919-es év végére egyre biztosabbá váló nagyhatalmi szándékok hazánkra vonatkozó elképzelései csak tiszavirág-életűek lesznek. Mindezt jól tükrözi a Néptanítók Lapjának 1920. évi nyitószáma, amelynek első oldalán Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter cikkében a következőket írta: „1919-1920. Leírom ezt a két számot s minden emberi fantáziát meghaladó világtörténelmet jelzek vele. Az első szám felirat a magyarságnak szánt sírkövön, a második az újjászületés dátuma, – ha van bennünk még annyi őserő és annyi szent akarat, hogy újjászülessünk, ahelyett hogy meghalnánk, újra keresztények és magyarok legyünk, ahelyett hogy nyomorultul elpusztulnánk. Csábít a gondolat, hogy a két szám határmesgyéjén a nagy temetéssel foglalkozzam és segítsek elhantolni a multat, de én mégis a jövendő és az újjászületés felé fordulok, mert nekünk az élet a fontos. Úgy érzem, hogy az életre való törekvés, vágy és akarat minden serkentő eszközét meg kell ragadnunk, hogy újra és újra felrázzuk ezt a turáni kényelembe könnyen visszasüppedő, szívgyöngeségben szenvedő s talán ezért is álmosságra hajló nemzetet.”1
Bár 1920 januárjában az Apponyi-féle békedelegáció minden eszközt megragadott ahhoz, hogy a párizsi békekonferencián született, a Magyar Királyságra vonatkozó döntéseken változtasson, végül csak nagyon minimális módosításokat sikerült kieszközölnie. Az elkerülhetetlen tragédia az év tavaszán egyre inkább tudatosult a társadalomban, csupán a nap, az óra és a perc volt kérdéses. Aztán megszületett a döntés: 1920. június 4. Célunk, hogy bemutassuk, miként jelent meg a korabeli magyar sajtóban a nap, amikor „néma gyásszal tüntetett az ország” és ,,megállt a nemzet szívverése”.2
A Budapesti Hírlapot az 1881-ben Pesti Hírlapból kiváló szerkesztők alapították Csukássy József vezetésével. A konzervatív sajtóorgánum legjelentősebb főszerkesztője Rákosi Jenő volt, aki 1881-től 1925-ig irányította a lapot. A világlapokhoz igazodva tudósítójuk volt Bécsben, Párizsban, Belgrádban, Londonban, Rómában, Konstantinápolyban, de előfordult, hogy Dél-Amerikából is közöltek híreket. Bár címe alapján azt hihetnénk, hogy olvasói többnyire a főváros lakói közül kerültek ki, az igazság az, hogy rengeteg nem budapesti előfizetője tette országos napilappá. Konzervatív szellemiségéből adódóan az 1867-es kiegyezés politikáját képviselte, de szót emelt a nemzeti jogok bővítéséért. Legfőbb céljának tartotta a politikai elfogulatlanságot, jelszava a „magyarságért” volt. Bár a lap 1939-ig működött, Rákosi Jenő 1925-ös kiválása a minőség romlását okozta, egyre jobban elszürkült.3
A Nemzeti Újság 1919 és 1944 között jelent meg, eredetileg a Központi Sajtóvállalat reggeli lapjaként. Konzervatív, keresztény, nemzeti eszméket hirdetett, szerkesztője Turi Béla, később Tóth László volt.
A Népszava első változata 1877-ben látott napvilágot Budapesten, sokáig hetente egyszer, majd heti háromszor jelent meg, a napilappá alakított sajtótermék 1905. április 1-jén került ki a nyomdából. Öt évvel később, 1910-ben meghaladta a harmincezres példányszámot. A háború előtt általános, egyenlő és titkos választójogot követelt, a háború kitörésekor „Nem akarunk háborút!” szalagcímmel jelent meg. A Tanácsköztársaság kikiáltásától kezdve a Magyarországi Szocialista Párt reggeli lapjaként jelent meg. A Tanácskormány bukását követően a vörösterrort megbosszulni kívánó akciókról számolt be mindaddig, amíg 1919. december 7-én szerkesztőségét és nyomdáját szét nem verték. 1920-ban főszerkesztőjét, Somogyi Bélát és újságíróját, Bacsó Bélát meggyilkolták. 1921-től korlátozások, betiltások, sajtóperek nehezítették megjelenését, kiadását.4
A Néptanítók Lapja 1868-tól hetente, majd kéthetente megjelenő, a mindenkori közoktatásügyi kormányzat hivatalos lapja volt. Alapítója, Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter a népoktatási törvény megvalósítását, a néptanítók kulturális és pedagógiai műveltségét kívánta elősegíteni a lappal. Az alapítását követően hat éven keresztül a magyaron kívül német, szlovák, román, horvát, szerb és rutén nyelven is kiadták. A kultuszminiszter által létrehozott újság fennállása alatt mindig tükrözte a közoktatásügyi kormányzat politikai és pedagógiai irányvonalát. Közölt közhasznú ismereteket tartalmazó, módszertani és általános pedagógiai írásokat, de tartalmazott hivatalos közleményeket és álláshirdetéseket is. A minisztériumi függésének ellenére kiváló szerkesztőinek köszönhetően (mások mellett Gyertyánffy István, Benedek Elek, Kőrösi Henrik) a lapnak mindig egyedi arculata volt. Benedek Elek szerkesztőségének ideje alatt (1907–1909) nyitottabb lett az új tudományos eredmények és a különböző pedagógiai áramlatok iránt, és ismeretterjesztő, tudományos közleményeket is megjelentetett; sőt zenei, gazdasági mellékletekkel is bővítették a valamennyi iskolatípushoz eljuttatott hetilapot. Utolsó számát 1944 őszén adták ki.5
Nem meglepő, hogy a trianoni békediktátum 1920. június 4-i aláírásáról valamennyi korabeli sajtóorgánum részletesen beszámolt. Tudni kell azonban, hogy a korabeli információáramlás sajátosságából adódóan a több száz kilométerre lévő eseményekről csak késleltetetten történt mindez.6 Ez a magyarázat arra, hogy az újságok a versailles-i eseményekről csak másnap, s akkor is csak röviden tudtak híreket közölni. A Budapesti Hírlap június 4-ei száma a Havas hírügynökségnek7 köszönhetően olvasóit még csak arról tudta tájékoztatni, hogy a magyar meghatalmazottak Versailles-ba érkeztek.8 Ugyanakkor az előző napi számában megjelenő Néma tiltakozás című cikkből jól érzékelhető a magyar társadalom reakciója: miközben a francia fővárosban feltételezhetően bekövetkezik az a tragédia, melynek minden valószínűséggel be kell következnie, az országos néma tiltakozásban hangsúlyosan akarták megjeleníteni a bele nem nyugvás szándékát.9 „Somogy vármegye tanfelügyelője elrendelte, hogy az iskolákban június 4-én az utolsó előadó órán figyelmeztessek a tanuló ifjúságot, hogy csak kényszerből írtuk alá a békét, de az elrabolt részek egészen visszakerülnek oda, a hova tartoznak, az ezeresztendős szent korona sérthetetlen testéhez.” – írta a lap, de beszámolt többek között arról is, hogy Szegeden a Széchenyi téren álló Deák-szoborra egy emléktáblát szándékoztak másnap elhelyezni, melyen a haza bölcsének következő szavai álltak: „A mit erő és hatalom elvett, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de a miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott. annak visszaszerzése nehéz és mindig kétséges.”10 Volt olyan lap, amely Benárd Ágoston miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ, a békeszerződés aláírásával megbízott két magyar meghatalmazott Párizsba érkezéséről csak június 5-én hozta le a hírt.11
Az aláírás megtörténtének részleteiről a Budapesti Hírlap és a Népszava június 5-ei száma sem írt semmit, csupán annyit tudtak olvasóikkal közölni, hogy az aláírás megtörtént Versailles-ban délután 4 óra 30 perckor. Előbbi részletesen tájékoztatott Elvégeztetett című írásában arról, hogy a fővárosban miképpen zajlott a „lelki tiltakozás”. „A református templomban a Kálvin-téren Barabás Samu esperes, maga is menekülő, olyan imádságot mondott, hogy hallgatósága hangos zokogásra fakadt.” – olvasható sok egyéb budapesti esemény között.12 Utóbbi részletek ismerete híján a jövővel kapcsolatosan fogalmazott meg gondolatokat. „A békeszerződést aláírták. A formaságaiknak eleget tettek, most már a magyarságon van a sor, hogy a jövőjére berendezkedjék és elinduljon: visszaszerezni régi nagyságát és hatalmi pozícióját a népek nagy világversenyében. Az ezeréves múlt nemcsak predesztinál, hanem kötelez is” – állt a Népszava első oldalán lévő Aláírás után címet viselő cikkben.13
A Néptanítók Lapjának június 4-ét megelőző kiadványa – mely tartalmazta a 18.,19. és 20. lapszámokat – első oldalán tudatta olvasóival, hogy „Henry ezredes május 6-án átnyújtotta a magyar békedelegációnak a legfelsőbb tanács válaszát a magyar ellenjavaslatokra”.14 „Mikor e sorokat írjuk, részletes hivatalos közlések még nem állanak rendelkezésünkre, de amennyit a félhivatalos sajtójelentésekből látunk, az épen elég. »Vae victis!« A gall Brennus kegyetlen szavai csengnek ki nekünk a Millerand által aláírt kísérőlevélből. Nem célunk vele itt polemizálni. A rosszakaratú vagy a megvesztegetett embert érvekkel jobb belátásra bírni nem lehet. Az érvek ott voltak előttük. Térképek és számok beszéltek a Conseil Suprémenek arról, micsoda őrültséget és igazságtalanságot készül elkövetni” – áll Az entente felelt címet viselő cikkben.15 A lap továbbá közölte a kultuszminiszter nemzetgyűlésben elmondott beszédét is, ki a köznevelésnek is tulajdonította a magyar tragédiát. Véleménye szerint a köznevelés nem fordított elég figyelmet a nemzeti öntudat kialakítására, az iskolát nem tudta „közelhozni az élethez” és képtelen volt arra, hogy „testben is egészséges generációt neveljen”.16 A jövőben az oktatás feladataként mindezen hibák korrekcióját határozta meg Haller István. Mindemellett a Magyarország gazdasági és közlekedési földrajza címet viselő írás már számokat és tényeket is felhasználva, nagyon pontos adatokkal vetítette előre a békediktátum lehetséges, már-már biztosnak tűnő károkozásait.17 A kiadvány zárógondolatait a „A nemzeti megújhodás erkölcsi feltételei” adták.18
A magyar olvasók konkrét információhoz csak az 1920. június 6-ai lapokból juthattak. Mindegyikük a Havas hírügynökség és a Magyar Távirati Iroda szikratávirata19 alapján írta meg cikkét, így sok különbség a tudósítások között nem fedezhető fel.20 Fontos adalék ugyanakkor, hogy mindezek az írások nem az első oldalon kaptak helyet. A Budapesti Hírlap első oldalára a nemzetgyűlésben zajló vita kapott helyet, de a Népszavában is „csupán” a második oldalon megjelenő hír volt mindaz, ami Franciaországban történt.21 A részletesség hiányával azonban nem voltak vádolhatóak e médiumok. A kicsivel több, mint negyedórás procedúrát a legrészletesebben ismertették olvasóikkal. Az elnöki székben Milleremet francia miniszterelnök foglalt helyet. Közölték az asztalnál helyet foglaló országok nevét, s a francia miniszterelnök azon szavait, hogy az átnyújtott szerződés a május 6-i, a magyar delegációnak aláírásra átadott kontraktus szövegét tartalmazza, s fölszólított a magyar delegátusokat az aláírásra.22 „A magyar delegátusok ezután a Jegyző- könyvvezető nyomában az asztalhoz mentek, a hol aláírták a szerződést. Ugyanezt tették a szövetséges hatalmak megbizottai is, mire az alig tíz percig tartó ülést berekesztették. A magyar delegátusok a trianoni palotából szállásukra mentek. Versailles-ban az ünnepi aktus alkalmából üzembe helyezték a szökőkutakat” – közölte a Budapesti Hírlap.23
A sajtótermékek nemcsak a június 4-ei versailles-i eseményekről tudósítottak, hanem a hazaiakról is: a városok feketébe öltöztek, szesztilalom volt érvényben, a szórakozóhelyek bezártak, tíz órakor az egész országban tíz percre megállt az élet. Leállt tömegközlekedési eszközök, zúgó harangok, bezárt üzletek, hivatalok, bankok. A fővárosban délelőtt istentiszteleteket tartottak, a nemzetgyűlés rövid időre összeült, s elfogadta Rakovszky Iván házelnök azon nyilatkozatát, amelyben a Ház kinyilvánította, hogy a békediktátum igazságtalan.24
Különös módon a Néptanítók Lapjának a békediktátum aláírása után megjelenő első száma nem a június 4-ei eseményekkel foglalkozott a címlapján, hanem az antant korábbi ultimátumáról tájékoztatott, s a vezércikk azt bizonygatta, hogy bár meg kell történnie az aláírásnak, ez még nem jelenti a büntetés jogosságának elismerését.25 Dr. Bencs Zoltán a cikk írója a következő mondattal zárja sorait: „Mi, akik úgy érezzük, a magyar tanítóság szívén tartjuk e percben kezünket, a mélységes bizalom és meggyőződés nyugodt biztosságával merjük Ígérni: »A magyar tanítók tudják, mit vár tőlük a történelem s meg fogják tenni a magukét!«”26 E szám közölt egy szívbe markoló levelet is, amelyet egy felvidéki magyar tanító írt ez év márciusában a szerkesztőségnek, s az új impérium magyarokat elnyomó intézkedéseiről tájékozatott, de a nemzeti tragédiáról csak a június 24-én megjelenő szám informálta olvasóit. Az ezeréves ország című cikk így kezdődik: „Széttépve, megalázva, a világ előtt agyonrágalmazva áll a második ezerév küszöbén. Az elszakított részekben fiait, leányait kínozzák, gyötrik, gyalázzák. A határon jajszó hangzik át. Itthon pedig? Visszavonás, nyomor: a büszke magyar lerongyolva, idegentől fogad el alamizsnát, gyermeke idegenben eszi az irgalom kenyerét. S a megalázott magyar egymást marja, tépi. A sülyedés mélyebb már alig lehet.”27 A szerző, Geőcze Sarolta ennek ellenére azt hangsúlyozta, hogy rendületlenül hinni kell a megújulásban. Kereste mindazokat az okokat, melyek a tragédiához vezettek. Hibának vélte, hogy nem hozott Magyarország anyagi áldozatot annak érdekében, hogy a külföldi lejárató sajtókampányt újságcikkeken keresztül megakadályozza, a tragédia egyik okának tartotta a „bolsevista propagandát” és a kishitűséget. A cikk folytatása a következő lapszámban jelent meg.28
A Budapesti Hírlap első oldalán Elvégeztetett címmel jelent meg írás 1920. június 5-én. A cikk az előző nap budapesti eseményeinek ismertetésével kezdődött, s hatalmas lelki tiltakozásnak minősítette mindezeket.29 A szerző tényszerűen közölte olvasóival, hogy a békediktátum aláírása azt jelenti, Magyarország tudomásul vette a rá kirótt büntetéseket, amely ellen jelen pillanatban semmit nem tud tenni. Leszögezte, hogy a revízió nehéz és hosszú folyamat lesz. A területszerzők szándékaival szemben csak úgy lehetünk eredményesek – állapította meg a szerző –, ha erkölcsi és kulturális téren erősödik Magyarország. Ennek nehézségét abban is látta, hogy az elmúlt évek forradalmi eseményei „megdúlták, megbontották erkölcsi integritásunkat”.30 A cikk írója saját nemzedéke hibájának tulajdonította a tragédiát, melynek orvoslása ugyanerre a generációra vár. A vezércikk kéréssel zárult, a „közpályán” dolgozóktól önfeláldozást, a polgároktól tűrést, lemondást, keresztény erényt, becsületes hazafiságot, erkölcsösséget, férfias önérzetet kért és követelt.31
A Népszava ugyanezen a napon Aláírás után címmel közölt vezércikket. Az írás bevezetője tényközlő: megtörtént a békediktátum aláírása. Ezt követően azonban már a jövő került előtérbe, mintegy programot adva arra, hogy milyen legyen az elindulás azon az úton, amely visszaszerzi a régi nagyságot és hatalmi pozíciót „a népek nagy világversenyében”.32 Hosszan fejtegette a vezércikk azt, hogy a világháborút megelőzően és annak kitörésekor az országnak nem volt szabad akarata, hiszen a kettős Monarchia részeként teljes önállósággal nem rendelkezett, s a nézetkülönbségek ellenére tisztességesen és szövetségesi hűségben végigharcolta a háborút. Az írás második fele fogalmazza meg a leglényegesebb üzenetet: „(…) a nagy múlt nemcsak predesztinál, hanem kötelez is. Nem elég élni akarni, élni tudni is kell.”33 Majd úgy folytatta, hogy „Ma még nem látjuk az utat kijelölve, amelyen az ország új élete felé elindulhat”, de a vezércikk írója erre nézve is megpróbál útmutatást adni. Apponyi Albertnek, a magyar békedelegáció vezetőjének a személyét és politikai programját jelöli meg követendő példának. Közben nem titkolja, hogy „A magyar szociáldemokrácia nem tartozott sohasem Apponyi gróf rajongói közé, őt sem számíthattuk soha barátaink sorába e kölcsönös rezerváltság tehát jogot ad nekünk arra, hogy az ország mai válságos helyzetében őszintén kifejezhessük fölfogásunkat személyét illetően és kifejezést adjunk annak, amit tőle az ország érdekében várunk.”34
A cikk azzal zárul, hogy az ellenségeknek meg kell mutatnunk, hogy a nemzet tud és akar élni.
A Nemzeti Újság címlapján 1920. június 4-én két cikk is szerepelt. Az egyiknek Nincs béke igazság nélkül, a másiknak Megállt a nemzet szívverése… volt a címe. Előbbi bevezetőjében megállapította, hogy nincs a világon olyan magyar, akit jelen pillanatban ne a rémület, az elkeseredettség és a „néma harag” jellemezne. Leszögezte, hogy hiába áll szándékában a „világ hatalmasainak”, a magyarokból soha nem lesznek „oláhok, rácok, csehek”, mint ahogy „az akác soha sem terem vadalmát, a tölgy nem hajt csalánvirágot, a rózsatőn nem fakad bojtorján”.35 Vezérgondolata az írásnak, hogy nem lehet a Magyarországgal aláírattatott szerződést békeszerződésnek nevezni, hiszen „Ha ezt nevezik békének, akkor felfordult a világ erkölcsi rendje: rablók lettek a tömlöctartók és az emberiség megrontói, nyugalmának felkavarói, jövendő vérözönök magvetői lettek birák az erkölcs, a jog és az igazság fölött. Hát, nem a békét írták ma alá, csak a békeokmányt, mert a békét majd az igazság soha el nem temethető diadala hozza meg” – állapította meg a szerző.36 Zárógondolata szerint a Magyar Királyságot „meggyalázta” Európa, amelyet egy évezreden keresztül védelmezett, de mindennek ellenére, „megtépve, megcsufolva” is tudja a nemzet, hogy „a lehetetlenből soha sem lesz lehetséges: Magyarország él és megmarad”. 37
A címlap másik cikke „minden korok legigazságtalanabbik” okmányának nevezte a békediktátumot azmely az „ezredéves Magyarország testét szabdalja életképtelen hulladarabokká”.38 Miután a cikk írója leszögezte, hogy „a nyugati nagyhatalmak zsarnoki önkénye” sosem fogja elérni azt, hogy a magyarság beleegyezését adja a diktátum „szentesítéséhez”, részletesen tájékoztatta olvasóit a fővárosban június 4-én lezajlott tiltakozó akciókról és rendezvényekről. Így informálódhatott a lapot kézbe vevő az elszakított területekről elmenekülők tömegdemonstrációjáról, a Bazilikában celebrált szentmiséről, az Egyetem-templomban és a Kálvin-téri református templomban tartott istentiszteletekről, a fővárosi tanács tiltakozó üléséről és a Petőfi-szobornál tartott tűntetésről is.39
Megállapítható, hogy a magyar társadalom a Versailles-ban történtekről csak június 5-től ismerhetett meg részleteket. Ugyanakkor az országos tiltakozó akciók szerveződéséről, a tervezett demonstrációk helyszínéről, valamint mindezek megtörténtének részleteiről a hírlapok olvasói június elejének mindegyik napján precíz és részletes tudósítást kaptak. A többnyire vezércikként megjelenő írások kivétel nélkül elítélték a Magyar Királyságra mért túlzó büntetést, végső üzenetük egységesen a túlélésbe, a sikeres változtatásba, a revízióba vetett hit volt.
3 https://adtplus.arcanum.hu/hu/collection/BudapestiHirlap/ (letöltés: 2024. 01. 18.)
4 https://adtplus.arcanum.hu/hu/collection/Nepszava/ (letöltés: 2024. 01. 18.)
6 Vizi László Tamás (2020): Amikor „Megállt a nemzet szívverése…” 1920. június 4-e a korabeli magyar sajtóban. In: Dubniczky Zsolt – Hermann Róbert – Kocsis Annamária – Ligeti Dávid – Orosz László szerk.: „A kultúra tarthatja meg, és teheti ismét naggyá”. Tanulmányok Ujváry Gábor hatvanadik születésnapjára. Ráció Kiadó, Budapest. 275. o.
7 Az Agence Havas hírügynökséget a több nyelven beszélő francia író, fordító és üzletember, Charles- Louis Havas alapította 1835-ben Párizsban. 1920-ban, a Budapesti Hírlap ennek az ügynökségnek a híreit vette át. Az ügynökségnél több, később sikeres karriert befutó újságíró gyakornokoskodott. Közülük talán a leghíresebb P. J. Reuter, a híres londoni Reuters tulajdonosa. Lásd: Vizi, 2020. 275. o.
8 Budapesti Hírlap (1920. június 4.), 40. évf., 133. sz. 2. o.
9 Budapesti Hírlap (1920. június 3.), 40. évf., 132. sz. 2. o.
11 Uj Nemzedék (1920. június 5.), 2. évf., 134. sz. 1. o.
1920. június 4-ei száma az országos „néma tüntetésekről” írt, valamint Benárd Ágost kijelöléséről és
feladatáról tájékoztatott. Lásd: Uj Nemzedék (1920. június 4.), 2. évf., 133. sz. 2. o.
12 Uj Nemzedék (1920. június 5.), 2. évf., 134. sz. 1. o.
13 Népszava (1920. június 5.), 48. évf., 134. sz. 1. o.
14 Néptanítók Lapja (1920. május 13.), 53. évf., 18-20. sz. 1. o.
15 Uo.
17 Uo. 26-33. o.
18 Uo. 34-39. o.
19 Szikratávíróval leadott, illetve felvett távirat.
20 Vizi, 2020. 276. o.
21 Uo. A békediktátum aláírásáról szóló tudósítás mellett ugyanezen az oldalon értesült az olvasó Apponyi Albert Jászberénybe történő utazásáról, Horthy Miklós kormányzó nyilatkozatáról a „magyar béke” kapcsán és Stresemann német politikus nyilatkozatáról a magyar-ügy vonatkozásában, aki mélységes elháborodásának adott hangot a magyar állam megsemmisítése kapcsán. Lásd: Budapesti Hírlap (1920. június 6.), 40. évf., 135. sz. 2. o.
22 Uo., Népszava (1920. június 6.), 48. évf., 135. sz. 2. o. A Népszava is második oldalán hozta, hogy Horthy kormányzó kihallgatáson fogadta az amerikai távirati ügynökség tudósítóját és egyebek között arról nyilatkozott, hogy rágalom Magyarország háborúra készülése a románok, a csehek és a szerbek ellen.
23 Budapesti Hírlap (1920. június 6.), 40. évf., 135. sz. 2. o. Az Uj Nemzedék eltérően a Budapesti Hírlaptól és a Népszavától első oldalán közölte a Párizsban történteket. Gyászkeretben, címként szerepelt a békediktátum aláírásának helye és ideje. Lásd: Uj Nemzedék (1920. június 6.), 2. évf., 135. sz. 1. o.
24 Népszava (1920. június 5.), 48. évf., 134. sz. 1. o.; Uj Nemzedék (1920. június 5.), 2. évf., 134. sz. 3. o.; Budapesti Hírlap (1920. június 5.), 40. évf., 134. sz. 1. o.
25 Néptanítók Lapja (1920. június 10.), 53. évf., 21-24. sz. 1. o.
26 Uo. 2. o.
27 Néptanítók Lapja (1920. június 24.), 53. évf., 25-26. sz. 1. o.
28 Néptanítók Lapja (1920. július 8.), 53. évf., 27-28. sz. 5-8. o.
30 Uo.
31 Uo.
32 Népszava (1920. június 5.), 48. évf., 134. sz. 1. o.
33 Uo.
34 Vizi, 2020. 276. o.; Népszava (1920. június 5.), 48. évf., 134. sz. 1. o.
36 Uo.
37 Uo.
38 Uo.
39 Uo. 1-2. o.