Kenyérmező, Erdély legszebb mezeje,
törökvérrel pirosra van befestve.
Ott Báthory lefordul a lováról:
gondolkodik immár a mennyországról.

Kinizsi Pál hangja dördül a réten:
- "Hol vagy István? hol vagy kedves vezérem?

"Holtak közül felmozdul egy félhalott;
- "Kinizsi Pál, jóbarátom, itt vagyok!" (Gárdonyi Géza: Kinizsi Pál)

A nándorfehérvári diadal mellett a 15. századi magyar–oszmán háborúk egyik leghíresebb epizódja talán az 1479. október 13-án lezajlott kenyérmezei csata volt, amely mély nyomot hagyott a korabeli magyarság emlékezetében.
A XIII. század végén a bizánci–szeldzsuk határvidéken létrejött oszmán állam vezetői a XIV. század közepétől kezdve módszeres és könyörtelen terjeszkedéssel a század végére jelentős területeket szereztek meg a Balkánon. A Bizánci Császárság területein túl szemet vetettek a válságban lévő bolgár, boszniai és a szerb államra is. 1389. június 15-én Rigómezőn I. Murád vezetésével az oszmán csapatok hatalmas győzelmet arattak az ellenük felsorakozó szerb erők felett. Bár Murád a csata során életét vesztette, ez nem törte meg az oszmán hadigépezetet, s fia, I. Bajezid vezetésével a török csapatok tovább terjeszkedtek észak felé. 

A közelgő veszélyt természetesen a magyar királyi udvarban is érzékelték, és Luxemburgi Zsigmond kezdeményezésére létrejött nemzetközi koalíció 1396-ban még jóval az ország határain túl, az Al-Duna vidékén, Nikápolynál megpróbált döntő csapást mérni az oszmánokra. 
Miután ez a terv elbukott, az oszmánok fokozatosan felszámolták a szerb államot, 1453-ban elfoglalták Konstantinápolyt, és csak Nándorfehérvár alatt sikerült II. Mehmed erőit megállítani a Hunyadi János vezette védőseregnek 1456-ban.

A sikertelen ostromot követően II. Mehmed lemondott arról, hogy a Magyar Királyság ellen újabb hadjáratot vezessen, de ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy a magyar–oszmán határvidéken beköszöntött volna a béke. 
Ha a szultán maga nem is, az itt szolgáló parancsnokok gondoskodtak arról, hogy a határ túloldalán senki ne érezze magát biztonságban, s a török portyázók nem egyszer végigdúlták a magyar, a horvát és az osztrák területeket. 
Eközben természetesen Hunyadi Mátyás sem maradt adós az oszmánoknak, s lehetőségei szerint igyekezett minél messzebb megütközni az oszmán csapatokkal, s egyúttal távol tartani őket a királyságtól. 

1463-ban elfoglalta az oszmánoktól Jajcát, ami sokáig a magyar erők kezében maradt. Kisebb-nagyobb sikerek ellenére nehéz volt visszatartani az oszmán portyázókat attól, hogy a magyar területeken szerezzenek maguknak zsákmányt. 
Ebben az időszakban került sor az egyik legpusztítóbb portyára 1474 februárjában, amikor az Ali bég vezette török csapatok teljesen felprédálták Váradot és környékét.

Noha Erdély felől a Magyar Királyságnak és az Oszmán Birodalomnak nem volt egymással közvetlen határa, mert Moldvai és a Havasalföldi Vajdaság elválasztotta egymástól őket, az oszmánok 1420-tól kezdve több alkalommal is betörtek ide, főleg Havasalföldön keresztül. 
A havasalföldi vajdák bármennyire is szerették volna elkerülni a török igával járó kellemetlenségeket, sokszor képtelenek voltak ellenállni a szultán akaratának, így nem egyszer a portyázó csapatok Havasalföldön keresztül törtek be Erdélybe, noha ők maguk sokszor igyekeztek idejében figyelmeztetni az erdélyieket. 

Nem volt ez másként 1479-ben sem, amikor a vajda, Basarab Țepelușnak nem csak Erdély felé kellett biztosítani az utat, de egyúttal részt kellett, hogy vegyen a hadakozásban is.
Báthory István erdélyi vajda már jóval korábban, 1479 nyarán értesült az törökök előkészületeiről, így volt arra ideje, hogy megszervezze Erdély védelmét. 

Mivel a rendelkezésére álló erőkkel nem lett volna képes kivédeni ezt a támadást, a csata kezdete előtt nem sokkal csatlakozott hozzá Kinizsi Pál temesi főispán, Jaksics Demeter, Vuk Brankovics és az erdélyi szászok egységei is. 
Az oszmán seregeket Haszán bég-oglu Ísza bég vezette, akihez csatlakoztak azok a határvidéken jó ideje szolgálatot teljesítő parancsnokok, akik jól ismerték már a magyar hadszínteret. 

Az Ísza bég vezette portyázó egységek létszáma 10, maximum 15 ezer fő körül lehetett, míg Báthory István és Kinizsi Pál rendelkezésre valószínűleg jóval kevesebb ember állt, jóllehet felszerelésük jobb volt az oszmánokénál. 
Ísza bég és a hozzá csatlakozott oszmán és havasalföldi erők 1479. október 9-én a Lator folyó forrásvidékén keresztül törtek be Erdélybe. 
Ezt követően az oszmán csapatok három napon keresztül fosztogattak és raboltak, mígnem úgy döntöttek, hogy visszafordulnak. 

Báthory István vajda csak erre az alkalomra várt, s gyorsan kihasználta, hogy a zsákmány és a foglyok miatt az oszmánok jóval lassabban képesek mozogni, és 1479. október 13-án a kenyérmezei síkságon táborozó oszmánokkal összecsapott. 
A csata délután egytől négy órán keresztül zajlott váltakozó szerencsével, de a végén Kinizsi Pálnak köszönhetően sikerült kivívni a győzelmet a törökök felett, akik a vereséget követően fejvesztve menekültek Erdélyből. A győzelmet azonban nem adták ingyen: a magyar seregből feltehetően háromezer ember maradt a harcmezőn, míg az oszmánok közül hatezer harcos eshetett el.