A mesemondás fennmaradása – A népmese napja alkalmából

A népmese napját a magyar nyelvterületen – Benedek Elek születésnapján – szeptember 30-án ünnepelik. 18 éve a Magyar Olvasástársaság előreterjesztésére indult el a kezdeményezés a népmesék fennmaradása és a mesékben élő bölcsesség továbbhagyományozása céljából. Ma már a magyar nyelvterület csaknem minden régiójában megemlékeznek erről a napról, amely nemcsak a népmese, hanem a mesemondás ünnepe is lett. 

Napjainkban, amikor a népmesére vonatkozó tudás tetemes részét az írásban rögzített szövegek, illetve azok feldolgozásának az ismereteiből szerezzük, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a szóbeliségben funkcionált népmese eredeti állapotáról, a mesemondásról. Aki viszont már hallott jó mesemondást, pontosan tudja, hogy milyen más hatást ér el a népmese élőszóval elmondva, a mesemondás sajátos hagyományos formájában.

A hagyományos mesemondást a műfaji szabályok tisztelete mellett az élőszó, az improvizáció, a közösség és mesemondó sajátságos viszonya, a kölcsönös kommunikáció is jellemzi. A mesélő és közönsége olyan közösséget alkot, amelyben mindenki valamilyen módon – aktívan vagy passzívan – birtokosa a hagyománynak. A kollektív tudásanyag ellenére a népmese mégsem teljesen állandósult forma, hanem olyan műfaj, amelyet a közösség elvárásai, a mesemondás szituációja, továbbá a mesemondó személyisége, újításai folyamatosan alakítanak újabb és újabb változatokat létrehozva. A hagyományos mesemondók többnyire felnőttek voltak, akik felnőtt hallgatóságnak meséltek. 

Mesemondás a Hetedhét Hatvan Népmesefesztiválon, 2019. 

Az adatok azt mutatják, hogy a magyar nyelvterületen a hagyományos mesemondási alkalmak fokozatosan tűntek el, megszűnésük idejét nem tudjuk pontosan meghatározni. A mesemondás szokásköre az 1950-es évektől folyamatosan szűkült, a közösségi szférából a családi szférába került át, azaz megváltoztak a beszélőközösségek és ezzel együtt a beszédhelyzetek és beszédalkalmak is mások lettek. A mesemondás iránti belső érdeklődés folyamatosan csökkent, de kis közösségeket (család, szomszédság) érintő tevékenységként még a 21 században is megtalálható volt. 

Ezzel párhuzamosan az átírt, könyv, illetve más feldolgozások formájában élő mesehagyomány elterjedése eredményeként a nagyközönség érdeklődése a népmese felé fordult. A hagyományos mesemondás megszűnésével egy időben megjelentek a külső érdeklődés jelenségei: a közművelődés, az oktatás, a civil szféra stb. mind szélesebb körben kezdtek magával a hagyományos mesemondás visszatanításával foglalkozni. A folklorisztikai kutatások, valamint a lejegyzett népmesék szövegeinek összevetéséből, a rögzített felvételek mintájára alakult/alakul az a „forma”, amelyben a népmese újra élőszóvá vált, de már megváltozott körülményei között. Gondolunk itt a mesemondás új alkalmaira: a mesemondó versenyekre, a színpadi mesemondás formáira, a szórakoztató, nevelő céllal történő mesélésre. Ennek következményeként térségünkben napjaink mesemondását kulturális mozgalomnak is nevezhetnénk. A magyar nyelvterületen rendezvények, fesztiválok, mesemondó körök, civil egyesületek, minősítési rendszerek, örökségesítési gyakorlatok kapcsolódnak hozzá, a közművelődésben tanított tevékenységgé vált. Ezen belül a mesemondást újra a szóbeliség törvényszerűségei irányítják – a hagyományostól ugyan eltérő módon –, de hangsúlyozva, hogy a népmese alapformája nem a leírt szöveg, hanem az improvizatív, közönségnek előadott változat.

Raffai Judit, Magyarságkutató Intézet 
a Néprajzi és Népzenei Kutatóközpont tudományos munkatársa