Az Országgyűlés 2011. szeptember 26-án hagyta jóvá azt a határozatot, amely november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította.

1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el azt a törvényt, amelynek értelmében a magyar lett az ország hivatalos nyelve, ám e törvénynek külön előzménytörténete van.

Ha a magyar nyelv státuszát vizsgáljuk az államalapítás és a hivatalossá válás között, akkor elmondhatjuk, hogy a Szent István által létrehozott keresztény Magyar Királyságban – és általában Európa nyugati felén – nyelvhasználati kettősség uralkodott. A latin nyelv volt a hivatalos, segítségével lehetőségünk nyílt bekapcsolódni a korabeli nemzetközi, vallási, politikai, tudományos stb. életbe, a magyar nyelv pedig főként szóban, a mindennapi érintkezésben volt használatos, kultúrát, hagyományt, identitást őrzött és örökített.

A latin nyelvi dominancia a közigazgatásban és a tudományok nagy részében egészen a 18. század közepéig-végéig megmaradt. Sőt, a közoktatásban is egészen Mária Terézia 1777-ben kiadott tanügyi rendeletéig, a Ratio Educationisig. A rendelet „alapfokon kötelezővé tette az anyanyelvi oktatást, előírta a kisgimnáziumokban a kisebb anyanyelvi fogalmazásokat, a gimnáziumokban a fordításokat latinból anyanyelvre és németre, a magasabb osztályokban a beszédgyakorlást a hazai nyelveken, továbbá anyanyelvű tankönyvek elkészítését” (Nagy 2015, 162.).

Mária Terézia felvilágosult politikájával szembement a nyelvpolitika szintjén is II. József, akinek 1784-es nyelvrendelete a németet tette az ország hivatalos nyelvévé. Először csak arról rendelkezett, hogy a Magyar Királyi Helytartótanács és az erdélyi Gubernium németül kommunikáljon az osztrák tartományok kormányszékeivel, de alig egy héttel később már az ország összes hivatalának kötelezővé tette a német nyelv használatát. Persze hatóságonként eltérő átállási időt hagyott (legfeljebb három évet), de „a német nyelv ismeretéhez kötötte az összes hivatali állás betöltését, a középiskolába való felvételt és az országgyűlési követül választást. Egyedül a törvények nyelve maradhatott a latin.” (Soós 2005, 266–267.; Szekfű 1926, 7–8. idézi Nagy 2019, 162.) Döntését azzal indokolta, hogy a latin egy holt nyelv, amelyet a közügyek intézésében már akkor sem használtak. A rendelet olyan nagy ellenállásba ütközött, hogy az uralkodó halálos ágyán visszavonta. Ezzel azonban önkéntelenül is szerepet játszott abban a többlépcsős folyamatban, amely a magyar nyelv hivatalos nyelvvé tételét eredményezte.

Ennek első állomása volt az 1790. évi XVI. törvénycikk, amely kimondta, hogy „bármiféle ügyekre nézve idegen nyelv nem fog használtatni”, valamint „a gimnáziumokban, akadémiákon és a magyar egyetemen a magyar nyelv- és írástan számára külön tanár fog beállítatni […] a kormányszéki ügyek pedig most még latin nyelven lesznek tárgyalandók”.

A következő lépésben Vályi András kezdeményezésére vezették be az 1792. évi VII. törvénycikket, amely kötelezővé tette magyar tanszékek felállítását, így a magyar a közép- és felsőfokú oktatásban egyaránt hivatalos tantárgy lett.

Ezután számos, a magyar nyelv státuszával kapcsolatos törvénycikket fogadott el az országgyűlés, így például az 1807-es országgyűlés során heves viták indultak a magyar nyelv hivatalossá tételéről, melynek eredményeként a bécsi udvar (nem hivatalosan és inkább titokban) 1808-ban egy provokatív pályázatot is kiírt tübingiai pályázat néven. A pályázat arra kereste a válasz, hogy egyáltalán alkalmas lehetne-e a magyar arra, hogy az ország hivatalos nyelve legyen. A pályázatban többek között részt vett maga Kazinczy Ferenc, az ismert nyelvújító is.

A magyar nyelv hivatalossá válásának utolsó fázisában a magyar nyelvről szóló 1836. évi III. törvénycikk a törvények latinul és magyarul történő szerkesztését írta elő – ekkor a közigazgatás jelentős része hivatalosan is magyar nyelvűvé vált. Végül pedig az 1844. II. törvénycikk értelmében nem a latin, nem a német, hanem kizárólagosan a magyar lett a Magyar Királyság hivatalos nyelve.

Ez az ünnepnap tehát hosszadalmas jogi, társadalmi folyamatok eredményeként lehetőséget nyújt arra, hogy ráirányítsuk figyelmünket az anyanyelv szerepére életünkben, hiszen azonkívül, hogy nyelvünk hivatalos státusza biztosítja, hogy a magyar nyelvet használhassuk a társadalmi élet minden területén, nemzeti identitásunknak is egyik alappillére, vagy ahogy Csoóri Sándor írta:

„Anyanyelvemben benne van a feszültség, a dráma, ami a magyarság életében lezajlott. Anyanyelvem jelentette és jelenti a költészetet, adott és ad lehetőséget a képzettársításokra [...]. Anyanyelvem nemcsak szavaink összessége, hanem az emberi lét értelmezhetőségének lehetősége is. Írás közben ha szenved is az ember, ha egy jó mondatot meg tud fogalmazni, boldogan áll fel az asztaltól. A teremtés izgalmait a nyelvben éltem át, odaköt a történelemhez, a saját tudatomhoz, sejtelmeimhez. Filozófiai értelemben is anyanyelvem a legfontosabb eseményem és adottságom.” (Csoóri 1994)

Felhasznált irodalom:

Andrássy György: A magyar nyelv és a magyar nyelvközösség jogi helyzete. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): A magyar nyelv jelene és jövője. Gondolat Kiadó, Budapest, 64–90.

Csoóri Sándor: Tenger és diólevél I–II., 1994

Nagy Noémi: A hatalom nyelve – A nyelv hatalma. Nyelvi jog és nyelvpolitika Európa történetében. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2019.