Február 25-én a kommunizmus áldozataira emlékezünk. Nemcsak arra a százmillió életre, amelyet kioltott a világtörténelem leggyilkosabb eszméje, hanem mindenkire, aki kénytelen volt szenvedni a totális zsarnokság igája alatt. Mert ennek a rendszernek mindnyájan az áldozatai voltunk.

           1947. február 25-én hurcolták el a szovjet hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát annak ellenére, hogy a parlament nem függesztette fel mentelmi jogát. A törvénytelen aktust a belügyekbe való otromba beavatkozásnak lehetne minősíteni abban az esetben, ha Magyarország szuverén állam lett volna, önálló joghatósággal. Valójában hazánk egy pillanatra sem nyerte vissza függetlenségét 1944. március 19-ét követően, vagyis a szimbolikus jelentőséggel felruházott esemény csak egy volt a törvénytelenségek sorában. Mégsem véletlen, hogy a kommunizmus áldozatainak emléknapját ehhez a dátumhoz kötjük, hiszen Kovács Béla letartóztatása után világossá vált a legoptimistább kortársak számára is, hogy nincs remény a demokratikus kibontakozásra, hazánkat szovjetizálni fogják.

           A kortársak reményeivel ellentétben a térség sorsa már jóval a háború befejezése előtt eldőlt. Mivel 1944 őszén a Vörös Hadsereg volt az, amelyik átlépte a trianoni magyar határokat, nem volt kérdés, hogy a kommunista diktatúra kiépítése csak idő kérdése lesz. Sztálin látszólagos gesztusa a többpártrendszer engedélyezésére és a viszonylag szabadnak mondható választások megtartására azt a célt szolgálta, hogy bizonyítson a szövetségesek felé: megpróbálta eladni a demokratikus úton hatalomra jutó kommunisták meséjét. De a valóság kijózanító volt már az első perctől fogva. A Vörös Hadsereg egyértelműen megszállóként és nem felszabadítóként érkezett: tömegesen erőszakolta meg a lányokat és asszonyokat, állt bosszút az egyházi személyeken, rabolt el mindent, ami mozdítható volt. 7-800 ezer honfitársunkat hurcolták málenkij robotra, akik közül sokan soha nem térhettek vissza családjaikhoz. A kollektív bűnösség meghirdetésével deportálták a sváb családokat, miközben elkobozták vagyonukat.

            A politikai átalakulást is az első pillanattól fogva ők irányították: az Ideiglenes Kormány tagjait Moszkvában nevezték ki, és a kommunista párt azonnal elfoglalta a stratégiailag fontos pozíciókat. Övék volt a belügy és ezen keresztül a politikai rendőrség, ahogy a Katonapolitikai Osztály terrorszervezetét is ők irányították. A háborús bűnösök felkutatásának álcájában megkezdték a leszámolást a politikai ellenfelekkel. Jellemző, hogy elsőként azokat a baloldali politikusokat tartóztatták le, akik nemzeti alapon gondolkodtak és elutasították a kommunizmus bolsevik változatát. Személyük volt a bizonyíték arra, hogy a marxizmusnak is lehetnek alternatívái – ezt nem engedhették. „Megtisztították” a közigazgatást és az igazságszolgáltatást, felszámolták az egyesületeket és minden civil szerveződést, megakadályozva, hogy a társadalom bármilyen védekezési mechanizmusa beindulhasson.

            Brutális támadást intéztek az egyházak ellen, amelyek saját etikával, világ- és jövőképpel rendelkeztek: a kommunista vallás teljes kirekesztést és intoleranciát hirdetett. Ennek megfelelően meg akarták semmisíteni a szakralitás utolsó csíráit is, amely nemcsak a templomokhoz, de a földhöz és a néphagyományokhoz is kötődött. A hagyományos paraszti társadalom végfelszámolásának következményei messze túlmutatnak a kulákpereken, a padlássöpréseken, az erőszakos kollektivizáláson – a nemzet a természetes immunitását és a gerincét veszítette el ekkor.

            De nem kímélték a munkásságot sem. Talaját vesztett, kiszolgáltatott robotokként szipolyozták ki őket az értelmetlen munkaversenyek során, az állandó normaemelések végletekig feszítették erejüket, a balesetek és a véletlen hibák kivédhetetlenek voltak, de véletlen nem létezett a kommunista szótárban. Szabotázsperek százaiban állítottak bíróság elé ártatlanokat, mindezt a proletariátus hatalmának megszilárdítása érdekében.

            Politikai perek során közel ezer embert végeztek ki a kommunista bíróságok döntései nyomán, de százezreket ítéltek súlyos börtönévekre. A legkeményebb időszakban, 1950 és 1953 között egymillió büntetőeljárást kezdeményezett az Államvédelmi Hatóság, ebből 650 ezer jutott el a bírósági szakaszig és 390 ezer esetben hoztak elmarasztaló ítéletet. Csak ebben a három évben átlagosan – a vasárnapokat és ünnepnapokat is beleszámítva – napi hétszáz büntetőügyet tárgyaltak a bíróságok és négyszáz esetben ítélték el az áldozatot. Nem volt olyan magyar család, akit ne érintettek volna a retorziók.

            Azok sem érezhették magukat biztonságban, akiket felmentettek az ideológiai alapon ítélkező tanácsok, hiszen az államvédelem saját hatáskörben bármikor bárkit internálhatott. A „magyar gulág” táborrendszere tízezreket zárt el a szabadságtól és a családjától.

            Sztálin után sem következett be gyökeres fordulat. Az első Nagy Imre kormány ugyan megszüntette az internálás intézményét, de a szögesdrót mögé zárt ezreket nem az otthonuk, hanem a bíróságok várták, ahol kvázi utólag „legalizálták” a letöltött éveket. A felülvizsgálatok csak a kommunista bebörtönzöttek ítéleteit érintették, és a koncepciós perek is folytatódtak tovább.

            A Kádár-rendszer is vérben született: többszáz halálos ítéletet mért az új hatalom a szabadságharcosokra, húszezer fölött van azoknak a száma, akiket börtönbe zártak és majdnem ugyanennyien kerültek internáló táborokba újra. Megbecsülhetetlen azoknak a száma, akiket folyamatos atrocitások értek azért, mert ők maguk, vagy szüleik érintettek voltak az ’56-os forradalomban.

            De a mai napon ne csak a fizikai terror áldozataira gondoljunk! A szovjet megszállással hazánk szerves történelmi fejlődése vakvágányra futott: ránk erőltettek egy tőlünk teljesen idegen társadalmi-gazdasági berendezkedést, amelynek következményei ma is velünk élnek. Az úgynevezett „puha” diktatúra ugyan már megengedhette magának – a másfél évtizedes kegyetlen terror „eredményeként” –, hogy lazítson kicsit a gyeplőn, de ez csak a hatalomtechnikai eszközök változását jelentette, az elnyomás keretrendszere a régi maradt. A kivéreztetett és megkínzott nemzetre kényszerített paktum elfogadása egy kis fellélegzést hozott azoknak, akik némán be tudtak állni a sorba. Akik nem, azoknak maradt az üldöztetés, megfigyelés, munkanélküliség, elektrosokk, börtön, elmegyógyintézet. A megalkuvások kora jött a megtorlások után, amely a lelkek, a szellem és a gerinc megtörését hozta el. A frontvonalak elmosódtak, a jó és a rossz közötti különbség feloldódott: mindenki szem lett a láncban. Ennek az erkölcsi következményei máig velünk élnek, a nemzethalál széléről kell visszatalálnunk őseink útjára.

Ez alkalomból rendez online tudományos konferenciát a Magyarságkutató Intézet 2022. februás 25-én: