A Kárpát-medence szkíta kora és annak keleti kapcsolatai Párducz Mihály kutatásaiban

115 évvel ezelőtt, 1908. szeptember 11-én, a vajdasági Fehértemplom községben született Párducz Mihály, a XX. századi magyarországi vaskori kutatás egyik legelismertebb szakembere.

Pósta Béla iskolájának volt tagja, régészeti tanulmányait a Szegedi Tudományegyetemen végezte el 1928–1932 között. Itt megemlítendő, hogy Pósta Béla 1899-től haláláig vezette a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem régészeti tanszékét. Tanítványait a nagyobb területek, korszakok közötti régészeti összefüggések megismerésére, az egyszerűbb tipológián és időrendi besorolásokon kívül a lelőhelyeknek és leleteknek az ország akkori határain túlnyúló, nagyobb térbeli és időbeli feldolgozására, értelmezésére sarkallta. Ebben a szemléletben fejlődött az ősrégészet, a római és a népvándorlás kori, illetve a kora középkori régészet művelése Erdélyben, és ez az irány volt hatással Párducz Mihály kutatási módszerére, hozzáállására. Az iskola Szegedre való áttelepülése után ez az irányvonal sokáig megmaradt. 

Párducz Mihály (Korek 1974, 304. alapján)

Párducz Mihály figyelme az 1940-es években fordult a népvándorlás kor, a szarmaták és a hun kor régészeti emlékei felé. Habár élete végéig főként a szarmatákkal és a hun korral foglalkozott, és publikálta eredményeit több kötetben is (például A szarmatakor emlékei Magyarországon I–II. Budapest, 1943–1944; Die ethnischen Probleme der Hunnenzeit in Ungarn. Budapest, 1963), nem kevésbé jelentősek a magyarországi szkíta kori emlékanyag és annak keleti vonatkozásaival kapcsolatban végzett kutatásai. 

Az 1940-es években tette közzé a Hódmezővásárhely-Kishomok, Hódmezővásárhely-Fehértó, Békéscsaba-Fényes környékén talált szkíta kori temetőket, a Tápé-Lebő mellett megásott preszkíta kori temetkezéseket. Párducz a Békéscsaba-fényesi temetőt az ott talált új edénytípusok (virágcserép vagy hordó alakú, bütykös urnák, úgynevezett Villanova típusú urnák, behúzott peremű tálak, magas fülű bögrék) alapján egyértelműen a szkíta korba sorolta. Mindazonáltal a temetőben talált kerámiáknak és az úgynevezett spirális függők egy típusának először mutatott rá a nyugat-podóliai (mai Nyugat-Ukrajna területén) szkíta kori párhuzamaira, amelyeket Tadeusz Szulimirszki lengyel kutató összegzett Scytowie na zachodniem Podolu című, 1936-ban Lvovban megjelent kötetében. Szulimirszki akkoriban a nyugat-podóliai kultúrkört két periódusra, Kr. e. VI–V. és Kr. e. IV–II. századokra osztotta. Mivel a Békéscsaba-fényesi temető függője csak a Szulimirszki által meghatározott első periódusban volt észlelhető, Párducz a lelőhely kezdeti szakaszát a Kr. e. VI–V. századra keltezte.

Szentes-Vekerzug 13. sír ló- és kocsitemetkezése (Párducz 1952, Tabl. L alapján)

1937-ben Csallány Gábor, majd 1941-ben és 1950-ben Párducz Mihály vezetésével zajlott le a szentes-vekerzugi temető ásatásának első szakasza, amelynek során több lótemetkezés is úgynevezett vekerzugi típusú, vasból kovácsolt, merev szerkezetű zablákkal, kantárzathoz tartozó kisebb falerákkal, illetve kettős lótemetkezés kocsialkatrészekkel, kerékabroncsokkal együtt eltemetve kerültek elő, némelyik bolygatott állapotban. A sírok szomszédságában talált kerámia- és gyöngytípusok alapján a temetőt szkíta korinak határozta meg. A lószerszámzattal felszerelt lovak sírjait és a két ló társaságában sírba helyezett kocsikat és alkatrészeiket új népesség, a szkíták legkorábbi megjelenésével magyarázta, akiknek elterjedését Szentestől északra a Tisza mentén egészen Nyíregyháza környékéig lehet nyomon követni, valamint a Száva mentén és Cserszegtomaj környékén. Ugyanakkor kiemelte, hogy sem Kárpátalján, sem az Északkeleti-Kárpátokban, de még Podólia területén sem adatolt az alföldi Vekerzug-csoportnak ez a fajta temetkezési rítusa. Habár, véleménye szerint, akár lehet számolni egyes csoportok vándorlásaival a Kárpátok külső pereme mentén. 

A temetőben talált, a szkíta korra jellemző, egyéb leletanyagok, mint például vastőrök, fokosok pontosabb párhuzamait azonban a Kijev és Poltava környéki csoportok Kr. e. VI. század közepére keltezett régészeti leletanyagai között ismerte fel. Habár a poltavai csoport több tárgytípusa is egyezést mutat az Alföldön talált tárgyakkal, Poltava környékéről hiányoznak a vekerzugi temetőben feltárt ló- és kocsitemetkezésekhez hasonló rítusok nyomai, és csak nagyon kevés esetben került zabla a sírokba. Mivel akkoriban Kijev környékéről kicsivel több lótemetkezést publikáltak, ezáltal Párducz szoros kapcsolatot feltételezett a vekerzugi és Kijev környéki lótemetkezések között.

Kereszt alakú tegezveretek Budajenő (Párducz 1954, Fig. 31, 1a–c alapján) és Tövis (Párducz 1954, Fig. 31, 2 alapján) környékéről 

Szentes-Vekerzug 1951–1953. évi feltárásának közlésével kibővítette és tovább folytatta az alföldi szkíta kori leletanyagok részletesebb, nagyobb területet átfogó vizsgálatát a vekerzugi temető újabb temetkezései alapján. Többek között a csanyteleki, hetényi (Szlovákia déli része, kb. 15 km-re Komáromtól) és mátraszelei temetőkből származó, bronzból vagy csontból készült, a szkíta állatstílushoz hasonló módon kialakított állatalakokkal díszített, kereszt alakú tegezvereteket a kelet-európai sztyeppén talált párhuzamaik utánzatainak vélte. A háromszög alakú álgranulációkhoz hasonló formákat Kanyev és Poltava környéki női sírokban – például Bobrica 35. és Szinjavka 100. – fedezett fel. A szentes-vekerzugi 53. számú női sírból előkerült áttört kerék, illetve madár alakú bronzcsüngő pontos analógiáit a Kaukázus-vidéken, a Kobán-kultúra területén és a Transzkaukázus kora vaskori csüngői között találta meg. 

A temető feltárása során és azt követően Párducz Mihály felvetette bizonyos leletanyagok, például egyes faleratípusok, függők kaukázusi, esetleg preszkíta kori származásának lehetőségét, azonban ezeket a tárgyakat csak feltételesen hozta összefüggésbe a kimmerekkel. Egyúttal jelentős hangsúlyt is fektetett a Hallstatt B időszak végén – Hallstatt C időszakban (a kutatás akkori állása szerint a Kr. e. VII. század vége felé, jelenleg a Kr. e. IX. század vége – Kr. e. VII. század első fele közötti időszakban) a Kárpát-medencében megjelenő új népcsoportok és a helyi népesség közötti kulturális kapcsolatok kérdéskörére.

A szentesi temetővel szinte egy időben, de kisebb megszakításokkal haladt egészen 1953-ig a tápiószelei temető feltárása Fettich Nándor és Bottyán Árpád vezetésével. A 467 síros temető egyes temetkezéseiből jellegzetes függők kerültek elő, amelyekhez hasonló a Dnyeper folyó bal partján található Kr. e. VI. század második feléből. A 84. és a 462. sírokból egy-egy olbiai típusú bronztükör dokumentált.

Olbiai típusú bronztükrök, Tápiószele 84. sír (I), Szécsény (II) (Párducz 1958, Tabl. XXIII és XXVI alapján)

Az 1950-es években Párducz egyre nagyobb érdeklődést mutatott a szkíta kori anyagok irányában, ezzel együtt a szovjet kutatás eredményeit is behatóbban tanulmányozta. 1958-as publikációjában összegyűjtötte a Kárpát-medencei bronztükröket, amelyek legnagyobb részének előképeit a Fekete-tenger északi partján alapított görög gyarmatvárosból, Olbiából származtatta. Az olbiai tükrök korát akkoriban Bondar és Borisz Nyikolajevics Grakov a Kr. e. VI. század második harmadától a Kr. e. V. század első negyedéig keltezték. A tükrök Kárpát-medencei megjelenését Bondar alkalomszerű, a Kr. e. V. század második feléig tartó, olbiai kereskedelmi kapcsolatokkal hozta összefüggésbe. Ugyanerre a megállapításra jutott Anna Ivanovna Meljukova is az erdős sztyeppe szkíta jellegű kultúrájának podóliai csoportjával kapcsolatban is. Azonban Meljukova a Közép-Tisza-vidék és Erdély szkíta kori kultúrájának jellegzetes tárgytípusainak – fegyvereinek, lószerszámainak, tükreinek és állatstílussal díszített egyéb használati tárgyainak – megjelenését a Kr. e. VII. század elejére, eltűnésüket a Kr. e. VI. század végére – Kr. e. V. század elejére időzítette.

Párducz ugyanebben a munkájában kiemelte az iráni nyelvű szkíták elkülönítésének jelentőségét a szkíta kultúrájú, nem iráni származású és nyelvű lakosságtól. Ennek során figyelembe vette a földművelő és a nomád szkíták területeinek régészeti emlékei közötti különbségeket a sztyeppezónán belül, valamint azt is, hogy az erdős sztyeppe régióban megjelenő szkíta kultúra elemei csak a Kr. e. VII. század végétől – Kr. e. VI. század elejétől jelenhettek meg az akkori szovjet kutatás szerint. Eszerint a kelet-európai sztyeppén hat csoportot különített el: 1. ÉNY-Dnyeszter melléki; 2. moldvai; 3. Bug melléki; 4. kijevi; 5. Szula-vidéki; 6. közép-doni csoportokat.

Meljukova teóriája alapján Párducz Mihály úgy gondolta, hogy az iráni nyelvű szkíták valódi szerepe a Kárpát-medence területén csak kisebb háborús betörésekre korlátozódhatott, és az ukrajnai erdős sztyeppe szkíta kultúrájú, de nem szkíta népességének jelentőségével lehet számolni. Ebben a kérdéskörben a szentes-vekerzugi temető ásatási eredményei tekintetében javasolta a kustánfalvi (Kárpátalja, Északkelet-Magyarország határ menti része), erdélyi és alföldi csoportok különválasztását a Kárpát-medencén belül. A három alcsoport területén az egyes temetők régészeti emlékei a helyi lakosság és a Kr. e. VI. században keleti irányból bevándorolt, köznyelven szkítának nevezett csoportok együttélésére utalnak. Mindenesetre az alföldi csoport területén eltemetett lovak fajtái semmiképpen sem helyiek, ugyanis Bökönyi Sándor vizsgálatai során keleti eredetű tarpánként határozta meg őket. Párducz külön figyelmet szentelt a tulajdonképpeni szkíták magyarországi jelenlétének fontosságára a közép-európai Hallstatt-kutatáson belül, amely a Kárpát-medencei kora vaskori kutatásban jelenleg is ugyanúgy aktuális szempontként szerepel.

1965-ben jelent meg az Ártánd-Zomlinpuszta környékén 1953-ban dokumentált kincsleletekről szóló publikációja. A leletegyüttes egy vastőrt, egy merev szerkezetes vaszablát, bronzfalerákat, bronzkarikákat, -karkötőket, egy vas szárnyas baltát, egy pajzstöredéket, bronz és vas páncéllamellákat, egy vaslándzsát, egy bronzbográcsot és egy bronzhydriát tartalmazott. A merev szerkezetes vaszablákat az újabb leletek tükrében újratipologizálta, és részletesen megvizsgálta, összevetette altípusonként Alekszandr Alekszandrovics Iesszen 1953-ban közölt kelet-európai preszkíta és kora szkíta kori lószerszám tipológiájával, továbbá a Kubán mentén található, akkoriban a Kr. e. VI. század elejére keltezett kelermeszi és kosztromszkajai kurgántemetőkből, illetve más, kelet-európai sztyeppén előkerült, szkíta kori lószerszámmal. A vaszablákon kívül Párducz Mihály részletesen levezette a szkíta kori csontból faragott, állatfejjel díszített oldaltagok kiterjedését a Dnyepertől keletre lévő erdős sztyeppei területeken, ahonnan a Kr. e. VI. század második felétől a kétlyukú bronz oldaltagok elterjedtek a Kárpát-medence irányába is.

Bronz és vas páncéllamellák, 1953-ban talált kincslelet Ártánd környékén (Párducz 1965, XI alapján)

A bronz- és vaslamellákból készült páncélingek igen jellegzetes védőfegyverzetnek számítottak a Kubán mentén, a kelermeszi kurgánokban, a Dnyeper folyó jobb partján, ahol legkorábbi előfordulásuk a Kr. e. VII–VI. századra datált, valamint a Szula folyó mentén. A kelet-európai sztyeppén használatuk a Kr. e. V. századtól válik számottevőbbé. Párducz Mihály az ártándi páncéllamellákat ezáltal későbbinek gondolta. Az állatstílus megjelenítése mellett külön hangsúlyt fektetett a kantáron található egyéb lószerszámalkatrészeket díszítő napmotívumokra is, amelyek egyértelműen a Közel-Keletről és a Kaukázus-vidék felől kerülhettek be a szkíta kultúrába.

Ugyanebben az évben Magyarország szkítakora című akadémiai értekezésében összegezte kutatásainak addigi eredményeit, amelyek szerint a Kr. e. VI. század közepe körül az erdős sztyeppe vidékéről keleti eredetű népesség telepedhetett le az Alföldön. Habár ez az időpont azóta módosult az újabb régészeti adatok fényében, elmélete a mai napig elfogadott. 

1970-ben Szurdokpüspöki közelében talált, két bronz póznadíszről adott ki rövid publikációt, amelyben a Kárpát-medencei darabokon kívül a Kr. e. VI. század elejére keltezett, legkorábbi Kubán menti póznadíszeket, a Kr. e. VI. század közepére – Kr. e. V. század elejére meghatározott Szula folyó menti leleteket, és párat a Dnyeper folyó jobb parti erdős sztyeppi zónájából. Ezek alapján megállapította, hogy a Kárpát-medencei póznadíszek többsége és prototípusai mindenképpen az oroszországi archaikus szkíta kori leletek között keresendők. A Kárpát-medencei darabok többségének tetején szarvasalak látható, azonban Párducz megfigyelte, hogy a nagytarcsai póznadíszen szarvas helyett szarvastehén vagy bika található, amely a helyi kulturális környezettől idegen. Ezzel ellentétben Kis-Ázsiában és a Transzkaukázusban ezek az ábrázolások a bronzkori és a kora vaskori póznadíszeken igen gyakoriak.

Párducz Mihály két nagyobb publikációban, 1968-ban Szkíta korunk etnikumának és kronológiai helyzetének kérdéséhez és 1973-ban Probleme der Skythenzeit der Karpatenbecken címmel  rendszerezte a Kárpát-medence szkíta korát és keleti kapcsolatait bemutató kutatási eredményeit.

  1. április 21-én hunyt el Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

 

Horváth Veronika, Magyarságkutató Intézet
a Régészeti Kutatóközpont tudományos segédmunkatársa
 

Bodó – Víga 2002 Bodó Sándor – Víga Gyula (szerk.): Magyar Múzeumi Arcképcsarnok. Budapest.