Napjainkban a karácsonyi ünnepkör kiemelkedő jelképe a feldíszített fenyő, azaz a karácsonyfa. A faállítás közel kétszáz éves szokása a német nyelvterületről érkezett hozzánk. Elterjedésében jelentős szerepet játszottak az oktatási intézmények, a felsőbb társadalmi rétegek és a polgárság. A népi kultúrában előzménye a feldíszített ág volt, majd a 20. század második felében általánossá váltak a fenyő karácsonyfák. Díszítése koronként változott, de néhány jellegzetesen karácsonyhoz köthető elem – eltérő anyagból és más-más formában – folyamatosan megjelent rajta, ilyen többek között a dió, az alma, az angyal, a csillag és a szaloncukor. Ez utóbbi mára már hungarikum is.

A karácsonyfa-állítás szokása Németországban alakult ki, az Osztrák−Magyar Monarchiába is német közvetítéssel került, elsőként a mai Ausztria területén honosodott meg. Legkorábban „Bécsben és környékén, ahol Károly főherceg Németországból származó felesége már 1816-ban állított karácsonyfát. Grazban még korábban, 1813-ban evangélikus hivatalnokok, a napóleoni háborúk menekültjei állították az első karácsonyfát” – írja Lukács László, aki szerint a magyar nyelvterületen német és osztrák közvetítéssel ismerkedtek meg a karácsonyi faállítás szokásával, „az első karácsonyfákat az erős német és osztrák rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családokban állították az 1820-as években.”

A magyar nyelvterületen a karácsonyfa divatjának népszerűsítésében nagy szerepet játszottak a gyermekekkel foglalkozó intézmények (óvodák, iskolák árvaházak, gyermekkórházak), vidéki uradalmak, városi arisztokrata- és polgárcsaládok, a náluk szolgáló cselédek, falusi papok, pedagógusok, jegyzők, valamint a karácsonyhoz kapcsolódó nyomtatványok (képeslapok, újságok, gyermekirodalmi kiadványok) kiadói.

Brunszkvik Teréz martonvásári grófnő az elsők között hozta a karácsonyfa-állítás divatját Bécsből Pestre, méghozzá az általa alapított óvodába. Az újabb kutatások szerint először 1828-ban állított karácsonyfát a krisztinavárosi első kisdedóvó intézetben. A krisztinavárosi kisdedóvó megnyitását más, hasonló intézmények alapítása követte. Ezek közül az 1832-ben létrehozott Rehlingen Antal által vezetett nagyszombati óvoda már alapításának az évében karácsonyfával ünnepelte a karácsonyt. Szabadkán ezt a gyakorlatot követte Völgyi Lajos kisdedóvó, amikor 1859-ben megszervezte az első karácsonyfa-ünnepélyt óvodájában. Erről a Karácsonfa-ünnepély Elemi iskolai, óvodai- és családi használatra című két kiadást is megért füzetében (1898; 1908), valamint a Szabadka Sz. Kir. Város óvodáinak története és fejlődése 1839-től 1896-ig című munkájában (1896) ír. Völgyi idővel a karácsonyfa-állítás szokását Szabadka minden óvodájára kiterjesztette. Az 1872-ben született Telcs Ede szabadkai gyermekkorára, óvodás éveire emlékezve így ír a karácsonyfa-ünnepélyről: „Talán hároméves koromban kezdtem óvodába járni. Völgyi bácsi óvodája az utca tulsó oldalán volt, tehát nem kellett messze fáradnom. [...] Karácsonykor a teremben felállított díszes karácsonyfáról ajándékot kaptunk, papírkosárkát aranyozott dióval, mogyoróval és fügével. Minden gyerekre még egy nemzeti színű papírzászlócska is jutott”

A karácsonyfa-állítás szokásának polgári családokban történő 19. századi és 20. század eleji meghonosodását a naplók, önéletírások jól dokumentálják. Csáth Géza 1900. évi naplójának karácsonyi bejegyzését idézzük, amelyben már pontos képet kapunk a karácsonyfa-állítás menetéről: „Ma van a legszebb keresztyén ünnepnek előnapja; böjtje, gyönyörű szép az az igaz öröm, mellyel a gyermekek az én aranyos kis testvéreim várják a Jézuskát. Reggel egészen földíszítettük a fát. (...) Így este VI kor megvacsoráztunk és a gyerekeket kiküldtük. Én, Anyika, Dezső, Apuska hozzáfogtunk a gyertyák meggyújtásához eligazítottunk mindent. (A karácsonyfa hátul a kis szalonban volt.) Kimentünk. Apuska: „Ejnye az elébb láttam a Jézuskát ment erre, nem tudom hozzánk bejön-e. Hagyjuk csak csend!... Csengetés. Rohanás be.” (Brenner 2006. 74.)

A magyar népi kultúrában a karácsonyfa-állítás szokása – ág, majd fa formájában – tájegységektől függően a 20. század első felében vált általánossá. Ennek a folyamatnak az első állomása volt fenyőfa helyett könnyebben beszerezhető – a „termőágakkal rokonítható” – kökény, rozmaring, tuja, meggy, cseresznye, nyírfa és egyéb ágak karácsonyi díszítése. A karácsonyfa jelenségével foglalkozó néprajzi szakirodalom hangsúlyozza, hogy Bácska területéről igen sok adat jelzi a fenyő karácsonyfa előtt megjelenő különféle feldíszített ágak típusgazdagságát. Ennek egyik változata Bácskában és a Bánságban a 20. század első feléig népszerű koronafa, a glédics (Gleditsia triacanthos) ágainak karácsonyfaként való használata, amelyet a szegény emberek karácsonyfájának is neveztek. A legkorábbi ilyen leírás Horgosról, Móra Istvántól származik 1886-ból, eszerint a koronafa: „[...] ágait, töviseit becsavargatják cifrapapírossal, összekötnek kettőt-hármat, vagy átfonnak egy negyedikkel. Az egészet virágcserépbe ültetik, s a tüskökre szúrkodnak aranyozott diót, aranyozatlan almát.” Hasonló karácsonyfát állítottak Topolyán az 1900-as években, Bajmokon, Csantavéren és Nagyfényen az 1930-as években, de ismerték Kupuszinán, Pacséron, Bajsán, Kishegyesen, Felsőhegyen és Bánság több településén is, még a II. világháború után is elterjedt volt a glédics karácsonyfa. Ebből az időszakból az ágak feldíszítéséről is több adatot is ismerünk, eszerint ekkor már a koronafa ágait zöld krepp-papírral vonták körbe, összekötötték, ezután almát, ezüst diót, guráblit, krepp-papírból készített madár- és angyaldíszeket, pattogatott kukoricaláncot, továbbá házi készítésű szaloncukrot helyeztek rá. A fenti karácsonyi ággal rokonságot mutat a következő típus: Bácstopolyán az 1890-es években három faágat szegeztek össze, ezt bevonták piros papírral. Ebbe szegeket vertek a dió-, az alma- és a mézeskalácsdíszeknek. A karácsonyi ágak típusgazdagságát mutatja a tollkarácsonyfa állításának szokása, amelyre vonatkozóan Oromhegyesről, Horgosról és Majdánról vannak adataink. A karácsonyfát helyettesítő ágakat libatollal vonták be, és festett dióval, almával, aszalt szilvával, fügével, szentjánoskenyérrel, szaloncukorral, felfűzött pattogatott kukoricával díszítették.

A karácsonyfák díszítésének módja folyamatosan változott. A polgári lakosság karácsonyfáin a 19. és a 20. század fordulóján jelentek meg először az üvegdíszek, majd a lametta, valamint a szaloncukor, továbbá a karácsonyfaégők.  A parasztság körében ez a változás a 20. század első negyedében kezdődött meg és a század harmadik negyedére a sujtások, az égők, a különféle formájú üvegdíszek kiszorították a hagyományos karácsonyi díszeket: viszont az utóbbi évtizedekben tanúi lehetünk ezek visszatérésének.   

Valamikor a fa felállítása a gyermekektől eltitkolva történt, ők karácsony napján, illetve karácsony estéjén a Jézuska – Erdélyben az angyalok – ajándékaként értelmezték a feldíszített karácsonyfát. A parasztság körében egészen a 20. század első feléig többnyire maga a karácsonyfa, a rajta függő édességek, valamint a fa alatti lucabúza előtt álló báránykák és a fa alá helyezett néhány apróság jelentette a gyermekek karácsonyi ajándékát.

Felhasznált irodalom:

Borús Rózsa (2003): Jeles napok In: PAPP Árpád – RAFFAI Judit – TERBÓCS Attila (szerk.): Vajdasági magyarok néprajzi atlaszának kommentárkötete.  Kiss Lajos Néprajzi Társaság, Szabadka, 97–104.

Ifj. Brenner József (Csáth Géza) (2006): Napló (1900–1902). (Szerk.): Dér Zoltán, (Életjel könyvek 117.) Szabadegyetem, Szabadka.

Lukács László (2006): A karácsonyfa a közép-európai néprajzi kartográfiában. Ethnographia 117. 211–287.

Lukács László (2015): Szép karácsony szép zöld fája... A karácsonyfa története és elterjedése Európában, a Kárpát-medencében.  Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár.

Merk Zsuzsa − Rapcsányi László (szerk.): ...Éltem és művész voltam Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplója. Türr István Múzeum, Baja 2011.

Móra István (1913): Jeles napok. Néprajzi Értesítő 14. 2. 76–88.

Raffai Judit (2012): Angyalok és bárányok, avagy milyenek voltak a szabadkai karácsonyfák az 1859 és 1975 közötti években? Városi Múzeum, Szabadka.

Tátrai Zsuzsanna (1985): Interetnikus kapcsolatok a jeles napi szokásokban. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei XVII.  343–358.