1809. június 14: A győri csata
A mai évfordulón Nagy-Luttenberger István munkatársunk cikkét olvashatják.
Csábító lenne azt gondolni, hogy 1809-ben a franciák hódítási szándékkal léptek Magyarország területére, de messze járnánk a tényektől, ha elfogadnánk ezt az állítást. 1809 májusának utolsó napjaiban Napóleon szeme előtt egyetlen cél lebegett: az elvesztett asperni csatát követően le akarta győzni a Morvamezőn álló, Károly főherceg által vezetett császári-királyi fősereget. Ezt azonban egyelőre a Duna áradása miatt nem kísérelhette meg, így az időt az átkelés biztosítására fordította. Ennek egyik fontos része volt a jobb szárnyának biztosítása. Ezért a mostohafia, Eugène de Beauharnais parancsnoksága alatt álló Itáliai Hadsereget arra utasította, hogy kutassa fel és mérjen vereséget az Itáliából Magyarországra visszavonult, János főherceg által vezetett császári-királyi Belső-Ausztriai Hadseregre.
Eugène itáliai győzelmeit követően Napóleon parancsa értelmében nem üldözte teljes seregével a visszavert osztrák csapatokat, főerőivel közvetlenül Bécs irányába indult, míg János főherceg Körmendre vonult vissza seregével. János további tervei a francia fősereg visszavonulási útja elleni támadást helyeztek kilátásba, Károly főherceg azonban határozottan elutasította ezt a tervet. Úgy döntött, hogy János Győrön keresztül csatlakozzék a Morvamezőn álló fősereghez.
Napóleon a Duna áradása miatt nem tudott újabb támadást indítani, ezért Eugène seregét arra utasította, hogy keresse meg János főherceg csapatait, és lehetőleg iktassa ki őket a döntő összecsapásból. A Körmenden pihenő császári-királyi csapatok június 7-én kezdték meg visszavonulásukat Győr felé. A gyülekező inszurrekció által biztosított Rába vonalát a francia támadás június 8-án Sárvárnál áttörte, majd a következő néhány napban Karakó és Tüskevár környékén, illetve június 12-én Pápa mellett parázs összecsapások bontakoztak ki.
A Győr mellett gyülekező inszurgensek és a visszavonuló császári-királyi erők június 13-án Tét mellett egyesültek, majd Győr alá, a Győrszabadhegy melletti táborba vonultak vissza. A franciák szorosan követték a visszavonulást, több alkalommal indítottak kisebb-nagyobb támadást, hogy megzavarják a szemben álló csapatokat. A legnagyobb összecsapás június 13-án késő délután alakult ki a csanaki dombokon a francia könnyűlovasság, valamint a magyar huszárok és inszurgensek között. A hullámzó lovasharcnak a leszálló éjszaka vetett csak véget. A csanaki dombok a franciák kezébe kerültek, de a magyar lovasoknak sikerült megvédeniük a sereg táborát.
A győri csata legfontosabb kérdése, hogy János főherceg miért döntött a csatavívás mellett június 14-én. Ez feltétlenül egy tudatos döntés eredménye volt, mert a francia hadsereg nem kényszerítette a csatát ellenfelére. A Medve mellett tervezett átkelés az előkészületek hiánya miatt lehetetlen volt, de Komárom mellett korszerű erőd és nagy áteresztő-képességű hajóhíd állt rendelkezésre. Az egyesült hadseregnek lett volna elegendő ideje a visszavonulásra. Minden adat arra mutat, hogy János főherceget az ellenséges csapatok létszámának helytelen becslése indította a csata elfogadására. Gyakori vád, hogy a csanaki dombok sokkal jobb feltételeket kínáltak volna a csatára. Ezzel azonban nem érthetünk egyet, mivel az egyesült hadsereg gyenge tüzérsége és a francia lovasság mozgékonysága szemből és oldalról is támadhatóvá tette volna a csanaki dombokon kialakított állásokat.
János főherceg seregének összetétele sokkal inkább megfelelt egy patak vonalának védelmére. A pataktól puskalövésre felállított gyalogsági vonal, valamint az erős tartalék szívós védelmet tett lehetővé, amelyet tovább erősített a kismegyeri major és a Templom-domb is. A harcrend jobb szárnya a Rábára támaszkodott, így megkerülhetetlen lett, de a győri vár tüzérsége is támogathatta. A támadó ellenséges gyalogság a patakon való átkeléskor óhatatlanul felbomlik, ebben a pillanatban sortüzet kap, majd erős ellentámadást. A két szárnyon felálló lovasság szükség esetén oldalról támadhatott az előrenyomuló ellenségre. A patak védelmének ilyen módja gyakori volt a korszakban, számos csatában sikerrel alkalmazták. Az állás hátránya, hogy a lovassági szárnyak a patak mögött viszonylag passzívan, mozgékonyságuktól megfosztva álltak. De ez egyben a várható elhamarkodott rohamot is meggátolhatta.
A csatán János főherceg rendelkezésére álló hadsereg létszáma tekintélyes erőt mutatott:
gyalogos lovas összesen
harcolt: 25007 (79,06%) 10293 (84,06%) 3530 (80,45%)
nem harcolt: 6625 (20,94%) 1952 (15,94%) 8577 (19,55%)
összesen: 31632 12245 43877
A bevetett csapatok összetétele:
gyalogos lovas összesen
sorcsapat: 15556 (62,21%) 2226 (21,63%) 1778 (50,37%)
Landwehr: 4121 (16,48%) 4121 (11,67%)
inszurgens: 5330 (21,31%) 8067 (78,37%) 13397 (37,95%)
összesen 25007 10293 35300
A sorcsapatok közül 11 107 fő magyar kiegészítésű egységek katonája volt, így a teljes hadsereget alkotó 43 877 főből 10 796 fő számított idegennek, míg 33 081 hazáját védő hungarus értelemben vett magyarnak. A harcba vetett 35 300 katonából 24 504 magyart regisztrálhatunk. A hadsereg mintegy 30 löveggel is rendelkezett.
A francia hadsereg létszáma a győri csatában:
gyalogos lovas összesen
harcolt: 28539 (90,96%) 10294 (100,00%) 38833 (93,19%)
nem harcolt: 2837 (9,04%) (0,00%) 2837 (6,81%)
összesen: 31376 10294 41670
A francia hadsereg tüzérsége 52 lövegből állt.
János főherceg seregének centruma a Pándzsa-patak mögött húzódott. A kevés vizű, de mocsaras partú patakon a gyalogsággal minden ponton át lehetett kelni, viszont a lovasság és a tüzérség csak a hidakon tudott mozogni. Az osztrák centrumot egy puskalövésnyi (100–200 lépés, 75–150 méter) távolságra állították fel a pataktól. Az állást erősítette a centrum balján lévő kismegyeri major épületegyüttese, amely erős magtárával és kőfallal körbevett udvarával kiválóan védhető pontot képezett. A centrum előtti terület tüzérségi pásztázását lehetővé tette a major mögötti Templom-domb, amely a főparancsnokság számára is kiváló megfigyelőhelyet jelentett.
A centrumban három gyalogosdandár alkotta az első vonalat. A két jobboldali dandár (Sebottendorf- és Echkardt-dandárok), valamint a mögöttük második vonalban álló Legisfeld-dandár a Jellachich-hadosztály kötelékébe tartozott. A centrum balját a Lutz-dandár adta a Colloredo-hadosztályból. A dandár legfontosabb feladata a major védelme volt. A major közvetlen védelme egy kis vegyes harccsoportra hárult Hummel őrnagy parancsnoksága alatt, melynek magját a 2. grazi landwehr-zászlóalj tette ki. A dandár többi része a Jellachich-hadosztály baljához csatlakozott puskalövésnyi távolságra a major mögött, balszárnnyal a Templom-dombra támaszkodva. A Colloredo-hadosztály Marziani-dandára a Lutz-dandár mögött állt két vonalban.
Az állás jobbszárnya elhagyta a Pándzsa vonalát, és a Rába egyik kanyarulatáig ért. A hadállás jobbszárnyára a Frimont-hadosztály Bésán-dandárát vezényelték.
A harcvonal balszárnya a kismegyeri majortól a Viczay árkáig nyúlott. Ez az árok egy öntözőcsatorna kiszáradt medrét jelentette. Minden fegyvernemmel át lehetett rajta kelni, mert oldalait meg tudták mászni a lovak. Zárt rendben viszont a magyar nemesi felkelő lovasságnak gondot okozott, ami a legénység és a lóállomány kiképzetlenségével és tapasztalatlanságával magyarázható. Ezt a szárnyat kizárólag magyar lovasság alkotta, az inszurgensekből álló Mecséry-hadosztály két reguláris huszárezreddel megerősítve.
A hadsereg általános tartalékát a Frimont-hadosztály gyalogsága adta Szabadhegy mellett. A Gajoli- és Kleinmayer-dandárok két vonalban zászlóaljoszlopban álltak fel. A tartalékhoz tartozott az éppen beérkező inszurgens csapatokból álló Hadik-dandár is a balszárny mögött.
A francia oldalon a csapatok 13-án este megszállták a csanaki dombokat, felderítették az osztrák állásokat, majd a hadvezetés az eljövendő csatatervnek megfelelően táboroztatta le a csapatokat. Eugène és tapasztalt táborkara azonnal belátta, hogy az osztrák centrumot csupán szemből megtámadni lehetetlen. Ezért úgy döntöttek, hogy lovassággal átkarolják az osztrák balszárnyat.
Az átkaroló csapatok jobbján Montbrun könnyűlovasai, közepén a Grouchy-dragonyoshadosztály, balján a Colbert-könnyűlovasdandár vonult fel.
A francia centrum három hadosztályának frontális támadást kellett indítania az osztrák centrum ellen. Jobbra Séras hadosztálya a kismegyeri majort, középen Durutte a temetőt, balra az itáliai Severoli-hadosztály Szabadhegy falut kapta célpontul.
A balszárnyat mindössze a gyenge Sahuc-könnyűlovas-hadosztály alkotta.
Tartalékként a Pacthod-hadosztály a centrum közepe mögött vonult fel. Mögöttük menetelt az Itáliai Gárda. A Pully-dragonyoshadosztály a csanaki dombon maradt. A badeni dandár a francia harcvonal bal szélén Bésán lovasságával szemben csupán a védelemre szorítkozott, a csatában közvetlenül nem vett részt.
A csata napján, június 14-én János főherceg és törzse a Temető-dombon látott hozzá a reggelihez. A csapatok időközben főzésbe kezdtek. A főhadiszállás optimista hangulatát Nugent előzőekben elemzett véleményére alapozták. A jókedvet az sem tudta elrontani, hogy az előőrsök a délelőtt folyamán több alkalommal jelentették az erős francia oszlopok mozgását a hadsereg állásai felé, mivel a francia csapatok már napfelkeltekor megkezdték menetüket. Déli 12 órára a franciák ereje és haditerve kirajzolódott az osztrák vezetők előtt.
A csata első összecsapásaként Sahuc csapatai a Bésan-dandár előőrseként a Pándzsa-patak bal partján álló zalai lovasszázadot támadták meg.
A Séras- és a Durutte-hadosztályok már Kisbarát magasságából kiküldték csatáraikat, hogy fedezzék a felvonulást és a kibontakozást. A major mellett felállított osztrák tüzérség négy lövege Fasching őrnagy vezetésével előrenyomult, hogy megállítsa a francia oszlopot. A kísérletet a csatárok tüze és Colbert lovasai hiúsították meg.
Időközben a két francia hadosztály tüzérsége, összesen mintegy 12 löveg a csatárok fedezete alatt felvonult, és tüzet nyitott a majorra. A tüzérségi tűz fedezete alatt a Durutte-hadosztály megtámadta a kismegyeri temetőt védő csapatokat. A kissé elhamarkodott támadás kudarcba fulladt, mert a Pándzsán átkelt franciákat a zalai és a veszprémi zászlóaljak ellentámadása visszavetette a patakon túlra.
A Durutte-hadosztályhoz jobbról Séras csatlakozott. Csatárai már harcban álltak a major védőivel, amikor Colbert megtámadta a Pándzsa-patak major előtti hídját. A katonái átkeltek a patakon; a major őrségének tüze visszavetette őket, de Colbert ismételt támadása sikerre vezetett, mert a major védőire egyre nagyobb nyomás nehezedett Séras hadosztályától. Colbert fél kettőkor akadálytalanul elfoglalhatta a hidat, majd sikeresen visszaszorította az azt védő inszurgens lovasokat, valamint a majortól délre lévő tüzérséget. Ezzel a major délről történő átkarolása lehetségessé vált. Séras hadosztályából Moreau dandára, amely eddig a második vonalban állt, azonnal megkezdte az átkaroló mozdulatot.
A francia gyalogsági támadás fél kettőre bontakozott ki. Durutte ismét a kismegyeri temetőt és a major felé eső arcvonalat támadta meg. Balra Severoli még nem vonult fel Szabadhegy ellen, és a támadás alatt tartalékként maradt hátra. Jobboldalt ebben a támadásban csak Séras Roussel-dandára vett részt, mert a Moreau-dandár az előbbiekben említett átkaroló mozdulatát még nem fejezte be. A csapatok két órakor keltek át a patakon, és megindultak az ellenséges vonal ellen. A nagy erővel végrehajtott támadás során három órára a franciáknak sikerült az első osztrák-magyar vonalat megtörniük, majd a második vonallal felvenniük a harcot. Az hevesen vetette magát a küzdelembe, és sikeres ellentámadást indított, a Pándzsáig szorította vissza a franciákat, akik azonban rendezték soraikat, és újból támadást kezdtek. A fáradó osztrák-magyar centrum háromnegyed négykor már nem bírta a nyomást, és engedni látszott. A francia áttörés percek kérdése volt.
Időközben Moreau megtámadta a majort, ami ott is krízishelyzetet teremtett. A védők nem tudták megakadályozni, hogy a franciák betörjenek a major udvarára, de a védők minden erejüket összeszedve szuronyrohammal ellentámadást indítottak, és végül kiszorították a franciákat a majorból. A nehéz helyzetet látva Mecséry jobbszárnyáról néhány inszurgens lovasszázad támadást indított Moreau ellen. Ez eredménytelen maradt, de megakadályozta Moreau-t, hogy erősítést küldjön a majorba betört kis csoportnak. Ezen a szakaszon a veszélyhelyzet tehát rövid időre megszűnt.
A kismegyeri temető környékén a helyzet kritikusra fordult, ezért szükségessé vált a tartalék bevetése. Négy órakor az Alvinczy-gyalogezred magyar katonái ellentámadást indítottak a temető és a major között áttörő franciák ellen, Bésan ezredes dragonyosaival oldalról rohamozott. A Durutte-hadosztály csapatai rendezetlenül futottak vissza a Pándzsán túlra, magukkal rántva a tőlük balra éppen felfejlődésben lévő Severoli-hadosztály első vonalát. A diadalmasan üldöző osztrák-magyar katonákat Severoli második vonala állította meg, biztosítva a futók összegyűjtését. Ekkor érkezett meg az erősítésként odarendelt Teste-dandár Pacthod hadosztályából. A francia tisztek helyreállították a rendet, és újból megindultak az ellenséges centrum ellen.
A védelmet irányító Colloredo tábornok ismét nehéz helyzetbe került. Saját csapatai kimerültek, tartalékát felélte, tüzérsége a lőszerhiány miatt kénytelen volt beszüntetni a tüzelést, és megkezdte a visszavonulást keleti irányban. A hadseregnek ekkorra már csak a négy gyenge gránátoszászlóalja maradt tartalékban.
A kismegyeri major védelme szintén nehéz helyzetben volt. Az első francia betörést visszaverték, de Moreau rövidesen újból támadott. A major védelmének déli része már nem tudta tartani a téglakerítést, és a belső épületekbe húzódott vissza. Néhány bátor francia katona ekkor ismét betört a falak közé, de végső erőfeszítéssel ismételt szuronyrohammal sikerült őket kivetni a falakon túlra. Ez volt az osztrák-magyar csapatok utolsó sikere a csatában.
A francia-itáliai csapatok tovább fokozták a nyomást az osztrák-magyar centrumra. Severoli csapatai Durutte balján felfejlődve támadást indítottak Szabadhegy falu irányában, Durutte lépésről lépésre szorította ki a kismegyeri temetőből a védőket, míg Teste a temető és a major között nyomult előre. Séras hadosztálya továbbra is a majort támadta.
A centrumban a harc végérvényesen eldőlni látszott. A francia zászlóaljak egyre magabiztosabban támadtak. Az osztrák-magyar csapatok közül egyre többen estek pánikba. A Severoli-hadosztály megközelítette Szabadhegy falut, majd házról házra nyomult előre elfoglalva a falu közepén álló templomot. Ez veszélybe sodorta a centrum visszavonuló csapatait, mert Severoli támogatására megérkezett Pacthod hadosztályából az Abbé-dandár, és így újult erővel indulhatott meg a támadás. A faluból előrenyomuló francia csapatok megállítására a jobbszárny lovassága kapott parancsot. Ez azonban nem ért sikert, mert a velük szemben felvonult francia lovasság beavatkozott.
A francia jobbszárny lovassága fél négyre fejezte be a felvonulását. Ez adott lehetőséget Mecséry lovassága egy részének, hogy beavatkozzon a majorért vívott harcba. Montbrun és Grouchy csapatai a Viczay árkán túl lévő híd védőit elűzve megkezdték az átkelést a Pándzsán. Egy francia lovasüteg egy kis dombról ágyútűzzel árasztotta el Mecséry csapatait. A tapasztalt tábornok tudta, hogy nem teheti ki újonc lovasságát sokáig ágyútűznek, ezért elrendelte, hogy a szélső balszárnyán lévő csapatok végezzenek balfordulatot, hogy elűzzék a kellemetlenül tüzelő üteget, illetve az átkelésben lévő ellenséges lovasságot. A gyakorlatlan inszurgens lovasság nem volt felkészülve arra, hogy többezres tömegben végezzen ehhez hasonló bonyolult mozdulatot, amelyet nehezített a lovasság útjába került Viczay árka, egy kiszáradt csatorna. A támadást nem sikerült koordináltan végrehajtani. A lelkes, de gyakorlatlan inszurgens lovasság részenként indult meg, így a franciák el tudták hárítani a támadást, és hamarosan maguk lendültek előre. A magyar lovasok harcrendje rövidesen felbomlott. Az ellentámadással kísérletező Hadik-dandárt a menekülő csapatok magukkal rántották. Montbrun és Grouchy csapatai a centrum balját fenyegették. Négy órára János főherceg elrendelte, hogy Marziani foglaljon el védőállást a Templom-domb déli oldalán, hogy megvédhesse a centrum oldalát.
A francia lovasság azonban szintén felbomlott, időbe telt, míg rendezték soraikat. Ezalatt Mecséry megállította menekülő csapatait és kiépült a Templom-domb védelme is. A helyzet megszilárdult. A francia lovasság egy gyenge kísérletet indított a centrum ellen, de ezt a védők megállították.
A csata eldőlt, János főherceg fél ötkor elrendelte a visszavonulást. A centrum visszavonulása megpecsételte a major védőinek sorsát is. Öt órára minden összeköttetésüket elvesztették a hadsereg zömével. A magukra maradt, erős tüzérségi tűz alá vett védők ritka hősiességgel harcoltak. Hummel őrnagy a maradék őrséget a major legnagyobb épületébe, a magtárba vonta vissza, de hat órára az utolsó védő is megadta magát. A major eredetileg 872 fős őrségéből mindössze 112 katona maradt sértetlen. A major védelme a korszak hadtörténetének egyik leghősiesebb lapja. A védők többszörös túlerő ellen a józan észt meghaladó teljesítményt nyújtottak, és önfeláldozásukkal megmentették hadseregüket a katasztrófától.
A centrum és a jobbszárny csapatai viszonylagos rendben húzódtak vissza, Mecséry lovassága és a gránátosok fedezték a visszavonulást. A francia gyalogság nem, de a lovasság hevesen üldözni próbált, erőfeszítéseit viszont a fedező erők heves harcban visszaverték. János főherceg csapatai éjszaka érkeztek Komáromhoz, majd másnap reggel átkeltek a Dunán.
A csatában a császári-királyi, Landwehr és inszurgens csapatok mintegy 7800 (1000 halott, 2100 sebesült, 2600 fogoly, 2100 eltűnt), míg a franciák 4500 fős (800 halott, 3000 sebesült, 700 eltűnt) fős veszteséget szenvedtek.
A csatát követően a franciák nyolcnapos ostrommal elfoglalták Győr erődjét, de június utolsó napjaiban megkezdték a visszavonulást és fontos részt vállaltak Napóleon wagrami győzelmében. János főherceg Komáromba vonult vissza, rendezte a hadseregét, de végül lekéste a wagrami csatát.
Végezetül érdemes számba venni a győri csata megítélésével kapcsolatban kialakult álláspontokat. Már a csatát követő napon János főherceg felháborodottan jelentette I. Ferencnek, hogy a csatát a magyar inszurgensek miatt vesztette el. A felháborodott uralkodó azonnal megdorgálta a nádort, aki azonban önérzetesen elutasította a vádakat, majd vizsgálatot rendelt el. Az eredményt az uralkodó elé terjesztette, majd a vádakat visszavonta.
A győri csatát a korabeli magyar közvélemény megértéssel fogadta. A Székesfehérvár mellett november 17–19-én tartott nagy hadiszemlét követően az inszurrekciót feloszlatták. A hadirendben hazavonuló katonákat otthon általában fényes külsőségek között ünnepelve fogadták. A közvélemény szemében vereséget szenvedtek ugyan, de kötelességüket teljesítették.
A csata és az inszurrekció értékelése azonban hosszú ideig napirenden maradt. A reformkor liberális ellenzéke politikai céljai szolgálatába állította a csatát, és főként az 1840-es években keményen ostorozta az inszurgenseket. Kossuth vádjaira azonban Kisfaludy Sándor válaszolt. Kossuth nagyságát bizonyítja, hogy elismerte Kisfaludy igazát, sem ő, sem követői nem folytatták a politikai célú támadásokat. Az utókor azonban érdekes módon még mindig Petőfi 1847-ben írott versében, „A nép nevében” ostorozó soraiban látja a győri csata lényegét.
A dualizmus időszakában élénk vita bontakozott ki a csatával kapcsolatban. János főherceg védelmezői, elsősorban Johann Zwiedineck-Südenhorst továbbra is az inszurgenseket okolták a vereségért. Magyar oldalról Bodnár István, Gömöry Gusztáv és R. Kiss István azonban makacsul védték az inszurgenseket, igaz, olykor maguk is túlzásokba estek. A két világháború közötti időszakban aztán Domanovszky Sándor József nádor életéről szóló munkájában higgadtan, forrásokra alapozva értékelte az inszurrekciót és József nádor tevékenységét.
A marxista történetírás természetesen – ismételten politikai indíttatásból – az inszurgensek ellenére foglalt állást anélkül azonban, hogy mélyebben vizsgálta volna meg a kérdést. A fordulópontot Kosáry Domokos 1977-ben megjelent munkája jelentette (Napóleon és Magyarország), majd rövidesen Ódor Imre és Veress D. Csaba munkái révén elkezdődött a győri csata máig tartó, forrásokon alapuló, korszerű vizsgálata és újraértelmezése.