Az 1883-as őszi színházi évadban nagy feladatra vállalkozott a budapesti Nemzeti Színház, ugyanis szeptember 21-i dátummal (...)

(...) műsorra tűzték Madách Imre (1823–1864) Az ember tragédiája című drámájának ősbemutatóját.

            Az 1862-ben megjelent mű az 1880-as évekre már több kiadást is megért, az emeltebb szintű oktatásban tanították, tehát ismertsége a műveltség egyik záloga lett. Mégis a színre vitel több, mint két évtizedet váratott magára. A nehézséget (és költségességet) nemcsak a darab szereplő-, jelmez és díszletigényessége okozta, hanem az, hogy az egyes jelenetek olyan speciális technikai követelményeket kívántak, amelyekre még nem volt bevett gyakorlat, ezért külön ki kellett dolgozni a megoldásukat. Továbbá biztos dramaturgiai tudás kellett ahhoz, hogy a színpadi változat szövegkönyve is megőrizze a szerző filozófiai felvetéseit. Azonban még mindemellett ott volt a nagy kérdés, hogy az előadást hogyan fogadják a nézők.

A Nemzeti Színház drámai igazgatója, rendezője, Paulay Ede (1836–1894) volt, és benne régóta érett az elhatározás Az ember tragédiájának színpadra állítását illetően, ennek érdekében sikerült meggyőznie a kiadásokért felelős intendánst, báró Podmaniczky Frigyest (1824–1907).[1] A báró aggodalmai megalapozottak voltak, hiszen Paulay az előző évben megnövelte a színpadot a nézőtér rovására, bevezettette a villanyvilágítást,[2] és ezentúl a direktor ahhoz az irányzathoz tartozott, amely történeti hűségre törekvően káprázatos megjelenítéseket használt. A tapasztalt színházi szakembert annyira lekötötték az előkészületek és a felmerülő kihívások, hogy még kedvenc kikapcsolódását, a tarokkpartit is hanyagolta, mert minden idejét a darabnak szentelte. Az átkötő zenei elemeket és betéteket Erkel Gyula (1842–1909) szerezte. A főszerepek közül Ádámét Nagy Imre (1849–1893), Éváét Jászai Mari (1850–1926) és Luciferét Gyenes László (1857–1924) játszotta.

A korabeli sajtó természetesen felhívta figyelmet a látványos kulturális eseményre. Így, többek között, a Vasárnapi Ujság a premier előtti hétvégén címlapon szerepeltette a Nemzeti Színház vezetőit.[3] Majd a hetilap emlékeztette a nagyérdeműt a dráma születésének körülményeire, miszerint az író a borús önkényuralom során, egyévnyi börtönből hazatérve családi életét romokban találta, amely miatt magába fordult, elmélyedt és olvasásba merült, s végül is ezen időszakban ötlött fel benne a dráma gondolata. „Első terve nem volt egyéb, mint az embert tragikailag nyomoru végzetében, minden törekvését bukva, álmodott szabad akaratát, dicsőségét az élet sorában festeni. És a folytonos küzdés, remény, lelkesülés, az ezt árnyként kisérő csalódás képviselői, a dicsőségével túltelt kényur, a népszabadság vértanuja, a megundorodott kéjencz, a forradalom hőse, a tudomány kétkedője, az anyagiság vásári embere, a szocziálizmus álmodója, a nyomorult eszkimó, mind egy-egy Pharaóvá, Miltiadessé, Dantonná, Keplerré, stb. egyénitve, de mindig és mindenütt Ádám őstypusát viselve, szint, életet, alakot kezdtek nyerni és kiléptek egy-egy szin keretébe.”[4]

A Vasárnapi Ujság később ismertette és értékelte az ősbemutatót: „Hogy az eszme végre testté vált, az Paulay Edének érdeme […] [a dráma] látszólag lazán kapcsolva össze, mutatja be az emberiség vágyainak, küzdelmeinek, csalódásainak és reményének hatalmas tragikai folyamát. A széles medret, melyben e cselekvénynek nem is nevezhető eseménylánczolat mozog, – Paulay avatott keze ügyesen fogta és csomózta össze, s a mű hatása ma már, pár előadás után is, tartósabbnak igérkezik.”[5] A Fővárosi Lapok egy sokkal terjedelmesebb beszámolót közölt az előadásról, amely részletesebben írta le a nézői élményt és a közönség tetszését: „a szünidő eltelte óta még egyszer sem volt annyira telve a nézőtér, mint tegnap este. Még a kaszinó erkélyen is sokan voltak. S ez a nagy közönség négy óra hosszán át szakadatlan figyelemmel nézte ama nagy történeti tableauk életelevenségét […] Átalános volt az elismerés, főleg Paulay iránt. Mindjárt a harmadik kép után zajosan tapsolták ki kétszer. Később is kihívták a főbb szereplőkkel. […] A premieré átalános hatása után bizvást hihetjük, hogy Madách eszméi és gazdag képei a szinpadon is mély gyökeret vertek. Sokszor fogják adhatni s időnkint ujra meg ujra előveszik e hatalmas művet, mely ma már nem csak szini, hanem szinpadi költemény is.”[6]

A korabeli sajtóvisszhangok alapján osztatlan sikert aratott az ősbemutató, és a vélemények egyöntetűen szép jövőt jósoltak a színdarabnak. Igazuk lett, hiszen az előadás 1905-ig műsoron volt.[7] Ezt követően Az ember tragédiája országszerte kedvelt színmű lett, csak az 1883 utáni három évben 61 helyen játszották. Idővel viszont olyan népszerűségre tett szert, hogyha a társulatok megszorultak, ekkor ezt vették elő, mint biztos sikert és bevételt hozó darabot.[8] A későbbi Madách-rendezések a magyar színháztörténet korszakos határköveivé váltak. Emellett a dráma a külföldi teátrumok repertoárját is gazdagította, továbbá lehetőséget kínált más műfajú feldolgozásokra. Az 1983. évi százéves évfordulótól óta szeptember 21-e a magyar dráma napja.

Az alkotók mindig találtak olyan mozzanatot vagy részletet a nagyívű drámában, amelyet kiemelve, koruk időszerű kérdéseit tudták megjeleníteni – az Úr szavával is biztatott – küzdelmes emberi életbe vetítve. 

Felhasznált irodalom

Andor 2008. Andor Csaba: Az ember tragédiája ősbemutatója. (Reflexiók). Palócföld, 54. (2008) 3. sz. 44–50.

Imre 2012. Imre Zoltán: Nemzeti Színház – Tragédia, 1883. Színház, 45. (2012). 2. sz. 36–45. http://szinhaz.net/2012/02/23/imre-zoltan-nemzeti-szinhaz-tragedia-1883/; a letöltés időpontja: 2022. szeptember 16.

Kerényi 2008. Kerényi Ferenc: Színpadi Madách-tanulságok. (Az ember tragédiája ősbemutatójának 125. évfordulójára). Palócföld, 54. (2008) 3. sz. 51–56. 53

Székely 1988. Székely György (szerk.): Paulay Ede írásaiból. Magyar Színházi Intézet, Budapest, 1988. (Színháztörténeti könyvtár 17).

Korabeli sajtó

Fővárosi Lapok

Vasárnapi Ujság

[1] Andor 2008, 47.

[2] Székely 1988, 574–575.

[3] A Nemzeti Szinház igazgatói. Vasárnapi Ujság, 30. (1883) 37. sz. 593–594.

[4] Az ember tragédiája és költője. Vasárnapi Ujság, 30. (1883) 38. sz. 610.

[5] Nemzeti szinház. Vasárnapi Ujság, 30. (1883) 38. sz. 636–637.

[6] „Az ember tragédiája.” Fővárosi Lapok, 1883. szeptember 22. 1418–1419.

[7] Imre 2012.

[8] Kerényi 2008, 53.