Százhetvenhárom esztendővel ezelőtt, 1848. november 17-én a Galíciában állomásozó császári-királyi 8. Coburg-huszárezred egyik lefegyverzett századát küldték gyalogosan vissza Magyarországra, addigra ugyanis az ezred java már öntevékeny módon hazatért, hazát védeni. 1848 őszén, Kossuth gyújtó hangú szózatára a Galíciában és Csehországban állomásozó, magyar legénységű császári-királyi huszárezredek állományából számosan tértek haza, hogy a honvédsereg kötelékében küzdjenek.

A Lemberg környékén bekvártélyozott 8. Coburg-huszárezred felső-magyarországi magyarokból és tótokból álló legénysége is így tett, szökésük előkészítése egyik főtisztjük, Bersek József százados nevéhez fűződik.

A 40 esztendős Bersek kapitány közismerten magyar érzelmű volt, aki szolgálaton kívül alárendeltjeivel magyar nyelven érintkezett, s ezt tőlük is megkövetelte. A kapitány még német ajkú tiszttársaira is hatással volt, tisztjei pedig nagy lelkesedéssel olvasták a Pesti Hírlapot.

Valamikor 1848. március 15-e után, egy tiszti összejövetelen Bersek főszázados pohárköszöntőjében Kossuthot éltette, aminek az lett a következménye, hogy ezredparancsnoka, báró Josef Barco ezredes büntetésből Berseket lovag gamsendorfi (garamszentbenedeki) Jenik Móric és Astleithner Adolf főhadnaggyal, Kalotsa Balázs hadnaggyal együtt ezrede Pozsonyban álló tartalék századához helyezte át. A renitens Bersek elutazása előtt még felkereste századát és a legénységtől elköszönve, azokat ünnepélyesen feleskette Magyarország szabadságára.

A Coburg-huszárok soraiból elsőként Nicsai közhuszár és három bajtársa hajtott végre sikeres szökést 1848 októberének elején, de akkor követőjük még nem akadt, csupán pár huszár került áristomba függelemsértésért. Október közepén változott meg a helyzet, amikor kiderült, hogy az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) az ezred hazahozatalán fáradozik, és Kossuth kapcsolatban áll az ezred tartalék századának tisztikarával. E svadrontól érkezett meg október 20-án Astleithner főhadnagy Janowba, ahol az ezred 2. őrnagyi osztályának 2. százada állomásozott. Kossuth általa küldött a századparancsnokoknak instrukciókat, valamint ezer forintot a hazatérő legénység élelmezésére. A főhadnagy a többi századot is felkereste, miközben Kossuth megbízottai is megérkeztek, és a huszárok szálláskörleteinek és istállóinak falain megjelentek a hazahívó falragaszok. A század a hazatérés mellett döntött, amelyről a földvári és bernáthfalvi Földváry Károly alszázados, báró Wasmer Gusztáv főhadnagy, Georg Wilhelm Amsberg hadnagy tudott. Báró Ernst Steuben hadnagy viszont hezitált, ezért osztályparancsnokától, báró Stephan Zobel von Giebelstadt őrnagytól kért tanácsot, mit tegyen, ha az ezred Magyarországra megy, mire az kitérő választ adott. Délután pészaki Bajzáth Gusztáv főszázados tartott tiszti gyűlést, amelyen kijelentette, hogy a legénység legkisebb mozgolódását is jelentsék. Este Földváry alszázadosnál gyűltek össze, ahová a 7. századtól is érkezett két tiszt: lekcsei Sulyok Ede és Uj Imre főhadnagy. A biztonság kedvéért nem beszéltek tervükről, elsőként Wasmer főhadnagy és Amsberg hadnagy tért vissza szállására, ahol a parancsot adtak a szakasztizedeseknek, hogy a legénység takarodó után málházzon és nyergeljen. Sulyok főhadnagy és Steuben hadnagy egy kocsmában vacsorázott, ott csatlakozott hozzájuk Uj főhadnagy, aki egy újságot hozott magával, benne Jelačić horvát bán azon leveleivel, amelyekben megköszönte Bécs támogatását és újabb segítséget kért a magyarok ellen. A társaságot gyarapította még Földváry alszázados és Wasmer főhadnagy, majd amikor asztalt bontottak, Sulyok és Steuben újra négyszemközt maradt. Sulyok főhadnagy ekkor közölte, hogy százada hazakészül, és tiszttársát is erre kapacitálta. Steuben megijedt és rögvest a császárhű Wasmer főhadnagyhoz rohant, hogy kikérje véleményét. Wasmer azonban nem mondott neki semmit, mire Steuben kétségek között ment a szállására.

A legénység eközben nyergelt, s a készülődés zaja felverte álmából a 2. őrnagyi osztály parancsnokát, aki az egyik kaszárnyába sietett. Zobel őrnagy épp belépett a laktanya kapuján, amikor Steuben hadnagy szakasza a hátsó kijáraton léptetett ki. Az egyik legénységi szobában még ott talált pár huszárt, akik közül Bacher tizedes válaszolt osztályparancsnokuk kérdésére: „A hazánkba megyünk, hogy harcoljunk érte. Ne erőltesse magát az őrnagy úr, mert minden hiába!” Erre Zobel tovább sietett Földváry kvártélya felé, de embereit már nem tudta visszatartani.

A „Takarodó” trombitajel elhangzása után, a huszárok útra készen sorakoztak fel a gyülekezőhelyen, egyedül Amsberg hadnagy emberei késtek. A három tisztből, egy hadapródból, nyolc tizedesből és kilencvenhat huszárból álló csapat Wasmer főhadnagy vezetésével indult el, s a város szélén csatlakozott hozzájuk Földváry alszázados. Sambor felé tartottak, de a sötétben Grodek mellett letévedtek az útról és csak hajnalban találtak vissza.

Sambor előtt irányt váltottak és a hegyek felé mentek, de észlelték, hogy a lengyel parasztok tűzgyújtással jelzik a császáriak számára haladási irányukat. Ekkor Wasmer főhadnagy és Steuben hadnagy meggondolták magukat, és embereikkel visszafordultak, hogy Samborban feladják magukat. Földváry kapitány és Amsberg hadnagy azonban negyvenöt huszárral folytatta útját. Már napok óta nem ettek, amikor november 1-jén egy völgyben elterülő faluba érkeztek. A környező hegyoldalakon felfegyverzett parasztokat vettek észre, és az előttük lévő utat egy-egy császári gyalogos és lovas század zárta le. Először a támadás mellett döntöttek, majd miután belátták, hogy a túlerővel szemben tehetetlenek, megadták magukat. Samborba vitték a szökevényeket, ahol az ezredparancsnok utasítására a Korona és a Fehér rózsa nevű fogadókban kaptak szállást. A legénységet letartóztatták, a tisztek szobafogságot kaptak. Mivel nem álltak őrizet alatt, november 3-án este Földváry kapitány és Amsberg hadnagy parasztgúnyát öltve elhagyták szálláshelyüket. Amsbergnek sikerült a szökés, Stryj és Skole érintésével, kalandos úton érkezett meg november 10-én Máramarosszigetre, de Földváryt már Samborban felismerték és elfogták. A lefogott Coburg-huszárok ügyében az OHB lépéseket tett, a Hadügyminisztérium az ezred hadbírájához intézett utasítást, hogy engedje haza az elfogottakat, ám ezen meghagyásra nem érkezett válasz.

A Coburg-huszárokat azonban már semmi sem tartotta vissza. Október 30-án Hruszowban Sulyok Ede főhadnagy sorakoztatta a 2. őrnagyi osztály 1. századához tartozó szakaszát, s a század többi részét is felkereste azzal, „hogy aki apját és anyját szereti és aki hazáját meg akarja menteni, az azonnal készüljön és kövesse őt.” A huszárok azonmód csomagoltak, kivéve a 3. szakaszt, ugyanis Karántsy István tizedes figyelmeztette embereit, hogy a főhadnagynak ne engedelmeskedjenek, mert dezertálni akar. Sulyok főhadnagy erre megfenyegette a tizedest, ha nem engedelmeskedik, az első fára felakasztatja. Százötvenhat huszár – köztük Wolf József hadfi is – indult el vezetésével, és november 1-jén az Uzsoki-hágón keresztül értek Magyarhonba. Az Ung vármegyei Tihán lelkesedéssel köszöntötte őket a rutén lakosság, étellel-itallal megvendégelték a huszárokat, amelyekért pénzt nem fogadtak el.

A hazatérő csoportban volt hét tizedes is, akik közül ketten, Márton (Martin) József és Ottocska Ferenc hadnaggyá avanzsált ezredük Erdélyben küzdő osztályánál. A tót származású, 30 éves Ottocska Ferencről érdemes megemlítenünk, hogy ott esett el, ahol Petőfit utoljára látták: az 1849. július 31-i segesvári ütközetben.    

A Mosty-Wielkiben állomásozó 2. őrnagyi osztály 2. százada is mozgolódni kezdett, annak ellenére, hogy századparancsnokuk, lovag Carl Lama von Büchsen und Brandhausen főszázados teljes lojalitással viseltetett a dinasztia iránt, és embereit igyekezett visszatartani. Két tisztje, Adam Popławski főhadnagy és báró Bees Arnulf (Arnold) hadnagy jóban volt a közeli Wolica községben élő Lang földbirtokos három fiával, látogatásaik során tervelték ki akciójukat, amelyben a lengyel nemesi család támogatta őket. Október 30-án szerzett tudomást Lama kapitány a janowi és a hruszovi svadronok szökéséről, ezért délután felsorakoztatta századát, hogy a legénységet esküjére emlékeztesse, majd Lembergbe távozott.

Este Popławski főhadnagy és Bees hadnagy több, környékbeli birtokossal társaságában kártyázott a falu paplakjában, amikor hat huszár kereste fel őket és jelentették, hogy a század útra készen áll. A két tiszt a gyülekezőhelyre sietett, ahol a lengyel Popławski főhadnagy huszárosan rövid és tört magyarságú beszédet intézett embereihez, köztük korosi és helbényi Korossy Flórián (Lajos) hadapródhoz: „A császár kutya f...a! Nektek most haza kell menni, védeni Magyarország! Aki nem jön, azt én levág!” A főhadnagy nem a levegőbe beszélt, ugyanis amikor Butsik nevű tiszti legénye nem akart velük tartani, pisztollyal térítette jobb belátásra. November 6-án – másutt 7-én – érkezett meg a század a magyar határra, s Polenán az ottani földbirtokos, gróf kőrösszegi és adorjáni Csáky Tivadar vendégelte meg a huszárokat, akik Homonnára mentek tovább.

Innentől a Coburg-huszárokat nem lehetett feltartóztatni, kisebb-nagyobb csoportokban, sőt egyesével is útnak indultak.

November elején az ezredesi osztály 2. századának kilencvenhét huszárja tért haza sikerrel Tölgyessy József és Uj Imre főhadnagy parancsnoksága alatt.

Báró Wilhelm Hammerstein-Ecquord lovassági tábornok, galíciai főhadparancsnok előbb szigorú intézkedéseket foganatosított, majd amikor látta, hogy ez nem vezet eredményre, a Coburg-huszárezred Zolkiewben lévő maradékát lefegyverezve és gyalogosan, több csoportban indította el Magyarországra. Így indult el november 2-án bonczföldi Lukács (Lukáts) Károly Lajos főhadnagy vezetésével hatvannégy huszár, s november 14-én érkeztek meg Ungvárra. A teljesen kifosztott csoportról Szintay Ferenc, Bereg vármegye kormánybiztosa jelentette, hogy „örömrivajgások között érkezett meg. Itt vagyunk a haza védelmére, hej de régen itt kellett volna nekünk lenni. Olvastuk mi azt, amit Kossuth hirdetett. – Csak lovat nekünk, majd leszünk mi itt huszárok, noha mindenünket elszedték, még a sarkantyúka is a csizmáinkról – de boldoguljanak vele, – tsak hogy itt vagyunk szeretett hazánk védelmére (...)” Három nappal később hertelendi és vindornyalaki Hertelendy Károly hadnagyot küldték haza száztíz emberével.

Utolsóként december elején lépett magyar földre Bajcsi Lajos tizedes és harminchét Coburg-huszár. Bajcsi tizedesék ügyében Kossuth személyesen írt levelet nádosi Nádossy Sándor ezredesnek, a Hadügyminisztérium katonai osztálya főnökének: „Ezennel hivatalosan felhívom ezredes urat, hogy ezen derék vitézek felszereléséről és tüsténti beosztásáról gondoskodva legyen. És legyen figyelem különösen Bajcsi Lajos vezetőjükre és Lázár közvitézre, ki még az ezrednél azért, hogy társait az elszökésre ösztönözte, nehéz fogságot is szenvedett. Akarom, hogy ezen lelkes honfiúk irányában tényleg tanúsíttassék a nemzet részéről a hálás megismerés.”

A Galíciában állomásozó másik, felső-magyarországi legénységű regiment, a 10. Vilmos-huszárezred is kalandos úton csatlakozott a honvédsereghez, habár felét már 1848 nyarán Bécs hazarendelte. E derék tót huszárok különösen érdemesek a nemzet hálájára, s a szlovák történészek is jobban tennék, ha történelmi nagyjaink elszlovákosítása és az udvarhű szlovák „nemzet” istenítése helyett azon derék tót atyafiakról írnának, akik '48-ban a szűzmáriás zászló alatt küzdöttek. A pánszláv lázítók szabadcsapatainál ugyanis jóval többen szolgálták a magyar ügyet, legalább harmincezren!