1947. február 10-én – hetvenöt esztendővel ezelőtt – a párizsi Luxembourg palotában Gyöngyösi János külügyminiszter aláírta a második világháborút lezáró békeszerződést...

..amely a „bűnös nemzettel” szemben a Szovjetunió politikai, gazdasági és anyagi törekvéseit érvényesítette, ráadásul a szovjet érdekszférába került Magyarországnak még a trianoni békediktátumnál is súlyosabb feltételeket szabott.E békeszerződés a mai napig meghatározza mozgásterünket a Kárpát-medencében.

Az Egyesült Nemzetek és az egykori német szövetségesek – Magyarország, Románia, Bulgária és Finnország – 1947. február 10-én írták alá a párizsi békét. A békeszerződést a magyar országgyűlés az 1947. évi XVIII. törvénycikk elfogadásával iktatta be, amely 1947. szeptember 17-én lépett életbe, és függelékében kapott helyet az Atlanti Charta, valamint az 1945. január 20-i szovjet–magyar fegyverszünet szövege. Magyarországnak kötelezettséget kellett vállalnia, hogy az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat minden magyarországi állampolgár számára biztosítja, a faji alapon és az antifasiszta tevékenységek ellen hozott rendelkezéseit negligálja, s ilyeneket a jövőben sem fog hozni. Habár a békeszerződésben szerepelt a háborús bűnösök felelősségre vonása és a fasiszta, nacionalista szervezetek betiltása, a háborús jóvátétel megfizetése, Magyarország – a szovjet szuronyok árnyékában – már 1945-ben megkezdte a jóvátétel fizetését, a bűnösök felelősségre vonását, s betiltotta a szélsőjobboldali és revizionista szervezeteket.

A békeszerződés hivatalos megfogalmazásáig sokan bíztak abban, hogy Magyarország a határok meghúzásánál igazságosabb elbírálásban részesül, mint az első világháború után. Ezen illúzió a külügyminiszterek tanácsának ülését követően aztán szertefoszlott, és a határok tekintetében visszaálltak az 1938. január 1-je előtti állapotok. Ez mégsem fedte a teljes valóságot, ugyanis a csehszlovákok három olyan falut is megkaptak tőlünk, amelyek 1938 előtt hozzánk tartoztak. Így került Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsún csehszlovák fennhatóság alá, azon indokkal, hogy általuk a pozsonyi hídfő jobban védhetővé válik. Trianonban 93 073 négyzetkilométerre zsugorodott össze Magyarország területe, huszonhét esztendő múltán Párizsban pedig 93 011 négyzetkilométerre. A második világháborút lezáró békeszerződés nem csak területi alapon, hanem a kisebbségvédelem tekintetében is alulmúlta Trianont. Amíg az 1920. június 4-i békediktátum tartalmazott kisebbségvédelmi rendelkezéseket, addig a párizsi békeszerződés említést sem tett azokról.

A csonka hazán kívül rekedt magyarok millióit csupán az alapvető emberi jogok illették meg, és a szomszédos államok jóindulatára bízták őket, ám azok másodrangú állampolgárokként bántak velük.

A józanabbul gondolkodók számára már a békeszerződés aláírása előtt világos volt, hogy a győztesek nem fognak velünk kesztyűs kézzel bánni. Bibó Istvánnak sem voltak illúziói, amikor így írt: „Ezt a békekötést, ma már tudjuk, Magyarországon nemcsak, hogy örömujjongás nem fogja fogadni, hanem még az a csendes fellélegzés sem, ami a bizonytalanság megszűnését még egy kevésbé előnyös békeszerződés esetében is kísérni szokta (...) szembe kell néznünk annak a ténynek a lélektani hatásával, hogy egy nagy mértékben morális és demokratikus célkitűzések jegyében lefolytatott háború győztesei nem tudnak okosabbat, mint a kezdet minden nehézségével küszködő magyar demokrácia terhére öt község erejéig tovább rontani egy olyan határvonalat, melynek indokolatlan rosszasága és a magyarság politikai és európai elhelyezkedésére gyakorolt végzetes hatása ma már világszerte közismert.”          A háború által tönkretett országnak hatalmas jóvátételt kellett fizetnie, amelynek összege háromszázmillió, 1938-as vásárlóértékű dollár volt. Ebből kétszázmillió a Szovjetuniót illette meg, és százmillión – paradox módon – Csehszlovákia és Jugoszlávia osztozkodott. A Szovjetunió még azt is elérte, hogy a korábban német tulajdonban lévő érdekeltségekre, vagyontárgyakra győztesként rátehesse a kezét. A békeszerződés rendelkezett a hadifoglyokról is, hiszen előírta, hogy a „magyar hadifoglyok, mihelyt lehetséges, hazaszállítandók”. A szovjetek azonban nem siettek hazabocsátani azt a több százezer honvédet és magyar civilt, akiket rabszolgamunkára kényszerítettek a Szovjetunió újjáépítésének érdekében, ráadásul a moszkovita kommunisták a hatalom megszerzésének egyik hatásos eszközét látták honfitársaik hazahozatalának kérdésében.   

Az 1947-es békeszerződés – érdekes módon – a hadsereg tekintetében bizonyult a legenyhébbnek, mivel annak létszámát hetvenezer főben állapította meg, engedélyezte nehézfegyverek tartását és vadász-, valamint szállítórepülőkből álló légierő felállítását. Atomfegyverek, rakéták, bombázógépek, torpedók, tengeri aknák és tengeralattjárók (!) hadrendben tartását viszont szigorúan tiltotta. A békeszerződés aláírásával a Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyarországi működése megszűnt, és arról is rendelkezett, hogy a Szovjetunió vonja ki csapatait magyar területről, és csak akkora kontingenst állomásoztasson Magyarországon, amekkora az ausztriai szovjet megszálló erők összeköttetéséhez elengedhetetlen. Bár országunk a nemzetközi jog értelmében visszanyerte szuverenitását, a valóságban ekkor kezdődött Magyarország évtizedekig tartó „törvényes” szovjet megszállása.

Magyarország – amely 1944–1945-ben rendkívüli háborús károkat szenvedett el, a szovjet csapatok pedig módszeresen kifosztották és elvitték megmaradt javait – joggal várhatta, hogy a második világháborút lezáró békeszerződés igazságosabban fog vele bánni, nem úgy, mint a Nagy Háború utáni trianoni békediktátum.

Azonban a békecsináló nagyhatalmak semmit sem tanultak korábbi hibáikból: újabb Trianont erőltettek Magyarországra, és még a Harmadik Birodalom „utolsó csatlósa” szégyenbélyeget is rásütötték. Hazánk még annak a lehetőségét is elveszítette, hogy az 1938 és 1941 között visszatért, magyar többségű országrészeket megtarthassa, és a határokon kívül rekedt magyar nemzetrészek érdekeit képviselje.

Ekkor Közép- és Kelet-Európában javában zajlottak és felgyorsultak a szovjetizálási folyamatok, a vasfüggöny legördült és a békeszerződés nem nyújtott védelmet a szovjet expanzió ellen, az emberi jogokról és a nemzeti szuverenitásról szóló cikkelyek pedig üres frázisok maradtak. A párizsi békeszerződés csak azt eredményezte, hogy Közép-Európa továbbra is nemzeti érdekellentétektől és konfliktusoktól feszült térség maradt, amelyek felszínre törését 1989-ig a szovjet katonai megszállás és az addig regnáló kommunista rendszerek akadályozták meg.