Ezen az évfordulón Szabados György, Haramza Márk és Kiss P. Attila kutatóink írását közöljük.

907. július 4-én és 5-én zajlott le a keleti frankok elleni csata Pozsony alatt, mely korai hadtörténetünk egyik legfényesebb helytállásának tekinthető. Sajnos erről magyar krónikás a harcokat követő századokban sem emlékezett meg; a korabeli kútfők közül pedig csupán két német évkönyv szűkszavú tudósítása árulkodik övéik súlyos vereségéről. „Nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurchnál július 4-én” – ismeri el a Salzburgi Évkönyv. Ennél többet mond a Sváb Évkönyv, amely meglepő tárgyilagossággal ítél úgy, hogy a bajorokat felelősség terheli saját balvégzetük miatt:

„A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok.”

Miért is került sor a 907. évben a magyarok és frankok közötti összecsapásra? Az Avar Kaganátus bukása után alig néhány évtizeddel újra egy steppei birodalom kezén egyesült a Kárpát-medence, és ez a fejlemény alaposan átrajzolta Közép-Európa politikai térképét. A helyben talált avarság nem fejtett ki ellenállást a honfoglalókkal szemben, sőt idővel a magyarság részévé vált; a Morva Fejedelemség bukását követően a népesség döntő többsége elmenekült vagy beolvadt; a dél-erdélyi dunai bolgárok jelenlétük viszonylagos súlytalansága miatt szintén sem szólhattak bele az új rend kialakulásába. Egyedül a Keleti Frank Birodalom rendelkezett olyan katonai erő felett, amely létében fenyegette a Magyar Nagyfejedelemséget. A keleti frank vezetés azért is fel akarta számolni az új steppe-államot, mert nemcsak Nyugat-Pannóniát veszítette el, hanem a magyarok egyre sűrűbb támadásai sújtották területeiket, kiváltképpen Bajorországot. A Magyar Nagyfejedelemség 901, 902, 903, 904 és 906 folyamán egyaránt támadó hadjáratokat vezetett a tőle északra és nyugatra eső területekre (Szászország, Bajorország, Karintia, Morvaország). A határ menti villongásokat 907 nyarán követte a birodalmi nagyságrendű támadás. Az átmeneti rövid fegyvernyugvást kihasználva a Keleti Frank Királyság legerősebb és a magyarok támadásainak leginkább kitett bajor hercegsége Liutpold (a Keleti Frank Királyság trónörökösének, Gyermek Lajosnak egyúttal gyámja is) herceg vezetésével nagyobb erőt hívott össze Ennsbe.

Magáról az eseményekről bár kortárs részletes tudósítás nem maradt fent, azonban egy késő középkori krónika mégis megőrizte a feltehetően mára elveszett híradások magját: A pozsonyi csatáról, előzményeiről és következményeiről Aventinus (Johann Georg Turmair) bajor humanista történetíró műve közöl érzékletes leírást (1. kép). 

Mivel a XVI. század eleji Bajor Évkönyv forrásértékét – kis időrendi pontatlanságát leszámítva – igazolta a tudomány, ezért bátran lehet rá hagyatkozni, és előadását idézni:

„Germánia és a bajorok királya, Lajos [IV. („Gyermek”) Lajos keleti frank király (900–901)] az egész Bajorországra kiterjedt újoncozás után a bajorok új városába, Ennsvárba megy. Megjelennek itt a püspökök, a szerzetesek elöljárói, a bajor előkelői… és közös elhatározással döntenek arról, hogy a magyarokat ki kell űzni a bajorok országából… hadat üzennek a magyaroknak, a Duna mindkét partján megindulnak a bajor előkelők harcra kész és támadó sereggel. Lajos Burchard passaui püspökkel, Aribo prefektussal Ennsvárban marad vissza. A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek a délin halad… a Dunán pedig hajókon a király rokona, a semnonok vezére, Sighard… vezeti a csapatokat. De a magyarok sem maradtak tétlenek, komolyan felkészülve tűnnek fel, és mindent, ami a hasznukra lehet, fegyvereket, katonákat, lovakat jó előre készenlétbe helyeznek. S mivel már nem is a dicsőségért, hanem az életükért harcolnak, kemény ellenállást fejtenek ki. Közben néhány katonájukat a bajor csapatok harcba csalogatására küldik. Mindkét királyuk a püspökök oszlopára támad. Mintha csak fürge lovaikkal át akarnák törni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, s hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, s amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad. A magyarok ellenfeleiket a távolból támadják nyilaikkal: akkoriban nem ismerték a nyílt harcot, a gyalogos csatát, az egymásnak feszülő hadsorokat, a karddal vívott közelharcot, a várostromot… Miközben elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, de bármit is tegyenek, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letiporják, és legyilkolják…

Augusztus 9-én [július 5-én] a magyarok éjjel a Dunán titkon átúsztatnak, Lajos legátusát, Luitpoldot, Isangrim étekfogó mestert egész csapatával, tizenöt vezérrel együtt a táborban megölik. A rákövetkező napon azokkal végeznek, akik a hajókon tartózkodtak…

A magyarok, miután ily nagy győzelmet arattak, zsákmánnyal teli táborokat kaparintottak meg, majd a menekülők nyomába eredtek. Megfékezésükre Lajos a sereg szétszéledt katonáit egybegyűjti, újabb csapatokkal egészíti ki a mellette maradt tartalékból. Nem tudván az ellenség által előkészített cselvetésről, kivezeti seregét. Ugyanis a magyarok a mezővel szomszédos erdőben rejtették el az övéiket, ahonnan mindkét sereget szemmel lehetett tartani. Az ellenfél menekülést színlel, a mieink türelmetlenül üldözik őket, miközben alakzataik felbomlanak. A menekülők a lesvetés helyéhez vezetik őket, s mihelyt elhaladnak az erdő mellett, az ott rejtőzködők kiáltozva hátulról váratlanul rárontanak a mieinkre, s az elöl menekülők is megállnak, és keményen szembeszállnak az üldözőkkel. A hátulról, szemből, mindenfelől körbefogott bajorokat legyilkolják. Lajos király Passauba menekül.”

Aventinus tudósítása alapján tehát június 17-én indult meg a német sereg Ennsburgból. A hadsereg három részre tagolódott, mely gyakorlat egészen a római kori hadművészetig visszavezethető. Szinte teljesen ugyanezt az útvonalat használta Nagy Károly is a 791-es avarellenes hadjáratához. A Kárpát-medencei magyar steppe-állam viszont felkészültebben várta a támadókat. A Duna jobb partján a nyugati támadó sereg a régi limes vonalát követte, ezzel párhuzamosan haladt az északi hadsereg is, a sereg harmadik része pedig a Dunán nyomult előre, hajókon. Három részre tagolódva, a Duna mentén haladva egy hét alatt, június 24-én érhették el a Bécsi-erdőt, majd csatára két nappal rá, június 26-án kerülhetett sor a Fischa-folyó mentén (2. kép). 

A Fischa-menti ütközet után a magyar haderők folyamatosan zavarták az ellenséges sereg immár magyar területen történő előrehaladtát, ami az útvonalhosszúságok különbségei miatt eleve nem volt könnyű. Így a keleti frank seregek menetének összehangoltsága megszakadt. A nyugati haderők továbbhaladva végül július 4-én és a rá következő napokban, Pozsony környékén szenvedtek döntő vereséget, mely során a sereg nagy része és több előkelő is elesett, köztük Liutpold bajor őrgróf, a freisingi és a brixeni püspökök, és a salzburgi érsek, Theotmár.

Hogy is nézhetett ki a két fél – azaz a magyar és a keleti frank – hadereje, fegyverzete és harcmodora a X. század hajnalán? A korabeli nyugat-európai seregekkel kapcsolatos egyik sztereotípia, hogy azokat javarészt nehézfegyverzetű lovasok alkották. Az újabb nemzetközi és magyar kutatás ellenben rámutatott arra, hogy mindössze egy kis hányadát, kifejezetten csak a professzionálisan hadakozásból élő egységeket (a forrásokban milesként szerepelnek) tudjuk ebbe a körbe sorolni. Ezek létszáma gyakorta egy-egy kisebb regionális haderőn belül sem haladta meg az 50-100 főt. Fegyverzetük részét alkotta a szárnyas heggyel felszerelt lándzsa, a kerek és ún. pajzsdudorral megerősített pajzs, a láncing, a harang formájú sisak és a kétélű, ellenzővel és markolatgombbal ellátott kard is (3. kép). 

Ezeknek az egységeknek a létszámát önmagában korlátozta védőfegyverzetük előállításának körülményessége és magas költsége. A csata eldöntésére alkalmas alakulatok mellett ugyanakkor a hadsereg döntő többségét gyalogos csapatok, valamint könnyűlovasok alkották. A gyalogságra még ebben a periódusban is fontos harcászati szerep hárult. A zárt alakzatba tömörülő, pajzsfal formációt felvevő egységek a lovasság mellett szintén meghatározták a csata kimenetelét (4. kép). 

A lovassághoz hasonló nehéz védő- és támadófegyverekkel (ez kiegészülhetett baltákkal is) felszerelt csapatok mellett azonban nagyobb számban számolhatunk egyszerű hajítódárdákkal és íjakkal harcoló könnyű alakulatokkal is. Ugyanez igaz a lovasságra, ahol hasonlóan könnyebb fegyverekkel ellátott csapatok szintén megjelennek az egyes korabeli beszámolók hasábjain (íjjal és hajító dárdákkal ellátva). Ezek külön érdekessége, hogy a 842-es verduni birodalmi hadijátékokon tartott bemutatóik alapján a magyarokhoz roppant hasonló megfutamodást színlelő és cselvetést alkalmazó taktikai elemeket mutattak be. Ez nem véletlen, hiszen ezek a harcászatban bevett fortélyok a késő római kortól kezdve számos alkalommal megjelentek a kora középkor nyugati hadszínterein is.

A magyar haderő ezzel szemben a klasszikus steppei típusú harcászat megtestesítője volt. Az elszórt és nagyon felületes leírásokat tartalmazó forrásrészletek utóbbi években történő részletes elemzése azonban jelentősen árnyalta eleink harci taktikájáról kialakított nézeteket. A magyar haderő kötelékében harcoló személyek feltehetően nem csak a könnyű harcászat eszközeivel éltek, tehát nem csak a távolharc, a színlelt menekülés és lesvetés taktikáját ismerhették. Körükben is létezhetett egyfajta kifejezetten közelharci csapásmérő szerepkörrel felruházott, lándzsával vagy kopjával, sújtó fegyverekkel (például fokos, balta, bárd), illetve szablyával felszerelt csapatnem is, mely nem is fegyverei miatt, hanem sokkal inkább az általa alkalmazott taktika révén érdemel meg egyfajta „nehézlovas” jelzőt. A kortárs és későbbi steppei népek harcművészetére vonatkozó híradásokat egybevetve egy-egy magyar sereg nyílt mezei csatában alkalmazott taktikája elsősorban az ellenfél fokozatos fárasztására és felőrlésére alapult. A támadásokat a lovasíjászok összehangolt nyílzápora, vagy az ellenség sorait megbontani kész távolharca nyitotta meg. Ezt követően kerülhetett sor a több alkalommal megkísérelt közelharcra, melyet időlegesen mindig megszakítottak. Ez a kettős elem váltogathatta egymást jobb esetben egészen addig, míg nem sikerült feltörni az ellenség ellenállását, vagy esetleg nem sikerült csapdába csalni a kitámadó alakulatokat. A magyar haderő fegyverei között elsősorban a távolra ható harceszközöket (csont lemezekkel borított íjak, különböző formájú nyílhegyeket), valamint a közelharc eszközeit (szablya, balta- és fokosfélék) ismerjük a régészeti anyagból (5. kép). 

Természetesen nem szükségszerűen oszlottak távolsági és közelharci alakulatokra a magyar katonák. Bölcs Leó bizánci császár szerint: „Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják.” Az elmúlt évek kutatásaiban egyre nagyobb hangsúlyt nyert annak vizsgálata, hogy az íj és a közelharci fegyverek váltása miként valósulhatott meg a fegyveres összecsapások során (6. kép).

A védőfegyverzet és a nomádok másik fő harceszköze a lándzsa sajnos a tárgyi anyagban ritkán fordul elő. Ezeket feltehetően rituális okokból nem helyezhették el a sírokba, hiszen alkalmazásukra az írott kútfők is utalnak. Minden valószínűség szerint azonban a honfoglaló magyarság elitje valamilyen fajta fém (láncszövetből, vagy lamellákból) vértezetet használhatott, illetve steppei analógiák alapján elképzelhető, hogy egyszerűbb bélelt fegyverkabátok, vastagabb anyagú harci kaftánok alkalmazása is kiváló védelmet jelenthetett esetükben (vágások és távolról érkező lövedékek ellen). A védőfegyverzet nélkül, hétköznapi viseletben küzdő honfoglalók képével, mely főként László Gyula népszerűsítő munkáinak illusztrációi révén honosodott meg a köztudatban, leszámolhatunk.

A korabeli seregek létszámát gyakorta meghatározták az olyan lényeges körülmények, mint a hadtáp és a felvonulási és kiindulási területek ellátó képessége is. A X. század elején egy-egy nagyobb hadjárat alkalmával sokszor csak pár ezer fős hadak nézhettek szembe egymással a csatatereken (Hódítő Vilmos Angliát 6–7 ezer emberrel hódította meg). A szervezés, a logisztika és a mozgósítás döntő fontosságú volt a pozsonyi csata esetében is. A nyugati ellenfelekhez képest a honfoglaló magyarság ebben élen járt. Nyugati sikereinek egyik kulcsa éppen az volt, hogy az ellenfelek sok esetben nem tudták hadba hívni erőiket a nomád lovasok megérkezése előtt. Másrészt a Magyar Nagyfejedelemség a mozgékony lovas alakulatainak köszönhetően kiváló hírszerzéssel is rendelkezett. Ezek a „felderítők” nem csak információkat szolgáltathattak a korabeli seregvezéreknek, hanem sok esetben zaklathatták a felvonuló ellenséget – mint ahogy az Pozsony esetében is történhetett – és hadtáp útvonalait is támadhatták, mely lelassította azok felvonulását.

Az egyetlen fennmaradt és a kutatás állaspontja alapján is hiteles kései beszámolónk, Aventinus forrásának tanulsága alapján tehát a magyar haderő pozsonyi győzelme részben a kiválóan megválasztott taktika, a felderítés és a rajtaütés mesteri kivitelezésének köszönhető. Végeredményben az ellenfél erőinek részenként történő megsemmisítése, a folyón való átkelés és az ellenfél táborának rajtaütésszerű támadása eredményezte a páratlan sikert (7. kép). 

A pozsonyi csata szentesítette a magyar honfoglalás sorsdöntő művét, több évszázadra átrajzolva Európa politikai térképét, amelyről – a keleti frank vezetés szándéka ellenére – nem lehetett eltörölni a magyarokat.

Szabados György

MKI – László Gyula Kutatóközpont és Archívum

Haramza Márk

MKI – Régészeti Kutatóközpont

Kiss P. Attila

MKI – Régészeti Kutatóközpont

Ajánlott irodalom:

A honfoglalás korának írott forrásai. Szerk.: Kristó Gyula. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 7. Szeged 1995.

Kellner, M. G.: Die Ungarneinfälle im Bild der Quellen bis 1150. Von der »Gens detestanda« zur »Gens ad fidem Christi conversa«. München, 1997.

Bóna István.: A magyarok és Európa a 9–10. században. Budapest, 2000.

Veszprémy László: A könnyűlovasság problémái az Árpád-kori évszázadokban. In: Söptei István (szerk.): Huszárok a történelem forgószínpadán. Sárvár, 2000. 17–24.

Kristó Gyula: Háború és hadviselés az Árpádok korában. Szeged, 2003.

Schicksalsjahr 907. Die Schlacht bei Pressburg und das frühmittelalterliche Niederösterreich. Katalog zur Ausstellung des Niederösterreichischen Landearchivs. 3. Juli bis 28. Oktober 2007 in der Kulturfabrik Hainburg. Hrsg. Roman Zehetmayer. St. Pölten, 2007.

Veszprémy László: Aventinus híradása a magyarok 907. évi győzelméről (Csata Pozsonynál). Történelmi Szemle 49 (2007) 1–17.

Veszprémy László: Az Árpád- és Anjou-kor csatái, hadjáratai. Budapest, 2008.

Torma Béla. Gyula – Veszprémy László szerk.: Egy elfeledett diadal. A 907. évi pozsonyi csata. Budapest, 2008.

Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor a Kárpát-medencében. A Magyar Nemzeti Múzeum állandói kiállítása. Budapest, 2014.

Honfoglalók fegyverben. Magyar Őstörténet 3. Szerk.: Petkes Zsolt – Sudár Balázs. Budapest, 2015.

B. Szabó János: A középkor magyarországi könnyűlovassága. Máriabesnyő, 2017.

Képek jegyzéke:

1. kép: Hans Sebald Lautensack: Aventinus portréja. Nürnberg, Germanisches Nationalmuseum, Graphische Sammlung, H 462a (Annales Boiorum libri septem, 1554). A kép forrása.

2. kép: A pozsonyi csatához vezető hadjárat lefolyása. Kép forrása: Egy elfeledett diadal. A 907. évi pozsonyi csata. (Szerk.: Torma Béla Gyula és Veszprémy László) Budapest, 2008. 144. o.

3. kép: Nyugati nehézlovas rekonstrukciós rajza. Rajz: Boldog Zoltán. Honfoglalók fegyverben. Magyar Őstörténet 3. Szerk. Petkes Zsolt – Sudár Balázs. Budapest, 2015. 34. o.

4. kép: Karoling-kori frank gyalogosok a stuttgarti psalterium ábrázolásain. Kép forrása.

5. kép: Honfoglalás kori temetkezésekből ismert fegyverek tipikus darabjai. Rajz: Boldog Zoltán. A honfoglalók viselete. Magyar Őstörténet 1. Szerk. Petkes Zsolt – Sudár Balázs. Budapest, 2014. 158. o.

6. kép: Honfoglaló harcos rekonstrukciós rajza. Rajz: Boldog Zoltán. Honfoglalók fegyverben. Magyar Őstörténet 3. Szerk. Petkes Zsolt – Sudár Balázs. Budapest, 2015.

7. kép: Magyar csapatok támadása nyugati ellenfél tábora ellen. Honfoglalók fegyverben. Magyar Őstörténet 3. Szerk. Petkes Zsolt – Sudár Balázs. Budapest, 2015.