A mai évfordulón Babucs Zoltán, az MKI Történeti Kutatóközpontja ügyvivő szakértőjének írását közöljük.

A második világháborús szerepvállalásunkkal és a magyarországi harcokkal foglalkozó történetírás – köszönhetően az 1945 utáni baloldali kurzusnak és a rendszerváltoztatás óta eltelt három évtizednek – számos féligazságot, csúsztatást és átértelmezést tartalmaz. Ez igaz Budapest ostromára és a kitörésre is, amely a mai napig indulatokat kavar a közvéleményben. A szüleink, nagyszüleink generációja által megszenvedett ostrom végkimenetele jelenünkben is érezteti hatását, ezért nem csoda, hogy annak „átmagyarázása” politikai és ideológiai síkon is zajlik. Hetvenöt évvel az események után könnyű okosnak lennünk, a dőre kérdéseket újra és újra feltenni: Minek kellett Budapestet a végsőkig tartani? A katonák miért nem választották már a bekerítéskor a „biztos túlélést jelentő” hadifogságot?

A nyomasztó emberi és haditechnikai túlsúllyal rendelkező szovjet csapatok 1944 karácsonyán zárták körül a magyar fővárost, ahol a „Festung Budapest” 70-80 ezer fős német és magyar védőserege mellett közel egymillió civil is katlanba került. A német hadvezetés számára stratégiai fontossággal bírt Budapest megtartása, így nem mondott le annak védőiről sem, és ezért igyekezett számukra légi utánpótlást biztosítani. Szállítógépek, vitorlázórepülők segítségével és ejtőtartályok ledobásával közel 1975 tonna hadianyagot és élelmiszert juttattak be, sokszor a pilóták emberfeletti teljesítményének árán, de ez a mennyiség csak a töredéke volt a szükségesnek. Az 1945. január 1-jétől indított német felmentési kísérletek („Konrad 1-3”) részsikereket hoztak ugyan, de céljukat nem érték el. 1945. január 18-án Pest a szovjetek kezére jutott és a Budára szorult védők reménytelen helyzetbe kerültek.

Miért nem adták meg magukat? 1945-ig egyetlen, németek által védett erőd sem adta meg magát, hanem katonái küzdöttek a végsőkig vagy kitörtek, de a halálos ítéletet jelentő hadifogságot nem választották. A németek számára – a keleti frontra jellemző világnézeti harc tükrében – Budapest valóban erőd volt, ahol a kommunista előretörést akarták feltartóztatni, nehogy az szülőföldjükre jusson. A beléjük nevelt porosz drill, fegyelem és kötelességtudat, továbbá a hadifogságtól való rettegés is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy utolsó leheletükig harcoljanak. A kitörés során ezért fordult elő tömegével, hogy a súlyosan sebesült vagy a kelepcébe került német tisztek és katonák a fogságba esés helyett az öngyilkosságot választották.

A magyar honvédek sem voltak könnyebb helyzetben, hiszen saját fővárosukat védték, amelyért két totalitárius rendszer viaskodott. Az 1920 után iskolákba került generációk keresztény-nemzeti nevelését a revízió mellett az antibolsevizmus határozta meg, hiszen 1919-ben hazánk ízelítőt kapott a vörös diktatúrából, amiből nem kért többet. 1941-től a honvédek többsége megtapasztalhatta a keleti fronton, milyen a „szovjet paradicsom” és ez egyáltalán nem volt ínyükre. Számtalan tábori lap zárult azzal, hogy csak „az Isten mentsen meg bennünket attól, hogy a szovjetek hozzánk is eljussanak.” Ez 1944 őszére mégis bekövetkezett, és a sikertelen kiugrási kísérlet után a honvédség morális válságba került, amelyből már nem tudott kilábalni. Sokaknak elege lett a háborúból és azok a honvédek, akiknek szülőfaluját elfoglalták a szovjetek, úgy érezhették, számukra értelmét vesztette a további harc és esküjük szellemében tovább harcoltak vagy lemaradtak alakulatuktól és igyekeztek elkerülni a fogságot. A gyűrűben rekedt, német parancsnokság alá került honvédek idővel szembesültek azzal, ha életben akarnak maradni, akkor a szovjet fogság vagy a szovjetek melletti harc közül választhatnak. Persze, nem a „világmegváltó eszmék” hatották át azokat, akik a szovjet oldalra álltak, hanem az élni akarás ösztöne és az, hogy előbb befejezhetik a háborút, valamint elkerülhetik a rettegett szibériai hadifogságot. A súlyos veszteségeket elszenvedő szovjeteknek jól jöttek a magyar „önkéntesek”, akiket századkötelékekben vetettek be a budai harcokban, és nem takarékoskodtak a magyar vérrel, hiszen a kb. 2500 átállt honvédből majd hatszázan estek el. Hivatalosan csak 1945. február 15-én alakult meg – vagyis nem az ostrom alatt – Kelenvölgyben a Budai Önkéntes Ezred, amely aztán Jászberénybe került, hogy alapját adja a németek ellen szerveződő 1. gyaloghadosztálynak. Az ezred zömére azonban szomorú sors várt, hadifogolyként hajtották ki a Szovjetunióba.

Azon honvédek, akik maradtak a németek mellett, azokat a fegyvertársi becsület mellett a németekbe vetett hit, hazájuk védelme, az antibolsevizmus, vagy éppen a „csak egy nap a világ” hangulat motiválhatta. Ők is féltek a jövőtől, de a kitöréskor semmi esetre sem fordították maguk ellen fegyvereiket, hanem, amikor más választásuk nem volt, megadták magukat.

A legnehezebb helyzetben a pincékben, óvóhelyeken megbúvó védtelen civilek voltak, akik nem tudták, mit hoz a holnap és joggal tarthattak attól, hogy a szovjetek rajtuk élik ki bosszúvágyukat, mint ahogy azt több magyar településen tették.

A Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Oberguppenführer vezette német haditanács 1945. február 11-én, a délelőtti órákban döntött a kitörés mellett. Miután saját csapataikat tájékoztatták, addig magyar szövetségeseik szinte az utolsó pillanatban, este 6 órakor kaptak értesítést. Addigra már Pfeffer-Wildenbruch elküldte utolsó, drámai hangvételű rádióüzenetét: „Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltény csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás között. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. (…)” Korábban a Führer megtiltott minden kitörési kísérletet, ezért az üzenet elhangzását követően a rádiókat megsemmisítették, nehogy tiltóparancsot kapjanak.

A terv szerint a csapatoknak a Széll Kálmán téren keresztül kellett kitörniük, s az Olasz fasoron át eljutni a Hidegkúti út–Budakeszi út elágazásig, ahonnét a Solymár és Nagykovácsi közötti Remete-hegy volt a menetirány. Ott gyülekezés és rövidebb pihenés után döntöttek volna a továbbhaladás irányáról Szomor, Máriahalom vagy Pilisszentlélek felé. A kitörés első két hullámában a magyarországi svábokból álló 8. és 22. SS-lovashadosztályok, a német 13. páncéloshadosztály, a német Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály és a német 271. népi gránátoshadosztály, továbbá más német alakulattöredékek voltak, mögéjük a magyar 1. páncéloshadosztály, a 12. tartalékhadosztály harcképes részei és más magyar alakulatroncsok soroltak be. A szovjeteket nem érte váratlanul a kitörés, mivel korábban három védőövet alakítottak ki: a Széll Kálmán térnél, a János Kórháznál és a János-hegy lábánál. Aztán vártak a döntő pillanatra. A pokol akkor szabadult el, amikor a Várból megindult a német-magyar csapatok első hulláma. Lehet-e szavakkal visszaadni a kitörés borzalmait? Aligha. Vajda Alajos alezredes mégis megpróbálkozott vele: „Pontosan 20h-kor az ostromló szovjet csapatok minden képzeletet felülmúló pergőtűzzel árasztották el a Várat és a kitörési útvonalat képező utcákat. Bombák, gránátok, Sztálin-orgonáknak nevezett sorozatvetők lövedékei, a különböző méretű aknák zúdultak az utcákon összezsúfolódott embertömegek közé. Ez pillanatnyi megtorpanást okozott, de visszafordulni már senkinek sem lehetett, a tömeg sodorta magával kérlelhetetlenül. (…) Rövid idő alatt hullák, gépkocsironcsok, kifordult belű szörnyű hullák, emberi csonkok, ahogy a gránát vagy az akna szétszaggatta az emberi testeket. A hullákat és a súlyos sebesülteket nem húzta félre senki. A tömeg taposta őket, a járművek átgázoltak rajtuk. Vér-vér mindenfelé, ordítás. Pattogó német vezényszavak. Káromkodások. Éjszaka volt, de a folytonos robbanásoktól alig lehetett látni (…) Aki járóképtelenné sebesült, azt az előrenyomulók halálra gázolták. Sok, nagyon sok volt a veszteség, szörnyű a pusztulás.(…) Nem hiszem, hogy volna olyan írói toll, amelyik a maga valóságában tudná érzékeltetni azt a borzalmat, szörnyűséget, ami ott az ember szeme elé tárult! Az a kép, amit ott láttam, életem végéig kísérni fog, azt elfelejteni nem lehet soha!”

A Széll Kámán, a Széna tér, a Mechwart tér és az Olasz fasor környékén rendkívül súlyos harcok zajlottak, s az elképesztő veszteségek dacára, másnap reggelre – Mihályi Balázs kutatásai a szerint – a kitörésben részt vevő 16 ezer német és magyar katonából mintegy 6-8 ezer fő verekedte ki magát a Svábhegyre, a Hármashatárhegyre és a Remete-hegyre.A szovjetek azonban felszámolták ezen csoportosulásokat, így alig 600-700 védő érte el a saját vonalakat.

A hivatalos hadijelentés szerint a szovjetek „[1945.] február 13-án befejezték a Budapesten körülzárt ellenséges hadseregcsoport szétverését. Teljesen elfoglalták Magyarország fővárosát, Budapestet (…) 110.000 ellenséges katonát és tisztet ejtettek foglyul (…) Több mint 49.000 ellenséges katonát és tisztet semmisítettek meg.” Mivel a szovjeteknek nem sikerült menetből elfoglalni a magyar fővárost, Malinovszkij marsallnak valahogy igazolnia kellett, miért ragadt le 176 ezer katonájával Budapesten. A jelentésbe foglalt hazugság magyarok tízezreinek sorsát pecsételte meg, így 1945 februárjában ötvenezer Budapest környéki férfit szedtek össze a szovjetek, hogy a szükséges hadifogolylétszámot tudják produkálni. A német és magyar katonák mellett hajtóvadászat indult a budapesti rendőrök, postások, „beszkártos” alkalmazottak és az itt rekedt csendőrök után, de transzportba vágtak olyanokat is, akik a szovjet oldalon vettek részt a harcokban, vagy  korábban üldözöttek voltak. Amikor ez sem volt elegendő, a polgármesteri hivatalok nyilvántartásai alapján szedték össze a német nevűeket, elvitték a tizenéves leventéket, de az is előfordult, hogy az utcán civil járókelőkből egészítették ki a hadifoglyok létszámát. Számtalanszor fordult elő, hogy pár napos közmunkára, romeltakarításra hajtottak el embereket azon ígérettel, hogy erről „dokumentet”, vagyis igazolást kapnak, aztán a „málenkij robotból” többesztendős hadifogság lett csak azért, hogy a marsall ne legyen kegyvesztett Sztálinnál. Akik így kerültek a Szovjetunióba, azoknak 1989 előtt hallgatniuk kellett erről, ha nem akartak kellemetlenséget maguknak vagy családjuknak.

Budapesten még ma is találkozhatunk a hetvenöt évvel ezelőtti ostrom nyomaival, főleg a belvárosban és Budán. Nem csoda, hiszen a harcok során a főváros lakóházainak huszonhét százaléka szenvedett súlyos károsodásokat. A németek valamennyi Duna-hidat felrobbantották, a pesti oldalon a Duna-korzó épületei sérültek meg leginkább, és a belvárosi kerületek mellett a XIII. és XIV. kerületek lakóházait érte számtalan belövés és aknatalálat. Buda jóval többet szenvedett, a Vár szinte valamennyi épülete károsodott, és az I., II., XI. és XII. kerületben alig maradt olyan ház, amely épségben úszta meg az ostromot.

Az egyik XII. kerületi lakos, Dr. Lux Gyula első világháborús tartalékos hadnagy, nyugalmazott tanügyi főtanácsos 1945 tavaszán így vallott naplójában az átélt időszakról: „Elbuktunk! Elbuktunk? Nem! Nem! Igaz, hogy nagyon jól fejbe kólintottak és ájultan hevertünk egy jó ideig. A csapás, amelyet elszenvedtünk, kegyetlen volt, s mi tehetetlenül vergődtünk a lét és nemlét között. Erre a csapásra nem voltunk elkészülve, mert nem tartottuk lehetségesnek, hogy ilyen csapás érhet bennünket. Túlságosan bíztunk magunkban és túlságosan lebecsültük ellenfeleinket. Csalódásunk kegyetlen volt, és csaknem kibírhatatlan lelki krízist váltott ki. Összeomlott lelkünkben egy világ (...)” Igaza volt, mert a „nagy európai gondolat” jegyében nem csak Budapest vált romhalmazzá, de az ezeréves Magyar Királyság és társadalmi berendezkedése is végleg sírba szállt.