A magyar-olasz származású Angelo Brelich (Budapest, 1913 – Roma, 1977), a vallás- és az ókortudomány meghatározó alakja Olaszországban a 20. század derekán. A vallás kulturális és társadalmi elemeit célzó tanulmányai maradandó értéket képviselnek, munkássága immár két tudósgenerációra gyakorolt alapvető hatást a valláselmélet és vallástörténet terén. Halálának negyvennegyedik évfordulóján rá emlékezünk.

Könyveit a mai napig is alapműveknek tekintik mindazok, akik akár történelmi, akár fenomenológiai megközelítésből vallástudománnyal foglalkoznak. Ezek – az olaszországin túl – utat találtak a német, angol, francia, spanyol és lengyel tudományos körökbe is. Brelich jelenlegi nemzetközi presztízsét tanúsítja az a hatás, melyet oly tudósokra gyakorolt, mint például Jan Assmann – lásd a vallásnak a kollektív emlékezetben betöltött szerepe –, és az az érdeklődés, mely munkássága iránt olyan szerzők műveiben, mint Hans Joas és Jörg Rüpke, nyilvánul meg. Brelich legfontosabb, Olaszországban széles körben ismert művei még nem jelentek meg magyar kiadásban. Ennek az örökségnek a visszaültetése hatást gyakorolhatna a magyar vallásszociológiára és -tudományra, továbbá számot tartana az ókortudomány – különösen a klasszika-filológia – érdeklődésére, ahogy az abból a megbecsülésből is látszik, melyet Szilágyi János György, Marót Károly, Thomas Köves-Zulauf, Ritoók Zsigmond és Borzsák István is mindig tanúsított iránta, valamint a magyar-olasz kulturális kapcsolatok kutatóinak érdeklődésére is. Halálának negyvennegyedik évfordulóján rá emlékezünk.

Angelo Brelich 1977. október 1 -jén halt meg Rómában. Betegsége utolsó szakaszában idejét Verità e scienza (Igazság és Tudomány) című emlékiratainak megírására szentelte. A gépelt szöveget néhány nappal öngyilkossága előtt adta le. Ezzel a tragikus cselekedettel, amikor saját maga döntött haláláról, meggyőződése volt, hogy elkerülheti az őt máskülönben utolérő halál elszenvedését. Az őt vizsgáló orvosoknak azt mondta: „az élet önmagában nem érték, hanem eszköz az értékteremtéshez”.

Rómában négy évtizeden keresztül dolgozott a La Sapienza Egyetemen, az olaszországi vallástörténet alapító atyja, Raffaele Pettazzoni által létrehozott tanszéken, miközben nemzetközi sikereket ért el. 1958-ban vette át Pettazzonitól a tanszék irányítását, miután befejezte a Gli eroi greci (Görög hősök) című remekművét. Érzelemteljes szavakkal beszélt e műről, melyet életművében a „tárgy” (materiale) „szeretetének” (amore) legintenzívebb gesztusának ítélt, s a dokumentációnak, amelyből a görög hős általános morfológiájának alapját merítette, folyamatosan tényszerű adatokra támaszkodva, s melyet munkássága egészében a „könyvtári munka napi fürdőjében” való legmélyebb elmélyedésnek tartott – ahogy az önéletrajzában írta.

Érdeklődési területei közül, legalábbis a klasszikus tanulmányok területén, meg kell emlékeznünk a beavatási rítusok kérdéséről (Paides e Parthenoi, 1969), a vallási ünnepi kalendáriumokról, a politeizmusról, melyek visszatérő témák. Hevesen, időnként szinte erőszakosan állt ki egy olyan történelmi módszer alkalmazása mellett, amely képes biztosan felismerni a társadalmakban a megőrzés és az innováció formáit, az összehasonlítás értékét, egyszersmind a sajátos kulturális döntések jellegzetességeit. Az Introduzione alla storia delle religioni (Bevezetés a vallástörténetbe, 1965) a mai napig alapvető szöveg, amely képes összehasonlítani az etnológiai, politeista és monoteista társadalmakat, amelyeket külön fejezetekben vizsgál, s melyekről bemutatja, hogy mindegyiknek más a szerkezete. A vallástörténet általános fogalmait (mítosz, rítus, legfelsőbb lény, istenség, egy isten stb.) megőrzi, de egy külön bevezető fejezetben is vizsgálja, amely kiegészíti a történelmi tanulmányokat.

Szakmai kiteljesedése Olaszországhoz kötődött, de még Magyarországon tanult és sajátította el az alapokat: Budapesten és Pécsett, a római vallást tanulmányozva. A harmincas években kutatásokat végzett a Római Birodalom síremlékeiről (1937), a „triumphator és a halál” kapcsolatáról (1937), Aquincum vallási életéről (1938). Az 1940-es években két német nyelvű publikációja jelent meg a zürichi Albae Vigiliae kiadói sorozatban, a Die geheime Schutzgottheit von Rom és a Vesta. Kerényi Károly egyik leglázadóbb szellemű tanítványa volt, vállalta, hogy mestere munkáit terjeszti és megismerteti a háború utáni Olaszországban kapcsolatuk felbomlása előtt, mely az 1956-os magyar forradalom idején történt. Az eklektikus Stemma-kört és a Kerényi és Hamvas Béla által vezetett Sziget folyóirat tevékenységét is követte.

Az olasz nyelvet kitűnően ismerte és alkalmazta, írott nyelvére a leírás kiemelkedő tisztasága, a mondatszerkezetek szilárdsága és gazdag szókincs kompetens használata jellemző; ennek ellenére markáns idegen akcentussal beszélt; valamint saját kéziratait magyar jegyzetekkel látta el. Állítása szerint soha nem volt hazája, soha nem tartozott teljesen egy bizonyos társadalmi osztályhoz, és soha nem volt vallása.

Budapesten született, a boldog, békebeli idők végén, 1913 júniusában; Kerényi azt mondta róla, hogy “született »farkas« régi apollóni értelmünkben”, valószínűleg a görög isten szimbolikájában rejlő mohóságra utalva, az ábrázolására jellemző napkomponenssel együtt.

Olaszországban öröksége két tudósgenerációt is befolyásolt, miközben Magyarországgal való kapcsolatai – Kerényi kivételével – a mai napig jórészt ismeretlenek. Brelich maga is megszakította magyar tanulmányait, a középkori másolóktól átvett latin kifejezéssel: Hungaricum est, non legitur. Magyarországon viszont eddig a főbb olasz nyelvű művei közül csak egy jelent meg fordításban, a Római variációk az eredet témájára (szerkesztette: Nagy Andrea, 2008). A L’Harmattan pedig csupán 2020-ban tette közzé a Kerényi–Brelich levelezést, a 2011. évi olasz kiadás után. 44 évvel halála után, ebben a rövid megemlékezésben reményünket fejezzük ki, hogy öröksége és hatása itthonra is visszakerül. Nem kevésbé reméljük, hogy külföldön, és különösen Olaszországban bekerülnek a köztudatba korai magyar munkái és magyar kapcsolatai.