„Anya, író, színésznő” – e három szóval írta le foglalkozását 1938-ban a Színházi Élet nevű művészeti szaklapnak adott interjújában Ignácz Rózsa, aki munkájával az igazságtalanul meghurcoltak, a számkivetettek, közöttük a csángók, a székelység és az erdélyi magyarság igazságáért állt ki.

„Anya, író, színésznő” – e három szóval írta le foglalkozását 1938-ban a Színházi Életnek  adott interjújában az a kovásznai születésű magyar asszony, akit ekkor elhangzott szavai után hamarosan színésznőből lett írónőként emlegettek, s kinek hetvenévesen, 1979. szeptember 25-én bekövetkezett halálhírét a világ több részén szétszóródott magyarság hangjai, mint a New Yorki Magyar Élet, valamint a Chicago és Környéke 1979. október 13-án megjelent számai is mély megrendüléssel közölték. E minden munkájával az igazságtalanul meghurcoltak, a számkivetettek, közöttük a csángók, a székelység és az erdélyi magyarság igazságáért kiálló, bátor és erős nő Ignácz Rózsa volt, aki Ignácz László református lelkész és Makkai Kornélia legkisebb gyermekeként 1909. január 25-én látta meg a napvilágot.

Életében kétszer kellett elhagynia szülőföldjét, Kovásznát: első alkalommal a román betöréskor, 1916 augusztusában, „amikor ránk tört az első menekülés. Mi egy módos székely gazda szekerén menekültünk, de apám otthon maradt, mert a kiürítés ellenére a nép nem mozdult…”, majd 1918-ban, amikor a család Fogarason telepedett le. Ignácz Rózsa Brassóban járt iskolába, azután a gimnáziumot Kolozsváron végezte, ott érettségizett. Édesapja 1927-ben elhunyt, s miután Rózsa leérettségizett, 1928-ban fölvették a budapesti Színiakadémiára, ekkor költözött át édesanyjával Magyarországra.

Első írását 1925-ben Benedek Elek közölte a Cimborában. Írói pályája kezdeteire ő maga így emlékezett vissza:

„Én sohasem akartam írónő lenni, mint ahogy általában semmi sem akartam lenni, csak nő. Amikor még diáklány voltam, szüleim izgatottan lesték, hogy mi lesz belőlem. Tizennégy éves voltam, amikor megjelent a Brassói Lapok hasábjain álnéven írott cikkem, amely nagy port vert fel. Azután egy szép napon levelet kaptam Benedek Elektől, amelyben felszólított, hogy írjak elbeszélést. Meg is írtam egy humoros elbeszélést, amely Elek apónak megtetszett. Ezt onnan tudom, hogy levelet írt nekem, amelynek szövegét még ma is szó szerint tudom. Ebben a levélben ezt írta: »Üdvözöllek legfiatalabb munkatársam. Irigylésre méltó humorodat áldja és tartsa meg az Isten«.”

Ezután Ignácz Rózsa hosszú ideig nem írt semmit, csak – saját szavaival – „szerelmes levelet”. Közben beiratkozott a budapesti Színiakadémiára, majd miután azt 1931-ben elvégezte, színésznő lett, és 1931-től 1939-ig a budapesti Nemzeti Színház művésznőjeként lépett fel. Hivatását a művészet szeretetének őszinte örömével látta el, s 1938-ban még a következőt írta: „Igen, csak öltözni kell, szerepet játszani. Én ezért úgy veszem észre, mégis csak leginkább színésznő vagyok. – Vagy: csak nő egyszerűen, – és ebben mindnyájatokkal azonos…”

Azonban egy idő után abbahagyta a színészetet: „Meguntam, mert rájöttem arra, hogy a színészélet nem nekem való. Ahhoz valahogyan olyan gumilelkű ember kell, akit a rendezőtől kezdve egészen az igazgatóig mindenki dróton rángat. Én nem vagyok dróton rángatható, mások által irányítható egyéniség. Valahogyan túlságosan önálló vagyok. Hogy mégis színész lettem és egy jó ideig az voltam? Istenem, hát majdnem minden író színész is volt vagy színészből lett író. Nem is kell nagyon messzire menni, ha példát akarunk felhozni erre. Itt van mindjárt Arany János. Ő is színész volt, mielőtt író lett.”

Ignácz Rózsa saját elmondása szerint tehát tizennégy éves korától 1937-ig egyáltalán nem írt. Azután azonban a hosszú szünetet fölváltotta az élénk munka: 1937-ben megírta Anyanyelve magyar című regényét, mellyel első komoly irodalmi sikerét aratta. E munkáját 1938-ban Rézpénz című regénye, majd 1939-ben Levelek Erdélyből című elbeszélése s 1940-ben Született Moldovában című regénye követték.

Utóbbi munkájának előzménye, hogy tíz évig ballada-előadó volt, és emellett néprajzkutatással is behatóan foglalkozott. Talán a balladák hívták fel figyelmét Moldovára és az oda vándorolt székelyek sorsára, ezenkívül pedig, mint minden magyar embert, őt is vonzotta a Kelet, Bukovina és Moldva, ahol akkoriban kétszázezer csángó magyar testvérünk élt. Egy alkalommal Ignácz Rózsa, akit az 1941 és 1943 között Magyarországra került, Dunántúlon élő bukovinai székelyek később mind „keresztanyjuknak” vallottak, azt is elmesélte, hogyan jutott el Moldovába a regényéhez szükséges tanulmányútra akkor, amikor a románok minden magyar előtt elzárták az oda vezető utakat:

„Amikor elhatároztam, hogy felkeresem moldovai csángó magyar testvéreinket, tisztában voltam mindazzal a nehézséggel, amelyet tanulmányutam során a román hatóságok gördíteni fognak. Amikor elindultam Moldvába, Lükő Gábort és Csűry Bálintot, a csángó-magyar kérdés két kiváló ismerőjét a román csendőrök már nem engedték be Moldva földjére. Én azonban túltettem a román csendőrök eszén. Megszereztem egy román nő igazolványát és azzal zavartalanul járkálhattam. Néha-néha a csendőrök és rendőrök igazoltattak, de amikor felmutattam a román igazolványt, tovább engedtek. Úgyszólván házról-házra jártam a csángóknál, és mintha román lennék, úgy érdeklődtem életük és sorsuk iránt. A legnagyobb őszinteséggel beszéltek előttem úgy a csángó magyarok, mint azok a csángók, akiket a románoknak már sikerült teljesen elrománosítani az egyházon keresztül. Természetesen semmit sem jegyezhettem fel, mert az mindjárt gyanús lett volna. Mindent fejben tartottam meg, és amikor visszatértem Erdélybe, akkor ültem le regényem megírásához.”

Amikor a Színházi Élet 1938-ban arról kérdezte, mi volt legnagyobb sikere a magánéletében, Ignácz Rózsa a következőt válaszolta: „Ádámnak hívják, kétéves és három hónapos”. E válaszából is kiderül, hogy családját mindennél fontosabbnak tekintette. Odaadó feleség és édesanya volt: 1933-ban ment feleségül Makkai János újságíróhoz, 1935-ben megszületett kisfiuk, Makkai Ádám.

A Magyar életrajzi lexikon szerint 1939 és 1940 között a budapesti Színházi Magazin párizsi tudósítójaként, valamint különböző napilapok esszéistájaként és riportereként is tevékenykedett.

Hogy a színészettel szíve mélyén még nagy sikert aratott könyvei megjelenése után is bensőséges kapcsolatot őrzött, egyik legnagyobb sikerű regénye, az 1942-ben kiadott Róza leányasszony bizonyítja, melyben Jókai Mór hitvesének, Laborfalvi Rózának életregényét írta meg. E könyvben a Laborfalvi Róza alakjával lelki kapcsolatot ápoló Ignácz Rózsa egyben a XIX. század korának színészetéről is érzékletes képet rajzolt.

1941-ben érkezett Keleti magyarok nyomában című regényes útirajza, melyben Ignácz Rózsa a Moldvában, Bukovinában, Bukarestben élő magyarok méltánytalan helyzetéről ad tudósítást. E kötet megjelenésének évét a Magyar életrajzi lexikon és egyéb, internetes források 1942-re teszik, azonban ez az adat helytelen, hiszen a budapesti Dante Könyvkiadónál 1941-ben már megjelent e könyv, Ignácz Rózsa 1941 februárjában megírt előszavával.

1942-ből való Családi mondakör: Karcolatok, anekdóták életemből című művében ismét Erdélyé a főszerep. Egy kis család: Ignácz Rózsa családja, egy nagyobb család: a székelység, s valamennyiünknek nagy családja: a magyarság egy magasabb rendű szemléletet kap, s a sokoldalú tehetségű írónőt újabb különleges oldaláról ismerhetjük meg e mesteri szerkezetű alkotásban.

A második világháború után elhallgatták: művei csak hiányosan és elvétve, a családjáról és Erdélyről szóló alkotásai, valamint az akkori rendszerről megírt kritikái pedig egyáltalán nem jelenhettek meg. Az irodalmi köztudatnak sajnálatos módon ma sem része, pedig életével, műveivel és a magyarság védelmében folytatott tevékenységével az ő sorsküldetése is eredeti székely népmese alapján megírt bábjátéka címszereplőjének, az óriáskirályt legyőző Tündér Ibrinkó tündérfiú históriájához válik hasonlóvá: Tündér Ibrinkó meséjét még kisgyermekkorában hallotta nagymamájától, Erdélyben. Azóta elevenen élt benne ez a tanulságos mese, amelyet 1952-ben írt meg bábdarabnak, s melynek történetét később Az igazi Ibrinkó: Tündérmesék, csodás történetek című munkája is tartalmazta. A történet szerint Tündér Ibrinkó vezetésével a székely pásztornép és a hegyi emberek megdöntik a székelyföldi Szent Anna-tó népét sanyargató Rettegj óriáskirály uralmát, aki eddig tőlük mindent elrabolt. Ibrinkó, bármennyire is kéri őt a tündérkirálynő, nem megy vissza Tündérországba, hanem megszeretvén egy szókimondó székely kislányt, a földi életet választja: a tündér életet otthagyva vállalja az emberi életet, melynek igazi értékét a székely pásztoroktól és hegyi emberektől tanulja meg.  

Ignácz Rózsa fia, Makkai Ádám emlékezett vissza, hogy Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter egyszer mélyen meghajolva kezet csókolt édesanyjának, majd azt mondta: „Rózsa kedves, maga volt az egyetlen férfi Magyarországon”.

Életét és műveit megismerve igaznak érezzük Jókai Anna megállapítását: „Ignácz Rózsa – Erdély szép szolgálóleánya – önfényét alázatosan az örök fénybe helyezte. Nem halt meg – csak levetette a fizikaiságot.”