A világhírű orientalistáról Tóth Zsolt, intézetünk Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpontjának munkatársa írt cikket.

1987. május 24-én hunyt el a világhírű orientalista. A nemzetközi tudományos életben Louis Ligeti néven vált ismertté, mivel idegen nyelvű cikkeit leginkább franciául, e név alatt publikálta. Mivel franciául írott cikkei főképpen mongolisztikai tárgykörűek, a nemzetközi tudóstársadalom leginkább kiemelkedő mongolistaként tartja számon. Ligeti tudása azonban elképesztően komplex volt, nemcsak kitűnő mongolista, hanem világszínvonalú turkológus, tibetológus, mandzsu-tunguzista és sinológus is volt. Tudományos munkája mellett ugyanolyan fontosnak tartotta oktatói és tudományszervezői tevékenységét.

Ligeti Lajos 1902. október 28-án született Balassagyarmaton kisiparos családban. Szülővárosában 1921-ben érettségizett kitűnő eredménnyel, majd ezt követően a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem klasszika-filológia szakára iratkozott be, ahol 1925-ben szerezte meg diplomáját, és egyidejűleg törökből doktorált, mégpedig olyan eredménnyel, hogy elismerésül kormányzói gyűrűben részesült. Az egyetemen tanára volt többek között Gombocz Zoltán és Németh Gyula. 1925-1928 között Párizsban tanult kínai, mongol, tibeti és török nyelvészetet. Párizsban szintén olyan tudósóriásoknál szerezte tudását, mint például a minden idők egyik legnagyobb sinológusának tartott Paul Pelliot. Párizsból való hazatérte után nem sokkal hároméves kutatóútra ment a Kínához tartozó Belső-Mongóliába és Mandzsúriába. Bár visszatérése után, 1932-ben mongol nyelvészetből magántanárrá habilitált, hivatalos álláshoz csak 1934-ben jutott, a Keletázsiai Tanszék adjunktusa lett a budapesti tudományegyetemen. 1936-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. 1936–37-ben kutatóúton vett részt Afganisztánban, ahol többek között anyagot gyűjtött egy már kihaltnak hitt, archaikus mongol szigetnyelvről, a mogolról. 1938-tól kezdve ő szerkesztette a Bibliotheca Orientalis Hungarica sorozatot. 1939-ban megkapta a nyilvános rendkívüli egyetemi tanár címet, és megalakította az egyetemen a Belsőázsiai Intézetet. 1940-től nyilvános rendes egyetemi tanár, 1942–1962 között a saját tanszéke mellett a Kelet-ázsiai Tanszéknek is vezetője, sőt 1941-45 között a Magyarságtudományi Intézetnek is. 1947-ben az MTA rendes tagjává választották. 1949-ben szerepet játszott az Akadémia átalakításában, és húsz évig tevékenykedett annak alelnökeként, 1956–57-ben pedig ő látta el ügyvezetőként az elnöki feladatokat is. 1950-ben ő indította útjára a rangos Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae folyóiratot. Vezetésével jött létre az Akadémia Orientalisztikai Bizottsága. Jelentős szerepe volt az MTA Keleti Könyvtára létrehozásában is.  Németh Gyula nyugdíjba vonulása után, 1964–1971 között Ligeti vezette a Török Tanszéket is. 1966-ban az ő kezdeményezésére indult útjára a Kőrösi Csoma Kiskönyvtár sorozat. 1969-ben ő szervezte újjá a Kőrösi Csoma Társaságot, amelynek első elnöke lett. Ugyanebben az évben létrehozta az ELTE-n az MTA Altajisztikai Munkaközösségét (később Kutatócsoportját). 1972-ben nyugdíjba vonult, de tudományos munkáját töretlen lendülettel folytatta tovább. 1973-ban ő indította el a Keletkutatás című folyóiratot. Ligetinek komoly szerepe volt abban, hogy 1974-ben elkezdődhetett az altajisztikai képzés a szegedi József Attila Tudományegyetemen, majd 11 ezer kötetes magánkönyvtárát is még életében a szegedi egyetemnek adományozta.

Ligeti tulajdonképpen egész tudományos pályáját azon cél érdekében végezte, amelyet 1932-ben A magyarság keleti kapcsolatai című művében felvázolt, vagyis a magyarság korai története keleti hátterének minél alaposabb megismeréséért. Habár számtalan témakörről írt világszínvonalú, úttörő jellegű tudományos cikket, tudományos munkássága egyáltalán nem merült ki ebben. Felbecsülhetetlen munkát végzett a mongol nyelvemlékek kiadása terén is, többek között két sorozatot is útjára indított belőlük, Mongol Nyelvemléktár, illetve Monumenta Linguae Mongolicae Collecta címmel, amelyek alapvető köteteit ő adta ki. Fordítóként is alkotott korszakos jelentőségű művet, hiszen magyarra fordította a Dzsingisz kán életútját elbeszélő, XIII. század eleji mongol krónikát, a Mongolok Titkos Történetét, miután kínai írásjegyes fonetikus átírásból rekonstruálta a mongol szöveget. A kutatás mellett ugyanolyan fontosnak tartotta az oktatást, a két dolgot csak szimbiózisban tudta elképzelni. Oktatói tevékenysége során éppen olyan maximalista volt, mint tudósként, s ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy számos tanítványa nemzetközileg is jegyzett mongolistává, turkológussá, tibetológussá vált, néhányan akadémikussá. De nem csak az tartotta lényegesnek, hogy a hallgatók megismerkedjenek a legújabb kutatási eredményekkel, hanem hogy azok a kutatók és érdeklődők szélesebb köre előtt ismertté váljanak, s ezt két nagy presztízsű orientalisztikai folyóirat útjára bocsátása mutatja.

Munkája és érdemei elismeréseképpen nem csak itthon részesült számos kitüntetésben és díjban (pl. Kossuth-díj, Munka Érdemrend arany fokozata, Akadémiai Aranyérem), de számos nemzetközi tudós szervezet is tagjai közé választotta, és kitüntették Mongóliában és Törökországban is. Az altajisztika világában ma is a tudományág legnagyobb klasszikusai között tartják számon. Sajnos a nem szakmai közvéleményben ismertsége és elismertsége messze elmarad attól, mint amire munkásságával rászolgálna. Életútjának értékelésére a legtalálóbbak Róna-Tas András szavai, amelyet akadémiai emlékbeszédében adott elő:

„Visszatekintve Ligeti életművére azt kell mondanunk, hogy a magyar keletkutatást teljesen új alapokra helyezte. Előtte is voltak a magyar orientalisztikának nagy személyiségei, de azok egyedülálló és magányos csillagok voltak, mint például Goldziher Ignác. Ligeti mércét állított és szervezeti háttért teremtett, programot adott és megújításra ösztönzött, lényegre összpontosított és jövőt formált.”