1823 elején, alig néhány nap eltéréssel született a magyar irodalomnak az a két lángelméje, akik a legnagyobb nemzetközi ismertségre tudtak szert tenni: Petőfi Sándor és Madách Imre.

Nem csak véletlen időbeli egybeesésről van szó, hanem fontos szellemi közösség is van e két írónk közt: műveik jelentős része mélyen filozófiai természetű, és egyszerre tükrözi eszményeikben való mély hitüket és állandó kritikus kételkedésüket is: ezért az életpályájukat végig meghatározó lángoló hazaszeretetük mellett is az egyetemes emberiségnek szólnak, legalább viszonylagosan fel is tudták kelteni az egész emberiség figyelmét. Madách főműve, Az ember tragédiája a világon legtöbb (jóval több, mint negyven) nyelvre lefordított magyar alkotások közé tartozik.

A költő 1823. január 20-án Alsósztregován, Nógrád vármegyében született birtokos nemesi családban, s életpályáját a vármegyei közéletben tervezte, húszévesen már aljegyző, később táblabíró, 1846-tól megyei főbiztos, de magánéletében a filozófia tanulmányozásában mélyedt el és verseket írt. A szabadságharc idején is hivatalában maradt, a végsőkig támogatta a küzdelmet, bár betegsége miatt a fegyveres harcban nem vett részt. A szabadságharc bukása után került embert próbáló helyzetbe: több bujdosót rejtegetett, utoljára Kossuth halálra ítélt titkárát, aki végül el is tudott menekülni, de Madáchot feljelentették, egy évig volt vizsgálati fogságban Pesten. Bizonyítékok híján felmentették, de évekig rendőri felügyelet alatt állt, házassága a börtön alatt tönkrement, 1854-ben elvált (három gyermeke közül kettőt ő nevelt tovább), és egy évtizedig magányosan élt idős édesanyjával, egyre nehezebb körülmények közt gazdálkodva. Valószínűsíthető, hogy főművének, Az ember tragédiájának alapötletét a börtönben találta meg, és az azt követő keserű élmények vezették oda, hogy 1859 februárjától véglegesen ki is dolgozta. Nemsokára alapvetően megváltoztak életkörülményei: 1861-ben a megyei közélet megélénkült, Madách ebben teljes erővel részt vett, és az ekkor összehívott országgyűlésre képviselőnek választották; a Határozati Párt tagjaként 1848 eszméihez következetesen hű álláspontjáról lett ismert. Egyúttal azonban arra is talált időt, hogy az elkészült művet megismertesse Arany Jánossal, s annak kedvező véleménye után kiadassa. A mű azonnal nagy sikert aratott, Madáchot 1863-ban az MTA levelező tagjává választották. Ekkor azonban már súlyos szívbeteg volt, és bár nagy tervei voltak a sikeres életpálya folytatására irodalom, köz- és magánélet terén is, 1864. október 5-én, alig 41 évesen meghalt.

Sajnos Madách a legtöbbek szemében „egykönyves” szerző, Az ember tragédiája iskoláinkban – természetesen – tananyag, más alkotásairól viszont nem sokan tudnak. A Tragédia jelentőségét aligha lehet túlbecsülni, mégis fontos, hogy az évfordulón szóljunk más munkáiról is. Költőként ugyan nem magasodott ki, viszont a maga korában politikai beszédeit nagyra becsülték. A legtöbb energiát azonban drámaírói tevékenységébe fektette. Úgy tűnik, egész fiatal korától tisztában volt vele, hogy az a feladat vár rá, hogy a magyar dráma legnagyobbját alkossa meg – ez azonban csak rengeteg kísérlet után valósult meg, sok drámatöredék, -terv és elkészült, de meg nem jelent dráma maradt utána, amelyek az írói fejlődés tanúbizonyságai, de nem emelkednek a kor átlagszínvonala felé. Ahhoz ki kellett tanulnia az írói technikát is, de meg kellett találnia a méltó témát is. Ez utóbbi már a Tragédia előtt egyszer sikerült: feltétlenül a XIX. századi magyar irodalom csúcspontjai közt kell számon tartanunk Madách 1858/59 fordulóján írt komédiáját, A civilizátort. Az, hogy a mű alig lett ismertté, részben egyszerűen a körülményeknek köszönhető: az aktuálpolitikai témájú (a Bach-rendszert kifigurázó), kegyetlenül őszinte vígjátékot a költő életében még nyomtatásban megjelentetni is lehetetlen lett volna, nemhogy előadatni. Részben Madách is „tehet róla”, nyilván mivel maga sem reménykedett megjelentetésben, az ókori szerkesztési elveket egészen szigorúan követő művet igazi ókori szabadszájúsággal írta meg, és ezért még a XIX. század végi posztumusz kiadás is cenzúrázott szöveggel jelent meg.

A civilizátor témája sajnos ma sem vesztett aktualitásából, egyébként szinte egyedülálló a magyar irodalomban (ismét néhány Petőfi-vers kivételével): egy allegorikus mesével a nemzetet fenyegető politikai ideológiát teszi nevetségessé. A történet szerint István gazda, a magyar birtokos békésen él és gazdálkodik soknemzetiségű cselédségével, mikor megérkezik a civilizátor, Stroom (már nevéből is egyértelmű, hogy a liberális osztrák belügyminiszter, Alexander Bach torzképe), aki át akarja szervezni és modernizálni a gazdaságot. A modernizáció nem mást jelent, mint értelmetlen, átláthatatlan bürokráciát, és természetesen minden bevétel kisajátítását; Stroom eszköze pedig az első pillanattól az, hogy a cselédséget nemzetiségi uszítással fordítsa a gazda ellen. Sikerül is átvennie a hatalmat és István gazdát a kutyaólba száműzi, de a cselédek nemsokára felismerik, hogy Stroom eddig ismeretlen mértékben kizsákmányolja és ráadásul meg is alázza őket – erre pedig fellázadnak, kihozzák a gazdát az ólból és visszaadják kezébe az igazgatást, a civilizátort pedig csúfosan elkergetik.

A cselekmény vázlatosan olvasva talán gyermekdednek tűnik, de a mű vérbő komikuma, találó megfogalmazása, csattanói lenyűgöző olvasmánnyá teszik. Egyetlen példát hadd idézzünk: Stroom István gazda személyi okmányait követeli, de a gazda olyannal nem rendelkezik. Mi erre a civilizátor reakciója:

Úgy, tehát még tán születve sem vagy.

Humora dacára félelmetes, hogy Madách 1859-ben milyen tisztán látta, hogy a nemzetiségi uszítás a Magyarországot „civilizáló” megszállók legveszedelmesebb eszköze az ország elpusztítására. Persze a költő nemzetiségi (szlovák) többségű vidéken élt, és családja tragédiája is intő jel volt számára: 1849-ben nővérét és sógorát román lázadók mészárolták le.

És néhány nappal e mű befejezése után Madách Imre elkezdi Az ember tragédiájának végleges kidolgozását. Nincs itt elegendő hely a művet részletesen bemutatni, érjük be azzal, hogy néhány ritkán hangsúlyozott szempontból pillantunk rá. A hosszú, szabálytalan, mélyen filozofikus munkát sokáig nem tartották drámaként élvezhetőnek, több mint húsz évig nem is merték színre vinni – azóta azonban a gyakorlat ezt megcáfolta, és bebizonyosodott, hogy a magyar irodalomban, először is éppen drámaiságában, színpadszerűségében csak nagyon kevés párját lehet találni. Nem véletlen, hogy első bemutatója, 1883 után 125 éven belül nem kevesebb, mint 1150 alkalommal állították színre, többnyire hatalmas sikerrel. Másik különleges értéke viszont történelemelméleti mélysége. Tulajdonképpen miközben költői értékekkel teli színdarabot látunk, egyúttal egy teljes, zárt és kifejtett elméletet is az emberi történelem céljáról és menetéről: egy olyan filozófiai írást, amelyet csak a világ legjelentősebb tudósai tudtak megalkotni, de az ő kezükben csak nagy erőfeszítéssel követhető, kevesek számára elérhető szakmunka lett belőle: össznemzeti kulturális kincs csak Madách Imre tollán. Ennek a történelemelméletnek csak két, a maga korát jóval megelőző elemét emelném ki. Az egyik, hogy hangsúlyozottan nem fogad el végérvényes megoldást, az emberiség minden korban csak az adott pillanatnak megfelelően cselekedhet, de eszményei nem csak a jövőből nézve, hanem már az adott korban is megkérdőjelezhetők. Igaz ez a saját eszményeire is: a Határozati Párt képviselője, a szabadságharc eszméihez hű politikus nyilvánvalóan elkötelezett híve volt a szabadelvű demokráciának, mégis be tudta, merte mutatni az Athéni színben ennek a rendszernek az árnyoldalait és pusztító hatását is. Ebben nyilván személyes tapasztalatai is leszűrődtek: például a szabadságharcnak az a kevéssé felemelő mozzanata, mikor Nógrád vármegyét a császári csapatok 1849 január közepén megszállták, s a tisztviselői kart, benne Madáchot kényszerítették, hogy felesküdjék Ferenc József császárra – majd április közepén a magyar csapatok felszabadították a megyét, a túlbuzgó kormánybiztos azzal a lendülettel az egész tisztviselői kart hazaárulónak nyilvánította; végül egy héttel később a vármegye érvénytelenítette a kormánybiztos rendeletét. Ez a valóban az athéni demokrácia kegyetlenségére emlékeztető abszurd jó tanulság lehetett az írónak a történelem és ezen belül az akkor éppen legkívánatosabb államrend megértéséhez.

A másik pedig, hogy az emberiség jövőjét is ugyanazzal a szemlélettel kutatja. A mű már akkor legvitatottabb része a XII. szín: a Falanszter, amely a jövő társadalmát az utópista szocializmus elmélete szerint felépített társadalomban képzeli el. Ez a szín az európai irodalom egyik első disztópiája, olyan jövőképe, amely az egész emberiséget leigázó tökéletes terror vízióját mutatja fel. Ma ezt „orwelli” világnak nevezzük, pedig Madách Falansztere kilencven évvel megelőzte Orwell disztópiáját. Nem csoda, ha Madách, aki a szocializmus akkor még friss elméletében először látta meg az emberiség vesztét, többé-kevésbé ellenséges szerzőnek számított a kommunista diktatúra idején, és a Rákosi-korban jó ideig nem volt szabad előadni a művét. A valódi jelentősége azonban ennél nagyobb és tartósabb ennek a színnek: a legtöbb későbbi, akár híresebb disztópia nem veti fel a kérdést, hogy hosszú távon mi lesz az elképzelt jövőbeli rendszer sorsa, vagy öröknek láttatja azt. Madách azonban arra a következtetésre jut: a Falanszter rendszere nem fogja tudni fenntartani önmagát, a természeti erőforrások elhasználásán nem tud úrrá lenni: „a tudomány nem győzött végzetén”, és az emberiség pusztulása követi.

Avagy mégsem? Az is a Tragédia végig követhető, lényegi eleme, hogy szereplői minden kudarc után új reménnyel, új küzdelemmel, Istenbe és az emberi erőbe vetett mélységes hittel kezdenek újra, s a mű híres utolsó szavai: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál”, ezt minden korra kiterjesztik, a feltételezett végpusztulás ellenében is. A magyar történelem mintha mindig is erre a madáchi szemléletre adott volna jobbnál jobb példákat, ez teszi munkásságát igazán hitelessé is, nemzeti értékűvé is: különösen büszkék lehetünk rá, hogy ez az egyetemes emberi érvényű életmű a magyar nemzet teljesítményeként született meg.