Szent István törvényei, az Aranybulla és a Hármaskönyv mellett a Pragmatica Sanctio a magyar történelem legjelentősebb jogi dokumentumai közé tartozik. 

A végzés 200 évre rögzítette Magyarország helyét és sorsát azáltal, hogy törvényerővel kapcsolta az országot ahhoz a közép-európai hatalmi egységéhez, melynek élén a Habsburg család uralkodói álltak. A Habsburg-háznál a spanyol ág 1700-es kihalása óta napirenden volt, hogy végérvényesen biztosítsák a család által birtokolt területek egyben tartását. Ebből a célból születtek az 1703-as titkos és az 1713-as nyilvános szerződések. A spanyol örökösödési háború (1701–1714) és az azzal párhuzamosan zajló Rákóczi-szabadságharc (1703–1711), valamint az 1716 és 1718 között vívott, győzedelmes török háború után Magyarországon is esedékessé vált a Habsburg kézen maradt országok öröklésének biztosítása. A Habsburg-ház örökletes jogát a magyar királyi címre már az 1687-es országgyűlésen kimondták, ugyanakkor mivel III. Károlynak még mindig nem született fiú utódja, szükséges volt az örökösödési jog hatályának kiterjesztése. Mint azt korábbi írásunkban bemutattuk, a Habsburg udvar úgy látta, hogy a magyarországi előtt célszerűbb az erdélyi országgyűlésen elfogadtatni az új öröklési rendet, melynek értelmében a Habsburgok nőágon is (mindig az utolsó férfi lányaira vonatkozóan), a többi általuk bírt országgal együtt örökölhetik a magyar trónt.

Az erdélyi rendek tehát 1722. március 30-án ismerték el a nőági örökösödést. A magyar országgyűlésen résztvevők nemcsak az erdélyi országgyűlésen történtek nyomán sejthették, hogy mi lesz az országgyűlés fő témája. A döntést az udvar részéről természetesen alaposan előkészítették. Az országos tisztségek viselőinek, az ispánoknak és főpapoknak az elfogadás irányában való több-kevesebb hajlandósága felől tájékozott volt az udvar, és alapvetően biztos lehetett abban, hogy ezek az országgyűlés résztvevőire döntő hatással levő emberek támogatni fogják a kezdeményezést. Persze az udvar részéről tudták, hogy a magyarok kemény dió és maximális óvatossággal közelítettek a kérdéshez. Az előkészítés egyik tipikus szeletét képezte az az 1722 februárjában lefolytatott levelezés, amelyben Pálffy Miklós nádor (1657–1732), az uralkodó jobbkeze faggatta Ikladi Szluha Ferenc (?–1729) nádori ítélőmestert a nőági örökösödés magyarországi elfogadtatásának lehetőségeiről. Szluha Ferenc a levelezésben kitérő válaszokat ad és főként a magyar rendek aggályait osztja meg az eshetőséggel kapcsolatban – persze itt még az erdélyi országgyűlés előtt járunk. Mindenesetre a május 1-én kiküldött királyi meghívókban nem volt szó a nőági örökösödésről, csak általánosságban szóltak az országgyűlés előtt álló nagy feladatról.

A Magyar Királyság országgyűlését 1722. június 20. és 1723. június 19. között tartották. A legfontosabb az alsótábla meggyőzése volt. A nőági örökösödést június 30-án Nagy István alnádor, mint az alsótábla elnöke indítványozta, mégpedig rövid, magyar nyelvű beszédben. Ezt követően még aznap, a már említett Szluha Ferenc, az egykori kuruc mondott hosszú és ékes latin nyelvű beszédet a Pragmatica Sanctio elfogadásának szükségességéről. Szluha elsősorban a török fenyegetésre hivatkozott és a legutóbbi háborúban az uralkodóházzal közösen kivívott sikerekre (1716-ban a Temesköz is felszabadult a török alól, igaz nem került vissza a Magyar Királysághoz, hanem külön kormányozták). Hogy a török fenyegetés mennyire komoly és valós volt, mutatja, hogy a Habsburg monarchiának a XVIII. században a török ellen vívott két háborúja (1735–1739) és (1787–1791) egyaránt kudarccal végződött, amire a legjobb példa lehet, hogy az 1717-ben visszafoglalt Nándorfehérvárt vagy Belgrádot az 1739-es újbóli török kézre kerülés után végül csak 1867-ben hagyták el a török csapatok. Szluha beszéde mindenesetre nagy sikert aratott és az indítványt háromszoros viváttal elfogadták. Az már természetes volt, hogy a felsőtáblán szintén mindenki pártját fogta a nőági örökösödésnek. 

Az elfogadás már megtörtént, azonban a törvényerőre emelés még hátra volt. A következő napokban azok is kifejezték hozzájárulásukat, akik nem voltak jelen a június 30-i ülésen. Szluha Ferenc július 16-án terjesztette be a törvény cikkelyeinek tervezetét. A törvényjavaslat kimondta, hogy a Szent Korona országai indivisibiliter et inseparabiliter (elválaszthatatlanul és oszthatatlanul) össze vannak kötve a monarchia többi országával és tartományával. Az rendek arról is határoztak, hogy utóbbiakkal szerződést kötnek egyesülésükről, amihez III. Károly, aki az osztrák örökös tartományoknak abszolút ura volt, ugyanakkor nem járult hozzá. A törvény szövegének végleges megalkotása végül az országgyűlés végéig húzódott. A magyar Pragmatica Sanctio az 1723. I–II. törvénycikként a magyar alkotmányosság egyik legjelentősebb alaptörvénye lett.

A Pragmatica Sanctióban levő, az osztrák tartományokban már 1713-ban kihirdetett öröklési rendet az összes európai nagyhatalom szavatolta. Elméletben. Ugyanakkor III. Károly halála után (1740) II. Frigyes rögtön megtámadta a szerződések értelmében Mária Terézia számára garantált monarchiát. A porosz és a bajor király készen állt a Habsburg területek felosztására, és a királynő számára egyetlen nagyhatalom részéről sem érkezett katonai segítség. A Habsburgok közép-európai egyensúlyt és Magyarország törökkel szembeni védelmét biztosító monarchiáját éppen a Pragmatica Sanctiót a monarchia országai közül legkésőbb elfogadó magyarok támogatása mentette meg az osztrák örökösödési háborúban.

Hursán Szabolcsnak, a Klasszika-filológiai Kutatóközpont munkatársának a Pragmatica Sanctio erdélyi országgyűlésen történő elfogadásával kapcsolatos korábbi írása ide kattintva olvasható: A Pragmatica Sanctio és elfogadása az 1722-es erdélyi országgyűlésen (gov.hu)