A népvándorláskor régészetének – a korszakénak, amelyben a magyarság egységes néppé formálódott – utolsó nagy iskolateremtője minden bizonnyal Bóna István volt, abban a 20. században, amikor nem kisebb egyéniségek, mint pl. Alföldi András, Fettich Nándor, László Gyula nyomdokaiba kellett lépnie.

Még ez is leszűkítése hatalmas életművének, hiszen abban is ő volt az utolsó példa, hogy szinte minden korszak kutatásában nagyot tudott alkotni: a bronzkortól a kvádok, a későrómai kor, a hunok (és a környezetükben élő többi népek!), a langobardok és gepidák, avarok, honfoglaló magyarok régészetéig. De (nem vitatva el érdemét, hogy módszereiben, szemléletében megújította a bronzkor kutatását, és mestere lett egy nemzedék őskorosainak) a legnagyobb hatása a népvándorláskor egészének szemléletében lett az őt követő nemzedékekre, mindnyájunkra, mindmáig. E korszak kutatói tulajdonképpen mind a tanítványai vagyunk, az idősebbek még közvetlenül, a fiatalabbak már csak közvetve.

A puszta életrajzi adatok e pálya megrajzolásának csak a keretét jelentik, eredményeit csak sejtetni engedik, bár a Bóna István életében betöltött tisztségek, megkapott kitüntetések listája impozáns lenne. Mégis, csupán a rend kedvéért rögzítjük az életpálya legfőbb pontjait: született Hevesen 1930. február 10-én, elhunyt Dunaújvárosban 2001. június 4-én, ma húsz esztendeje. Az ELTE-n végzett 1952-ben, attól fogva mindvégig tevékenysége két helyszín köré összpontosult: Dunaújvárosba, amely otthonává lett, miután 1953-ban az akkori Sztálinvárosi Állami Múzeum megbízott igazgatója lett (a valódi tudományos munkára legalkalmatlanabb időpontban), és az ELTE-re, ahol 1954-től élete végéig dolgozott, végigjárva az egyetemi pálya lépcsőfokait, míg végül a Régészettudományi Intézet igazgatója lehetett. 1990-től az MTA levelező, 1998-tól rendes tagja volt. A látszatra egyenes életpálya azt takarja, hogy mindig azt a szakterületet kellett művelnie, ahol a legnagyobb szükség volt megfeszített alkotómunkára. Mindehhez hozzá kell venni számtalan publikációját és feltűnően nagy volumenű bírálói, recenzensi, lektori tevékenységét: nem csak a saját kutatásaival, hanem más kutatók alapos, igazságos, de szigorú bírálatával is megkerülhetetlen személyisége volt korának.

Ahhoz, hogy ilyen tartós hatású iskolát teremtsen valaki, nem elég az, hogy az egész kor tudása a kisujjában legyen, legalább ennyire fontos két másik dolog is: hogy szuggesztív egyéniség legyen, „jelenség”, akinek egy kiejtett szavát sem lehet elfelejteni, valamint hogy a korábbi iskolateremtőket ne szakítsa el a jelenkortól, az ő egyéniségüket is közvetíteni tudja utódainak. Ezekben a tulajdonságaiban Bóna István utolérhetetlen volt, előadásai nem csak lényegükben, de részleteikben is feledhetetlenek, az egész tudománytörténetet megismerhettük belőlük, s csípős iróniájával (meg öniróniájával!) életre keltette a régészet múltját – ahogy egy fontos lelet szerinte nem túl sikeres interpretációjáról mondotta: „Létező nagyjaink egytől egyig sárosak ebben”[1] –, de ugyanakkor elültetve bennünk a tiszteletet kimagasló elődei iránt. Ami természetesen nem áll ellentétben azzal, hogy más nézeteket valljon: köztudott például hogy véleménye számos fontos kérdésben eltért László Gyuláétól, aki pedig mestere volt szó szerint (egyetemi tanáraként) és átvitt értelemben egyaránt. Azt sem feledhetjük azonban, hogy Bóna István nézetei sokszor eltértek önmagáétól is: megvolt benne a bátorság, hogy ha szükségesnek bizonyul, elismerje hibásnak saját korábbi elméletét, és akár homlokegyenest ellenkezőt dolgozzon ki. Ez a fajta tudományos alázat a tudós egyik legnagyobb erénye, s nem csak a tudomány érdekét szolgálja: magát a kutatót is megkíméli attól, hogy mások mondják ki halála után, hogy legfontosabb tézisei tévesek voltak. Bóna Istvánt ez a veszély nem fenyegetheti: szokatlanul sok feltevése maradt érvényben változatlanul az eltelt húsz évben is, tulajdonképpen egyetlen kitartóan vallott eszméjén lépett végleg túl az idő, azon az elképzelésén, hogy a későavar kultúra a 9. század elején megszűnik, a honfoglalók pedig egyfajta légüres térbe érkeznek a század végén. És még egy képességét ki kell emelnünk: eleven íráskészségét, amellyel a tudományos művet száraz tényanyagból izgalmas olvasmánnyá tudta tenni, néha merészen köznapi módon. Ugyan ki más írta volna le például egy szaktanulmányban a következő szavakat: „A kunmadarasi avar úr nem pityipalkó volt”?[2]

Lehet-e a régészetet, és különösen a népvándorláskort pusztán objektívan, szenvtelenül művelni? Azt hihetnők, igen, a leletek értelmezését a legjobb kizárólag a tények alapján végezni. Bóna István pályája azonban mást mutat: a tudományág szenvedélyes szeretete minden megnyilatkozásán átsütött. Erős nemzeti elkötelezettsége sem vált objektivitásának kárára – igaz, ez nem látványos külsőségekben mutatkozott meg, de áthatotta munkásságát és tanári tevékenységét is, néhány megjegyzéssel mindig figyelmeztetett: például egy bizonyos honfoglaláskori lelettérképnél egyszerűen megjegyezte, hogy a szerző megfeledkezett róla, hogy figyelembe vegye a kutatástörténetet. Miután Trianon óta bizonyos országokban a honfoglalók kutatása tabutéma, a leletek elterjedése e térképen nem a valóságot rajzolja ki – csupán a trianoni határokat.

Mint volt tanítványa, nem tudom nem szubjektívan írni ezt a megemlékezést. Amit leginkább a kívülálló szemével lehet megörökíteni, talán kutatásai eredményének összegzése. Művei és az ezek hatására induló újabb kutatások egyaránt megmutatják, melyek azok a döntő új megállapítások, amelyeket tett, mely korszakok és területek kutatása alapul azóta is nagyrészt az ő megállapításain. Hosszú évtizedeken át, szinte élete végéig dolgozott a magyarországi hun kor kutatásán, amit alapvető könyve: A hunok és nagykirályaik (Budapest, 1993; a magyaron kívül több más nyelven is megjelent) összegez. Nem volt korában más a világon, aki nála többet tudott volna a hunokról, s a hun kort mint önálló korszakot tulajdonképpen az ő munkája határozta meg Magyarországon, bár a tulajdonképpeni hun leletanyagot már az 1930-as évektől azonosítani tudjuk. A hun kort követő germán áradatban is ő azonosított egységes korszakokat, a Római Birodalom bukását követő ún. Odoakerszeitot Európában elsőnek ő írta le. A legnagyobb szerepe azonban talán a következő század magyarországi germán leletanyagának feltárásában volt: nem csak a langobardok és gepidák történetéről és régészetéről írt, részben már sajnos posztumusz megjelent könyvei éppúgy nélkülözhetetlenek (A középkor hajnala. Budapest 1974; Gepidische Gräberfelder am Theissgebiet. Nagy Margittal közösen, Budapest 2002; Langobardische Gräberfelder in West-Ungarn. B. Horváth Jolánnal közösen, Budapest 2009; illetve szerkesztésében a pótolhatatlan enciklopédikus kötet: Hunok – gepidák – langobardok, Budapest 1993.), de azt is elmondhatjuk, hogy a feltárt langobard síroknak talán háromnegyede is az ő munkájának köszönhető. Az avar kor kutatásában legfontosabb és legmaradandóbb eredménye a középavarkor elkülönítése. De azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a ’80-as évek talán legfontosabb nemzeti tudományos vállalkozásaiban, a háromkötetes Erdély történetében és a tízkötetes Magyarország történetében az egész félévezredes korszak nagy sikerű, jónéhány monográfiával felérő összefoglalása is az ő munkája. Végül említenünk kell utolsó éveinek összefoglalását egy még későbbi korszakból: Az Árpádok korai várairól, Debrecen 1995 (1.k.), 1998 (2.k.). Csakhogy tudnunk kell: biztosra vehetjük, hogy nem minden művét, nem teljes tudását hagyta ránk. Mert ahogy többször mondta egy-egy tervezett munkáról: „Készen van már az egész, csak le kéne ülni és megírni.”

Felhasznált források:

M. Lezsák Gabriella: Bóna István. http://arpad.btk.mta.hu/eletrajzok/97-bona-istvan

Szentpéteri József: Bóna István (1930–2001). Magyar Tudomány 46. (2001) 12.sz. 1499–1502.

Trogmayer Otto: In memoriam Bóna István. MFMÉ – StudArch 7. (2001) 7–8.

Visy Zsolt (főszerk.): Magyar régészet az ezredfordulón. NKÖM – Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003.

[1] Magister Dixit. Ob honorem professoris Bonae in diem natalem sexagesimum magistri nostri, Pestini 1990. (Bóna István mondásainak kéziratos gyűjteménye tanítványaitól.)

[2] Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei. Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982/83) 81–162. 116.