A mai évfordulón Klima Gyula, a Magyarságkutató Intézet Eszmetörténeti Kutatóközpontja igazgatójának írását közöljük.

Az esemény aktualitását számunkra természetesen nem az évfordulós szám kereksége adja, hanem az, hogy 82 év után ismét Budapest lesz az Eucharisztikus Világkongresszus színhelye. Azaz nem pontosan 82 év után, tekintve, hogy a COVID19-járvány miatt az erre az évre tervezett kongresszust elhalasztották, és 2020 augusztusa helyett jövő szeptemberben rendezik meg Budapesten.

Az aktuális hírek itt találhatók.

De mi is ez az esemény, vagy inkább eseménysorozat, mi áll a középpontjában, és miért fontos az, hogy Magyarországon rendezik meg?

Az eseménysorozat az Eucharisztiának (Oltáriszentségnek, szentáldozásnak, vagy ahogy a protestáns felekezetekben ismert, úrvacsorának), a keresztény vallás egyik központi rítusának mélyebb megértését és tiszteletét előmozdító ünnepségsorozat, amely szokás szerint tudós előadásoktól szentmiséken át a záró körmenetig ível. A mára világméretű, a világ összes kereszténye számára rendezett kongresszus viszonylag újkeletű, s ennek közvetlen előtörténete a 19. századra nyúlik vissza. Az első nemzetközi kongresszusra a franciaországi Lille-ben került sor 1881-ben. A viszonylag szerény kezdetek után 1926-ban a chicagói kongresszuson vált az eseménysorozat igazán világméretűvé. Itt volt először, hogy magyar küldöttség is jelen volt a Kongresszuson. Az ő hazatértükkel vetődött föl az ötlet, hogy a jövőben Budapest is otthont adhatna a rendezvénynek, s hosszas előkészülés után erre 1938-ban, Szent István halálának 900. évfordulóján került sor. Az események hatalmas tömegeket vonzottak, és a Kongresszus Magyarországot „az utolsó békeévben” a keresztény világ középpontjába állította.

De mi is valójában az Eucharisztia? Mi teszi azzá a misztériummá, amelynek tisztelete kulcskérdés a keresztény hitéletben? A szentség Krisztus és tanítványai utolsó vacsorájára vezethető vissza. Máté evangéliumának tanúsága szerint: Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára” (Mt26, 26–28).

Ez a passzus a szertartás és a hozzá kapcsolódó teológiai tanítás szentírási alapja, kivált a katolikus ortodoxiában, amely azt tanítja, hogy a szertartásban valóban Krisztus teste és vére van jelen az ostya és a bor „színe”, azaz érzékelhető tulajdonságai alatt. Ily módon az Eucharisztia az emberré lett Istennel, Krisztussal való egyesülés szentsége, a lehető legbensőségesebb módon, testi szubsztanciájának elsajátításával.

Ám ha belegondolunk, hogy ez valójában mit is jelent, egy csapásra egy rakás zavarba ejtő kérdésbe botlunk. Mi az a „testi szubsztancia”, amelyet itt „elsajátítunk”? A pap azt mondja „Krisztus teste”, de Krisztus teste egy emberi test, és amit kapunk, az szemlátomást csak egy darab ostya. Persze nem akármilyen, hanem átváltoztatott ostya. De mi változott benne? Szemlátomást semmi. Külsőre pont olyan, mint a megszentelés előtt. Persze pusztán az, hogy nincs szemmel látható változás, nem jelenti azt, hogy nincs semmi változás. Éppen azért hívjuk ezt a változást transzszubsztanciációnak, átlényegülésnek, mert az ostya és a bor lényegükben, szubsztanciájukban változnak meg, és nem érzékelhető tulajdonságaikban, mint amilyen a szín, alak, íz stb. Ám ez már aztán igazán misztikussá teszi a dolgot: hogyan lehetséges, hogy Krisztus testének szubsztanciája „helyet cseréljen” az ostya és a bor szubsztanciájával? Hogyan lehetne egy emberi test az ostya és a bor „színe” alatt? Hogyan létezhet egy szín vagy egy alak anélkül, hogy egy színes test színe vagy alakja lenne? Hiszen egy színnek vagy alaknak létezni nem más, mint egy testnek ilyen színűnek vagy alakúnak lenni. De még ha azt mondanók is, hogy ez lehetséges legalábbis Isten mindenhatósága révén, amely minden lehetőt (ami ti. fogalmában nem tartalmaz önellentmondást) megvalósíthat, hogyan lenne lehetséges ugyanannak a testi szubsztanciának, ti. Krisztus testének egyszerre két helyen, pl. Pesten és Párizsban is lennie, ha éppen a Mátyás-templomban is és a Notre Dame-ban is egyszerre történik meg a transzszubsztanciáció? Nem foglal ez magában önellentmondást?

Ilyen és hasonló zavarba ejtő kérdések sokaságát veti fel ez a misztérium, amelyek megválaszolása nem kis racionális feladat a hívők számára. De éppen ezek a kérdések azok, amelyek megválaszolása jelenti mind a misztérium mélyebb megértését, mind pedig saját észelveink egyre pontosabb artikulációját. Hiszen például az előbb listázott kérdések közül az utolsó megválaszolása olyan metafizikai (tehát filozófiai és nem teológiai) fogalmak tisztázását követeli meg, mint a tér és időbeli létezés fogalma, szembe állítva a puszta létezés fogalmával. Ha valahol, itt lehetséges az, hogy nemcsak az ész segíthet a hit megértésében, hanem a hit világíthatja meg észelveink mélyebb értelmét is.

Ezekkel és hasonló kérdésekkel fog tehát foglalkozni a Magyarságkutató Intézet Eszmetörténeti Kutatóközpontjának a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus eseményeit bevezető angol nyelvű nemzetközi konferenciája, amely az Eucharisztia metafizikáját és teológiáját fogja tárgyalni amerikai, európai és hazai kutatók részvételével: The Metaphysics and Theology of the Eucharist: Prelude to the Eucharistic World Congress (September 1–4, 2021, Budapest).

Hátha ez az eseménysorozat is valamivel közelebb vihet Pio atya híres, Magyarországról szóló jóslatának megvalósulásához: "Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!"

Az 1938-as eseményekről részletesebben az iec2020.hu oldalon olvashatnak.