Az idén 127 éve született színésznőről Raffay Andrea munkatársunk írt cikket.

„» – Boldog vagyok, higyje el, nagyon boldog vagyok. Egész közel vagyok a közönséghez. Egy vagyok velük. Minden szavam visszhangzik közöttük. Látom a könnyeimet az ő szemükben, a mosolyomat az arcukon. Jó, hogy itt vagyok.«

És most lassan lehajlik az asztal lapja fölé. Mint egy fáradt virág. És sír… Miért sír?”

Tette föl az újságíró a kérdést a Pesti Napló 1929. december 10-i számában olvasható rövid interjúban, melyet egy előadás után készítettek az öltözőben fáradtan a székre dőlő színésznővel, aki abban az időszakban maximum napi 5 órányi alvással megállás nélkül dolgozott: különböző színházak színpadain minden délelőtt és délután próbált, esténként pedig játszott és szerepet tanult.

Hatvany Lili bárónő, a Színházi Élet című szaklap kritikusa 1937-ben Színházi levelében fogalmazta meg Bajor Gizi lényének és művészetének lényegét. Finom, szomorú kis arca, édes hangja, halksága, egyéni, fenséges mozdulatai, rendkívüli, nyugtalanító lénye régi meséket juttatnak eszünkbe: meséket erdei tündérekről, tengeri nimfákról, mitikus, túlvilági lényekről, kik kíváncsiságból, csínytevésből, esetleg szerelemből vendégszereplésre látogatnak el a földi halandók közé. E nem mindennapi lényeket a halandók csak bámulják, de nem nagyon értik meg, és nem méltányolják őket kellőképpen.

Szép Ernő egyszer megpróbálva visszaadni a színpadi jelenség tündöklését, a következőket írta Bajor Gizi hangjáról:

„És leszáll a színpadra a megidézett médium, a kóbor holdsugár, a sápadt angyal, aki már nem bírta tovább odafenn, lehúzta a szíve a földre.

Beszél. Mintha a szívnek szája nyílt volna, minden panaszát meghallod a hadiárváknak, akiknek az anyja nem tud bejutni a hivatalba.

[…]

Minden epekedést, minden titkot, minden bűbájt hallasz: minden gyönyörűséget, amiért megszülettünk és ami ájultan el van temetve a sorsunkban.

Beszél. A sóhajt hallod beszélni. A legpuhább, a leghalálosabb édes csókot hallod beszélni.

Beszél. A hideg korcsolyáz a hátadon. A lelked hallod, a lelkiismereted.

Sír. Mintha zenészkezek nélkül szólna a hárfa, magától, nem tudni, milyen csoda folytán, hiszen huzat sincsen. Minden könnyet elsirat, amely valaha a világra cseppent; minden örömöt, mely az ég alatt elhervadt; minden sértést, ami valaha megkarcolt ártatlanokat; minden tévedést elsirat, minden ünneprontást, ami elzüllesztette Tündérországot: az életet […]”

Amint Jászai Mari Rehák Józsefné Moór Anna, Kántorné Engelhardt Anna és Laborfalvi Róza színpadi hagyományainak, úgy Bajor Gizi Jászai Mari és Márkus Emília örökének volt oromként kimagasló méltó utóda: a Nemzeti Színháznak Jászai Mari óta nem volt olyan nagy drámai művésznője, mint ő.

Hivatását az igazi művésznek azzal a szenvedélyes alázatával töltötte be, mint színpadi eszményképe, Jászai Mari, ki eszménye volt ugyan, de nem utánozta őt. A Nemzeti Színház öreg deszkáira új hangot, természetes beszédet és játékmódot, egyéni stílust hozott magával, hol nem csak Jászai Marit, de a közönséget is csakhamar megbabonázta. Jászai Mari az ifjú színésznőben felismerte a páratlan tehetséget, első Shakespeare-szerepeinek sikere után pedig önmagát látta megújulni benne.

A 20. század első felének egyik legnagyobb magyar színésznője 1893. május 19-én született Budapesten. Beyer Gizella néven anyakönyvezték. Apai nagyapja, Rudolf von Beyer osztrák származású, ám magyar érzelmű báró volt, aki Beyer Rudolf néven az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején honvédtisztként harcolt, Görgey vezérkari főnöke volt. Anyai nagyapja dalmáciai olasz volt, apai nagyanyja Adelheide von Weiss und Hortenstein bárónő. Édesapja, Beyer Marcell bányamérnök Németországban nevelkedett, édesanyja Valencic (Valenčić) Ágnes volt. Szülei három gyermeke közül ő volt a legkisebb.

Édesapja a Kálvin téren kávéház üzemeltetésébe kezdett: a régi, jó nevű Báthory-kávéházat vette át, ahol kislánya, Gizi is gyakran segített a vendégek kiszolgálásában. A gyermek már négy-öt éves korától kezdve magára akarta vonni a figyelmet: verseket szavalt, táncolt és énekelt, produkálta magát.

A család anyagi összeomlása után elhagyva az angolkisasszonyokat, titokban elment a színiakadémia felvételijére.

Az Országos Színművészeti Akadémia vizsgálóbizottsággá alakult tanári testületének akkori tagja, Sebestyén Károly írja visszaemlékezéseiben, hogy egy sápadt képű, fekete hajú, tüzes szemű gyermek lépett fel előttük a dobogóra. A kislány egész testében remegve állott a pódiumon, hiszen a vizsgálóbizottságot az inkvizícióval összehasonlító irodalmi termékekből merítette tájékozódását. Az akkori igazgató, Somló Sándor aggodalmaskodva fordult szomszédjához: „Van ez a gyerek tizenöt éves? Hiszen tizenkettőnek is alig látszik.” Ám a jelölt dokumentumaiból meggyőződhetett arról, hogy éppen elérte a minimális korhatárt. S a gyermek, mialatt beszélt, ott fenn a pódiumon egyre nőtt, hangja most már csengett, aztán zengett. A vizsgálóbizottság egyhangúan fölvette őt a Színművészeti Akadémia előkészítő osztályába.

Növendékként változtatta nevét előbb Bayerre, majd Bayorra, végül a „Bajor” változat terjedt el, ellenben ő maga mindig a Bayor alakot használta.

Vizsgaelőadása után azonnal a Nemzeti Színházhoz szerződött, s ha ideig-óráig elvált is útja az ország első színházáétól, akkor is a nemzet egyik első számú nemzeti színházi színésznője maradt: 1914-től haláláig nem csupán tagja, de ünnepelt csillaga is volt a Nemzetinek. Első sikerét 1915-ben Gárdonyi Géza Annuskájának címszerepében aratta. Az 1920-as években már az ország egyik legünnepeltebb művésze volt: ha neve szerepelt a címlapon, az kasszasikert, több mint száz előadást jelentett. A művészi teremtésnek szerepfajtában olyan széles skáláját Varsányi Iréntől sem láttuk, mint amely Bajor Gizi életművének egyik kápráztató sajátsága.

Sebestyén Károly szerint Bajor Gizi művészetének uralkodó vonása, hogy neki minden játék, és neki a játék – szentség.

Fiatalon érte az első dicsőség: 1929-ben a Nemzeti Színház örökös tagságával tüntették ki. Néhány év múlva megkapta a Greguss-díjat, amellyel előtte olyan híres színészeket jutalmaztak, mint Márkus Emília, Jászai Mari, Ódry Árpád.

Szerepeit mindig csak akkor játszotta el, amikor már vérévé váltak. „Isten vezérli a művészt” – nyilatkozta halála előtt négy évvel.

Az egyszerűbb szerepektől Shakespeare nagy nőalakjainak drámai ábrázolásáig szerepköre az egyik legszélesebb és legszínesebb volt a magyar színjátszás történetében. A „felszabadulás”-nak nevezett megszálló rablófosztogatás után is nagy alkotó kedvvel vett részt a magyar színjátszás életben tartásában: az Antonius és Cleopatra Kleopátrája, az Anna Karenina címszerepe, az Ármány és szerelem Lady Milfordja mind csodálatos tehetsége újabb gazdagodását mutatják. Kleopátra-alakítását élénk sajtóvita övezte, hiszen Bajor Gizi nem a régimódi hősnők drámaiatlan, álló- és szónokias alakításával, a klasszikus ókori szereppel ábrázolta Kleopátrát, hanem a feszültség erejével, magasztosan. Az is bizonyítja, hogy az egyik legsokoldalúbb színésznő volt, hogy gyakorlatilag mindent tudott játszani: tragédiát, drámát, vígjátékot, operettet, de még némajátékot is.

A húszas, harmincas, negyvenes évek új magyar drámatermésének zömét sikerre vitte. Vígjátékokban is szerepelt: a harmincas években Móricz Zsigmond Kerek Ferkó című vígjátékának Máriáját alakította. Herczeg Ferenc nagyon szeretett vele együtt dolgozni, és még akkor is küldött virágcsokrot a színésznőnek, ha valamelyik előadásán valamiért éppen nem tudott jelen lenni. Herczeg Szendrey Júlia című háromfelvonásos színművében finom lelkű, igazi asszonyt alakított, aki magasan fölötte áll környezete érzelmi- és gondolatvilágának.

A Magyarország 1938. március 25-i számának a Kék róka kétszázadik előadásáról írt beszámolójában olvasható, hogy még nem volt arra példa Magyarországon, hogy egy repriz kétszázszor menjen, s a nagy sikerben elsőrangú része volt a Cecile szerepét ragyogóan alakító Bajor Gizinek, aki Herczeg műveinek alakjai közül a legfiatalabb Gyurkovics lányt, a pajkos Gyurkovics Micit, vagy épp Éva boszorkányt ugyanúgy nagy sikerrel formálta meg. A kor egyik nagyhírű kritikusa, Kárpáti Aurél így írt róla: „Nem volt olyan néző, akit ne bűvölt volna el, még ha csak véletlenül került is a nézőtérre.”

Művészetét Bethlen Margit grófnő is nagyra értékelte, aki Cserebogár című drámájában a hősnő szerepét Bajor Gizinek szánta.

A Solness építőmesterben Hilde szerepében Ibsen szimbólumait is zseniálisan éreztette. Felejthetetlen Nóra-alakításával művészete az asszonyiságot kifejező szerepek egyénítéséhez jutott el.

Semmi feltűnés, semmi túldíszítettség nem volt rajta, öltözködése egyszerű volt. Amint megszólalt lágy dallamú, halk tónusú hangján, azonnal lehetett érezni, hogy nem csupán szeretetre méltó és művelt színésznő volt, hanem végtelenül szerény és közvetlen is.

A riporterek kérdéseire szellemes, finom stílusban, komoly határozottsággal felelt. Meglátszott a beszédén, hogy egyszerűen csak az igazat mondja, és nem kábította el a sok dicsőség, amelyet oly számtalan kiváló alakításáért kapott. Nem a Nemzeti Színház divatos színésznőjeként, hanem sokkal inkább bűbájos, elegáns dámaként olyan bölcsen beszélt és olyan bölcsen hallgatott, mint egy filozófus.

A korabeli lapoknak adott nyilatkozataiban máskor a föld legvidámabb manójának, a Szentivánéji álom Puckjának és a Balatoni rege magyaros karakterű Siójának, a víz e mókás, minden csintalanságra kész lényének általa alakított szerepe nyilvánult meg: ilyenkor boszorkányos szótornával, huncutul nevetve tréfálta meg az újságírókat.

Puck megformálásakor szerepének légi, könnyed és tündéri karaktere egy pillanatra sem akadályozta meg abban, hogy pajkosságban, groteszk ötletességben azt a földi szellemet jelenítse meg, amelyet Shakespeare elgondolt.

Máskor alig beszélt: ilyenkor hallgatásával is többet fejezett ki, mint bárki más, aki hangos szóval adja elő az interjút.

Csathó Kálmán író, rendező Bajor Gizi című, 1971-es visszaemlékezésében olvasható, hogy a színésznő az embereket örömmel dicsérte meg, hiszen tudta, hogy a művészeknek elmondhatatlanul jólesik az elismerés, főleg akkor, ha érezni lehet, hogy igazán őszinte. Egyszer egy nagy díszvacsora keretében rendezett emlékünnepen Ravasz László református püspök mondott gyönyörű beszédet. Bajor Gizi utána odament hozzá gratulálni. „– Mit adhatok én egy püspöknek?” – sóhajtotta elragadtatva, majd meghatottan mosolyogva mondta: „– Én áttérek a református vallásra.”

Mosolyában fölény helyett csak megértést lehetett felfedezni.

Ignácz Rózsa kovásznai születésű magyar színésznő, író és műfordító, az Anyanyelve magyar és az Urak, úrfiak szerzője, a színésznő közeli ismerőse, mondhatni barátnője a következőket írta róla a Kortárs 1958. augusztusi számában megjelent Bajor Gizi (Arckép) című írásában:

„Nagy keze volt. Hosszú ujjai; ha csak nem ellenkezett szerepével, egyetlen nagy, karneol-fejes gyűrűt szeretett a bal gyűrűsujján hordani. Ha a kezének nem volt éppen jelentős szerepe, akkor mintegy dekorációul használta azokat. Szerette két kezefejével az állát támasztani. […] Bajornak maradtak fenn jó fényképei, igen szép, mandulavágású szeme volt, nemes metszésű kis orra, szívalakú arcának vonala is rajzosan nemes. Fekete szeme volt […]”

Noha több film szerepét is elvállalta, Bajor Gizi a film műfaját soha nem érezte magához igazán közel állónak. Ignácz Rózsa, kivel a Két fogoly című filmben játszott együtt, azt írja, hogy a színésznő nem szeretett filmezni:

„Nem tudom eldönteni, hogy a korabeli filmgyártás tökéletlensége-e az oka, vagy inkább a színművészet bajori fokának a filmművészettel oly ellenkező mivolta-e, hogy Bajort jól filmezni soha, senkinek sem sikerült s hogy igazi játékmódszerét sohasem is ismerheti meg az a színészutód-sereg, amely nem látta őt élő színpadon. […] Szépsége művészetének villódzásából rajzolódott kedves, bájos arcára s ezt sajnos, a filmlencse rosszul rögzítette. Filmfelvétel szüneteiben együtt ültünk az öltözőben. Annyira drukkolt, hogy verejtékezett bele; sminkjét a sminkmester szinte félóránként igazította újra, hogy rettentő szorongását önmagával is feledtesse – hosszan és bőven beszélgetett a szünetekben – másról.

A felvételek vége felé így szólt egyszer hozzám váratlanul:

– Rettentően meg fogok bukni. Soha többé nem filmezek. Láttam ma egy próbavetítést. Rossz vagyok rajta, csúnya, öreg és merev. Nem én vagyok.”

A Pesti Napló 1931. május 24-i számában olvasható beszélgetésben tették fel Bajornak a kérdést, hogyan él mostanában? Erre ő a következő választ adta:

„– Erre a kérdésre nem tudok felelni. Egyáltalán semmit se tudok. Azt sem, hogy – élek-e. Nem tudom, mi lesz velem holnap. Nem tudom, ki vagyok, mi vagyok, hova tartozom. Most, itt, a teraszon, sok szomorúságomból talán egy kissé fellélekzem. De egyébként?… Rábízom magam az Istenre!”

Ekkor ragyogó, tág szemmel az égre nézett, s így folytatta:

„– Én olyan nagy barátságban vagyok az Istennel!... Én rá tudok nevetni az Istenre!...

– Panaszkodni sohasem szoktam Néki. Miért panaszkodnék? Hiszen úgyis tud rólam mindent.”

Bajor Gizi minden jótékony célú előadás lelke volt. 1937-ben például a Zeneakadémián a mozgássérült gyermekek javára rendezett matinén lépett föl, és kiskorú szereplőtársait egy kocsirakományra való csokoládéval ajándékozta meg. A két világháború között híresek voltak a sínylődő képzőművészek megsegítésére rendezett műterem-aukciói. Művészetével és emberségével a magyar nemzetet szolgálta. Mind a zsidóüldözés elől, mind a kommunistáktól megmentett áldozatok számontartásának tekintetében ki kell emelnünk nevét.

A derűs és tragikus nőiesség megtestesülésének bátor emberi jósága és nagysága százakat mentett meg, rejtett el, táplált élelemmel és reménnyel, mindenütt ott volt, ahol segíthetett. Az Erdélyből érkezett írónak, Tamási Áronnak is rejtekhelyet nyújtott, aki a színésznő oltalma alatt vészelte át Budapest ostromát. A színésznő keresztfia, az író, szerkesztő Vajda Miklós szerint (aki Latinovits Zoltán gimnáziumi osztálytársa volt, azé a Latinovitsé, kinek maga Bajor Gizi javasolta, hogy legyen színész) egy kisebb várost népesítenének be azok, akiket keresztanyja megmentett a börtönökből, táborokból, az elhurcolástól, a bombázástól, akiket befogadott, akiket munkához juttatott, protezsált, óvott, bátorított, anyagilag segített és elindított.

Bajor Gizi első férje dr. Vajda Ödön ügyvéd volt, akivel 1927-ben elváltak ugyan, de azután is testvérekként szerették egymást. A színésznő második férje 1928-tól 1932-ig dr. Paupera Ferenc bankár volt, majd 1933-ban Germán Tibor fül-orr-gégész professzor felesége lett. Első férje Herczeg Ferenc húgával való rövid házassága után a híres erdélyi történelmi családból származó Csernovics Juditot vette el feleségül. Az ő gyermekük volt Vajda Miklós, kinek saját szavaival keresztanyja szinte a második anyja, gyermekkorának csodája volt.

1949. november 4-én két ávós az Andrássy út 60-ba vitte Miklós akkor már özvegy édesanyját.

Korábban a svéd követ segítségével Bajor már kimenekítette a Városmajor utcai nyilasházból keresztfiát és annak édesanyját, akiket a nyilasok egy este elvittek.

Csernovics Juditot hazug vád alapján négy, majd három év fegyházra ítélték, és előbb a márianosztrai börtönbe, majd a kalocsai fegyintézetbe szállították.

Ekkor a kiváló ember és művész önzetlen segítségnyújtásában odáig ment, hogy megalázkodott a tömeggyilkos Rákosi Mátyás előtt. A nő, aki egy életen át azon igyekezett, hogy művészetével szebbé és jobbá tegye az emberek lelkét, hogy örömet okozzon, könyörgő, megindító érvelésű levelekben kért kegyelmet Rákositól keresztfia édesanyjának. A diktátor jó ideig hagyta könyörögni a színésznőt, nem reagált, de közben persze referáltatott magának, s előkészítette a jelenetet, amikor majd kegyet fog gyakorolni.

Bajor Gizi közbenjárására kivételes kegyként ideiglenesen szabadlábra helyezték a kirakatperben bebörtönzött asszonyt, s fiát megtűrték az egyetemen.

Jászai Mari és Bajor Gizi meghitt pályatársi viszonyára jellemző az a levél, amelyet Jászai 1906-ban írt a fiatal művésznőnek: „Drága »Kisfiú«, küldöm neked emlékül kis pajtásodat a Te nagy jóságodért és megható hűségedért… Ez a kis zenebohóc nekem már negyven éve üti a cintányért. Üsse neked kétszerannyi ideig.” Sajnos nem így történt: Bajor Gizi közel négy évtizeden át lehetett a Nemzeti Színház művésze, ugyanis hat héttel Judit első szabadulása után, 1951. február 12-én megtörtént tragédiája. Vajda Miklós szerint aznap reggel férje a már jó ideje a táskájában lapuló ampulla tartalmával megölte a színésznőt, annak vénájába halálos dózisú morfiumot fecskendezve, majd önmagával is végzett, mert azt képzelte, hogy a színésznő súlyos beteg, s a leggondosabb kezelés ellenére is a megsüketülés veszélye fenyegeti, de akár bele is halhat betegségébe. A professzor a napi üveg konyakja mellett bejárt a klinikára, operált, rendelt, előadott, miközben otthon Gizi rettegett tőle. Vajda úgy tudja, hogy Germán boncolása személyiségtorzulással járó agyi elváltozást állapít meg, a színésznőé pedig azt, hogy fülének nem volt komoly baja.

Családtagok, kortársak és Liska Dénes Bajor és férje halálának rejtélyét vizsgáló kötete alapján Ablonczy László feltevése az, hogy Germán és Bajor Gizi közös akarattal menekültek el a rémvilágból, melyben már nem tudtak tovább élni. Ablonczy mindezt a Hitelben 2003-ban megjelent tanulmányában írja le.

Csathó Kálmán úgy vélte, Bajor egészsége jó volt, ezért elképzelhetetlennek érezte, hogy beleegyezett a halálba, így Csathó azt a lehetőséget is elvetette, hogy az eseményekhez az ÁVH is hozzájárulhatott. Szerinte a „kettős öngyilkosság” magyarázatául emlegetett politikai okok, a leleplezett szökési kísérlet, az elfogatási parancs és más hasonló feltételezések nem igazak.

Bajor Gizi mélyen hívő, bár vallását nem gyakorló római katolikus volt, aki egyházi temetést kívánt magának. Amikor Vajda Miklós fölkereste Esztergomban a bebörtönzött Mindszenty bíboros-prímás helyettesét, hogy keresztanyja akaratának érvényt szerezzen, a feltehetőleg utasításra beszélő főpap a következő szavakkal bocsátotta el a színésznő keresztfiát: „Kérem, mondja meg a családnak, hogy nagyon sajnáljuk, de öngyilkosokat nem temetünk, és még Bajor Gizivel sem tehetünk kivételt.”

Bajor Gizi halála után a meghurcolt Judit újra börtönbe került. Miután onnan ismét kiszabadult, táskájában zsilettpengét hordott azzal az elhatározással, hogy soha többé nem megy börtönbe.  Végül ötvenegy évesen Bécsbe disszidált.

Bajor Gizi temetése 1951. február 15-én, csütörtökön délután zajlott le. Holttestét a Nemzeti Színház előcsarnokában ravatalozták fel, a temetés külsőségeiben Blaha Lujzáét és Jászai Mariét idézte. Földi maradványait a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. A gyászszertartáson többek között az a Somlay Artúr mondott beszédet, kit nem sokkal pályatársa halála után az akkori kommunista éra Révai József-féle kulturális légköre kergetett a halálba. Bajor koszorúkkal övezett ravatala fölött katolikus pap helyett a Rákosi-címer látható az akkori magyar filmhíradóban. Húsz évvel Bajor Gizi tisztázatlan körülmények között bekövetkezett halála után Rákosi Gorkij városában békésen távozott az élők sorából, abban a hitben, hogy őt száműzetéséből visszavárja a magyar nép.

A színésznő életét és emlékét Budán a Bajor Gizi Színészmúzeum őrzi, mely halálának első évfordulóján, budai villájában nyílt meg, s létrehozását Gobbi Hilda kezdeményezte.

A „Földieknek játszó égi tünemény” – Bajor Gizi jellemzésére Csokonai versét így változtatta meg Nagyajtay Teréz jelmeztervező, aki 1943-ban a következőket nyilatkozta:

„ – Tudja, mit szeretnék? Felülni egy vonatra, amely nagyon gyorsan száguld és nagyon messzire viszi az embert… talán valahová a tengerpartra, ahol mindig olyan kék az ég, mint most itt a fejünk felett. És nagy-nagy csend van. Imádom a csendet! Tudja hány féle hangja van? Beszél a multról és a jelenről és a jövőről. A csendből mindig meghallgatom egy kicsit a saját életemet, mint valami örök és kifürkészhetetlen titkot.”