Ezen az évfordulón Raffay Andrea kutatónk cikkét közöljük.

A nemcsak nagy magyar mesélő, de minden történetével nagy tanító szellem, Móricz Zsigmond fő jellemvonása az a magyar őserő, melyben kevesen vetekedhetnek vele a magyar írók közül: gyökeresen magyar jelenség, a magyar élet magvából érkezett, eszközeit és kifejező formáit csak a magyar hagyományból és önmagából merítette. Írásainak erkölcstörténeti jelentősége is van: a magyar lelkiismeret szól belőlük törhetetlen igazságkereséssel.

A műveiben megtalálható biblikus motívumok alapján Móriczot a Bibliából Krisztus alakja vonzotta leginkább. Jól mutatja ezt például A fáklya című regénye, de az író a Légy jó mindhaláligban mondta el, hogyan kapta az istenhitet édesanyjától hat-hétéves korában. 54 évesen a következőket vallotta: „Van egy kis Bibliám, amit negyven éve olvasok, abban aláhúztam a Krisztus szavait. Bármennyit elmélkedek is felettük, igaznak, hitelesnek és valóságosaknak kell tekintenem őket. Soha nem jut ellenkezésbe azzal a hittel és hangulattal, amit gyermekkoromban oly egyszerűen értetett meg velem az édesanyám: hogy az Isten teremtett és tart bennünket harmóniában.

Ennek a harmóniának érzetében írtam s írom minden könyvemet: s nem tudok okosabb tanácsot adni, mint hogy ti is ezt a Krisztust leljétek meg önmagatokban: az embert…”

A magyar népi valóság első igazán nagy művészi megörökítője volt, aki szinte riporteri szenvedéllyel alkotott. Meséit az élet hiteles fordulatai alakították.

Egyik vallomásában ezt mondja: „Nem én irányítom alakjaimat. Inkább ők tapossák szét az én meggyőződéseimet. Én tűröm, hogy éljék a maguk életét”.

Soha nem érte be az egyszerű fotográfiával: regényeiben, novelláiban, színdarabjaiban problémákat vetett föl, és közelebb is férkőzött azokhoz. Alakjai egyben típusokat is képviseltek: A galamb papnéban a falusi Makrancos Kata pszichológiáját boncolgatta, Az Isten háta mögött című regényében nem érte be egy egész vidéki városka életre szólításával, hanem megrajzolta benne a magyar Bovaryné típusát, kit megvizsgált és bemutatott egész tragikus kicsinységében, amint élni és meghalni sem tud.

Valóságunkból nem „égi mást” akart teremteni, hanem éppen kíméletlen valóságunkba vezetett vissza, s a művészi tükör keretébe emelte köznapi titkainkat. A hétköznapok életerős, keményen küzdő, félelmetes és figyelmeztető képeit hozta el a polgárnak a parasztról dédelgetett „vasárnapi” képei helyett: felfedezte számunkra a valóságos falut és vidéki életet.

Az írás valójában nem foglalkozása, mestersége vagy művészi, alkotó területe volt, hanem az állandó lélegzéshez hasonló testi tulajdonsága. Amikor mély volt ez a lélegzés, akkor született belőle a legnagyobb magyar regények közé a Légy jó mindhalálig, A boldog ember és a többi nagy alkotása. Olykor csak sóhajok mozgatták, ekkor pattantak ki írógépéből azok a rajzai, karcai, elbeszélései, melyek nemcsak az írót, hanem magát Móricz Zsigmondot fogják örökre élőnek őrizni.

Több művét (Sárarany, az Erdély-trilógia, Az Isten háta mögött stb.) idegen nyelvekre is lefordították. Novelláinak tárgyát ugyancsak főként az alföldi parasztvilág életéből meríti (A tűznek nem szabad kialudni, Szegény emberek, Arany szoknyák, Barbárok stb.)

Noha ez a rendkívül termékeny írónk a Nyugat nemzedékének egyik vezető képviselőjeként él a köztudatban, meg kell említenünk a tényt, hogy a Nyugatnak tulajdonképpen azon célból volt szüksége a református Móricz Zsigmondra és Ady Endrére (ahogyan a római katolikus Babits Mihályra, vagy épp az evangélikus Schöpflin Aladárra), hogy ignotusi irodalompolitikájukat legalizálják, vagyis hogy a Nyugat köre, melyben keresztény emberek is vannak, az „elárvult” magyar irodalmat annak megmentőjeként modernizálja. A Nyugat 1911. novemberi, Móriczot ünnepelni akaró ún. matinéja lényegében arról szólt, hogy Móriczot a lehető legerősebben a laphoz akarták láncolni. Erre az alkalomra íródott, s néhány nap múlva a Nyugatban meg is jelent Ady Endre Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című gyönyörű verse, melynek elemzésekor egyes irodalomtörténészek egyedül az idézett sorok értelmét nem mutatják be, s melyben több helyen egyértelmű utalás található a Nyugat körül kialakult akkori helyzetre (egyre erősödő viták Hatvany báró és Osvát Ernő között a kétheti folyóirat szerkesztési elveiről; a példányszám vészes kicsinysége). Említett Ady-költemény hatodik versszakából kiderül, miért van szüksége Móriczra a Nyugatnak:

„Nyugat csapatjának keleti zászlója,
Mi nagy csatázásunk nagy igazolója…”

Ady e versében utalást találunk arra, hogy Móriczcal bizony vigyázni kell, mert nem illeszkedik a Nyugat vezetőihez. A fönti idézet így folytatódik:

„Nyugat csapatjának keleti zászlója,
Mi nagy csatázásunk nagy igazolója,
Néha kényeskedő, de magyar hatalmú,
Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmu,

Papnak indúlt lélek, de szabad, pacsirtás
Szentírásos ember, kinek szent az írás.”

Móricz tehát – Ady verse alapján – néha kényeskedik, s ez azt jelenti, hogy szabad, magyar hatalmú lélekhez méltóan nem akar mindig a „modernizálók” maroknyi, ám mindig fizetőképes csapatának szolgálatába állni. Adynak e verse tehát nemcsak álomszép, hanem komoly igazságokat is kimond.

Fontos tisztázni azt is, hogy bár a Móricz írásainak képalkotását elemzők a Móricz-szövegekben gyakran egyfajta „Nyugatos”, „a kor divatjának megfelelő” stílustörekvéseket fedeznek föl, az író egyáltalán nem illeszkedett bele a Nyugat egyéb törekvéseibe, még akkor sem, ha több esetben úgy vélik, Móricz bármennyire is úgy gondolta, hogy szemben áll a szimbolista és dekadens nyelvvel, időnként mégis hatott rá a 20. század eleji, sajátos képes kifejezésmód. S az e megállapítás igazságtartalmával kapcsolatban fölmerülő kérdésekről még nem is beszéltünk, hisz azok mindenképpen külön tanulmányt érdemelnek.

Ignotus utoljára a Nyugat 1929. november 1-ji számának volt a főszerkesztője, a következő (dupla) számot már Móricz Zsigmond és Babits Mihály jegyezte. E kettős szám 1929. december 1-jén jelent meg. A döntő fordulatot a lap életében Móricz Új magyar optimizmus című beköszöntő írása adta meg: „Én azért vállalkoztam rá, mert bennem az utolsó években valami csodálatos új magyar optimizmus sarjadt fel. Ez az optimizmus a nemzeti pesszimizmus legmélyebb pontjáról emelt föl. Néhány évvel ezelőtt elmentem az elszakított területekre. Véreresztő kétségbeeséssel léptem át a trianoni határokat s megújhodva, megfiatalodva tértem vissza a megszabdalt kis Magyarországba. Odaát találkoztam a magyar őserővel. Szememnek, fülemnek nem akartam hinni, mikor azt láttam, hogy a magyar fajta, az én véreim, idegen uralmak alatt, elnyomva s megalázva, életerővel tudnak dolgozni […] Egy új magyar optimizmus fog szállani ezekről a lapokról a magyar olvasók felé s reméljük, hogy isten segítségével nem lesz méltatlan a munkánk a magyar faj sorsszabta rendeltetéséhez” (Móricz Zsigmond: Új magyar optimizmus. Nyugat. XXII. évf. 22. sz., 1929. dec. 1.).

Móricz Zsigmond 1879. július 2-án született Tiszacsécsén, Szatmár vármegyében. A település egykori református lelkésze, Orosz Kálmán levelet is birtokolt, melyben Móricz születési okmányt kér, s azt írja: „de úgy csináld, hogy Péter-Pál napján születtem”. Kérésének az volt az oka, hogy ő maga édesanyjától Péter-Pálra, azaz június 29-re tudta születése napját, s az anyai emlékezést minden írásnál hitelesebbnek tartotta. Ez a dátum a beérett, aratásra kész gabona ünnepeként is kedvessé vált előtte, s egy kis misztikus borzongást is kötött hozzá A magyar föld himnusza Péter-Pálkor című, akkoriban kéziratban maradt cikkében. Ezen okokból terjedt el a június 29-e is Móricz ismert születési dátumaként, s olvasható több forrásban, például a Magyar Életrajzi Lexikonban. Mivel azonban a csécsei anyakönyv 1879. július 2-ára mutatja a születésnapot és július 6-ára a keresztelőt, Orosz Kálmán nem teljesítette Móricz kérését, s e hivatalosan bejegyzett dátum maradt meg a köztudatban elfogadott dátumként.

A beérett gabona gyermeke, Móricz Zsigmond minden oldalról meg akarta közelíteni a magyar népet és annak lelkét, mert számára ez volt a legnagyobb kérdés. Amint családfájának, művészetének gyökerei is a népből, a felső Tisza-menti magyarságból nőttek ki. Református szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, s két világ indította őt útnak. Édesapja, a paraszti sorban élő Móricz Bálint révén a szegények küzdelmes világa, édesanyja, Pallagi Mária révén pedig, kinek ereiben – a fölmenő ágból – arisztokrata vér is csörgedezett, s a református lelkészlakból ment feleségül Móricz Bálinthoz, az a szép, makacs, szegényekkel együtt élő világ, amelyben ő az úrságból csak az emelkedettséget őrizte, s a nagy emberi tanításokban való hitet. E két különböző világ találkozása volt ez a házasság, s e két világ ott él Móricz Zsigmond minden alkotásában: mindezt örökségül hozta magával a Tisza mellől…

Szülei a hagyományos nemzeti és vallási értékeknek megfelelően, azok tiszteletben tartására nevelték a gyermek Móricz Zsigmondot és életben maradt testvéreit.

Amikor 1928-ban a Református Figyelő megkérdezte tőle, mit köszön ő a kálvinistaságának, a következő választ adta: „Nekem a kálvinizmus a dolgok gyökeréig menő egyenességet, őszinteséget s a szabad szót jelentette… Számomra a magyar kálvinistaság azt jelentette: talpig embernek lenni. S ha ezt kimondtam, kimondtam hálámat, köszönetemet s nagy lelki emelkedettségemet a saját kálvinizmusom által – s azzal szemben”.

Középiskoláit a debreceni református gimnáziumban, később a sárospataki, majd a kisújszállási református gimnáziumban végezte, utóbbi tanintézményben érettségizett. Diákéveit alkotásaiból is részletesen megismerhetjük: az elemi iskolai évek történetét önéletrajzi írásában, az Életem regényében beszéli el, a debreceni kollégiumi eseményeket a Légy jó mindhaláligban olvashatjuk, sárospataki diákságát a Kamaszok című regénytöredék, valamint a Pesti Naplóban (1939. július és augusztus havában) megjelent cikksorozat ismerteti. Legbővebben a kisújszállási harmadfél év történetét ábrázolja, Forr a bor és Bál című regényeiben. Említett írói alkotások rajzait és elbeszéléseit a felsorolt iskoláknak megfelelő tanévbeli értesítőkönyvei segítségével tudjuk kiegészíteni, melyek adatai küzdelmekre, megpróbáltatásokra, olykor válságos fordulatokra is mutatnak, viszont e nehézségek nem csupán Móricz lelki erejét növelték, hanem az ekkor szerzett benyomásainak, tapasztalatainak és emlékeinek írói pályáján is nagy hasznát vette.

Próbálkozott a teológiával, a budapesti egyetemen hallgatott filozófiát, a közoktatási minisztérium tisztviselője is volt, de folyton csak az irodalom felé törekedett.

Kora ifjúságában a Kisfaludy-Társaság megbízásából szülőföldjén, Szatmár vármegyében néprajzi tanulmányokkal, népköltési gyűjtéssel is foglalkozott, s a nép körében tett útjai igazán nagy hatással voltak írói tehetségének fejlődésére. Ezen utak alkalmával a népnyelvnek tanulmányozása is önként kínálkozott számára, és lehetősége nyílt a falusi élet mélyre tekintő tanulmányozására, s egyszersmind a bonyolult cselekvések rejtett rúgóit is kutathatta. Több írásában említi ezeket a gyűjtögető utakat, kiemelve, hogy elbeszéléseiben az ily alkalmakkor történt vagy hallott eseményt fogja előadni.

Küzdelmes ifjúsága során újságíró lett, s a Magyarország vármegyéi és városai című monográfia-sorozat szerkesztője. Ebben az időben került sor a Szatmár vármegyét bemutató kötet kiadására, melybe Móricz Zsigmond írta a Szatmár vármegye népe és a Nagybánya című fejezeteket. Az előbbiben a Szatmár vármegyei nyelvjárás ismertetésével is foglalkozik. A nép nyelvének tanulmányozásában otthonos író rátermettséggel, de megfelelő szaktanulmány alapján végezte ezt a feladatot. A Szatmár vármegye népe című értekezés szerint Móricz népköltési gyűjtése is gazdag eredménnyel járt: több ezernyi népdalt sikerült feljegyeznie. A gyűjtemény darabjaiból a szerelem érzésének minden fokozatát végig lehet kísérni, a sóvárgó vágyakozástól a sok szenvedéssel, lelki viharral járó, olykor bánatos, sőt megrendítő drámai végkifejletig. Az általa gyűjtött dalok érzelmi gazdagsággal átmelegített, a fiatal szerelem szépségét a legösszetettebb mélységekig ábrázoló regényeihez hasonlatosak, olyanokhoz, mint például a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Harmatos rózsa, vagy épp a Pillangó.

Ő maga idézett tanulmányában így értékeli gyűjtését: „És Szatmár megye népének nagy dicsősége lesz az a kötet, mely e daloknak gyűjteményét adja, mert a legtisztább, legigazibb, legnemesebb magyar lélekre vetnek művészi világítást”.

A közvélemény a magyar próza kimagasló alkotójaként tartja őt számon, aki közönségének nemcsak novellákkal kedveskedett, hanem élesen megrajzolt figurákkal igaz regényeket formált. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a zeneszerzők figyelme mégsem elsősorban prózája, hanem kis rövid gyermekversei felé irányult, melyeket az utókor kevésbé ismer, s melyek annak ellenére életműve elhanyagolt területére szorultak, hogy volt idő, amikor megélhetését ezek biztosították. 1903-ban, 24 éves korában került gróf Tisza István lapjához, az akkor alapított Az Ujság című pesti napilaphoz, ahol a gyermekrovat szerkesztését vállalta, s itt jelentek meg meséi, versei. A kicsiknek szánt apróságai később Erdő-mező világa címmel önálló kötetben összegyűjtve is az olvasók elé kerültek, majd munkája új kiadást ért el, s Boldog világ – Móricz Zsigmond összes állatmeséi címmel a Nyugat vállalata bocsátotta azt újra útjára. A falusi népdalok és mesék hatása gyermekversein és meséin is megmutatkozik.

Az irodalmi tanulmányok készítése, a néprajzi és népdalgyűjtések után a közfigyelmet csak 29 éves korában, Hét krajcár című novellájával vonta magára, melynek létrejöttéről a következő szavakkal vallott: „Második kisfiam koporsója mellett írtam meg az első elbeszélésemet, amely meghozta az első tiszta hangot”.

Erdély-trilógiájában a történeti témák felé is nagy elmélyedéssel fordult: Tündérkert című regényében alapos kutatás alapján, elemi erővel rajzolta meg Báthory Gábor, Bethlen Gábor és a korabeli Erdély viharos történetét. A Tündérkert boszorkányát, Török Katát Boncza Bertáról, Csinszkáról, Ady Endre feleségéről mintázta. Lánya, Móricz Lili visszaemlékezései szerint Móricz nagyon szerette Csinszkát. Ő volt az egyetlen nő, akit tegezett. Úgy szerette, „mint a szerelmetes barát, Ady – megmaradt kis cicáját.” Mert ez az övé volt. Csinszkán kereste a nagy barát nyomát. Csinszka kedvéért, az ő egyik angol vendége számára egy alkalommal Móricz még egy emlékkönyvbe is beleírta a nevét, s Móricz Lili szerint egyetlen eset volt ez, mert édesapja soha nem adott másként aláírást, csak könyvnapon, saját könyvébe. Az egészet Csinszka – Móricz elvei és szokásai ellenére – „bájolta ki belőle.”

Baranyai József baráti körének egyik tagja egy alkalommal azt vetette Móricz szemére, hogy nem is igazi író, mert nem elég bohém: nem iszik, korán fekszik, élete úgyszólván „…rettenetes szolidság.” E megállapításra az író a következő választ adta: „Ez mind igaz, de van bennem bohém vonás is. Sokat költök a nőkre! Tudniillik a családom, a legközelebbi rokonságom mind nő. Tudod, három lányom van: a Virág, aki a múlt hetekben járt Komáromban, akit te is ismersz, most tette le a bölcsészkaron a doktorátust, a másik lányom, a Gyöngyi, a gazdasági egyetem hallgatója, a harmadik, a Lili, most iratkozott be a színiakadémiára”.

S valóban, Móricz Zsigmond életében a körülötte lévő nők mindig meghatározó szerepet játszottak. 1905. január 5-én vette feleségül a Vashegyről származó tanítónőt, Holics Eugéniát, Jankát, ki imént említett három leánygyermekkel ajándékozta meg az írót. Fiúgyermekeik is születtek: 1906-ban Rozsnyón nyaraltak, ahol augusztus 16-án fiuk, Bandika nyolc hónapos korában elhunyt. Második fiuknak szintén a Bandika nevet adták, de tragikus módon ő is csecsemőkorában halt meg Budapesten. 

Az írónak a Simonyi Mária színésznővel kialakult kapcsolata volt az a tényező, amely miatt a feleség, Janka 1925 áprilisában öngyilkosságot követett el, s ezt nem élte túl: nagy adag Veronalt vett be, az orvosok már nem tudták megmenteni. Móricz végül 1926-ban házasságot kötött Simonyi Máriával, ám e házasság sem bizonyult problémamentesnek, ezért 1937-ben második feleségétől is elvált.

Élete utolsó éveiben a Kelet Népe című folyóiratának szerkesztése kötötte le idejét. Az öregedő Móricz Németh László szavaival a kivertség magányában egy szegény nemzet szenvedéseinek minden fájdalmát hordozta. Ettől függetlenül ekkor sem mondott le semmiről, amit értéknek gondolt: sem az igazságtalanul meghurcolt magyarságról, sem a Kelet Népének életben tartásáról, sem egyéb terveiről, s megírta, amiről úgy vélte, hogy nélküle megíratlan maradna. Járta az országot – Szabó Lőrinc nevezte őt „az ország vándorá”-nak –, folytatni akarta a Rózsa Sándort, regényt tervezett a magyarok őstörténetéről, a 17. századi Debrecenről.  Naplójában írta: „a keserű ifjúság habjaiba szeretnék belemerülni…” Egy év múlva sor került erre is.

1936-ban ismerte meg az akkor húszéves Littkey Erzsébetet (Csibét, Csőrét), ki nevén kívül szülőket nem örökölt, s az állam neveltette fel, majd tanyán és falun, iskola nélkül szenvedés-gazdagságban élt. Megismerkedésük éjszakáján Móricz az öngyilkosságtól mentette meg a fiatal árva lányt, aki később fogadott lánya lett, s az író naplójából derül ki, hogy a nála 37 évvel fiatalabb Csibe és közte jóval mélyebb kapcsolat is kialakult. Az ő történeteiből született Móricz 28 novellája és Árvácska című regénye, amelyekben „fehérré izzított felháborodással” tárta fel a korabeli nyers valóságot: a kis proletárlány meghurcolt életét az egész társadalomtól kéri számon.

1942. szeptember 1-jén jelent meg a Kelet Népe utolsó száma. Móricz ekkor már súlyos beteg volt: erejét felőrölte a tömérdek munka, az irgalmatlan létharc. Augusztus 28-án telefonon kapta a hírt, hogy Gyöngyi lányának kislánya született. Nem tudott válaszolni, a rosszulléttől a falnak dőlt, és leeresztette a telefonkagylót. Estére jobban lett, de 29-én hajnalban agyvérzést kapott: fél oldala lebénult, és beszélni sem tudott. A család mentőt hívott, de Móricz épen maradt kezével takarónak könyveket rakott magára, s maradék erejét megfeszítve, fejét rázva tiltakozott a kórházba szállítás ellen. Mivel állapota nem javult, másnap újabb mentőkocsi érkezett, az orvos altatóinjekciót adott, s az író a klinikán tért magához.

Szeptember 5-re virradóan a világháborús Budapest átélte az első légitámadást: tűzcsóvák jelentek meg az égen, repülőgépek zúgtak, robbanások zaja hallatszott.

Mire odakinn elcsendesedett a világ, az akkor 63 éves Móricz Zsigmond szíve megszűnt dobogni. Szervezete egy hétig küzdött az életéért.

A fáklya című regényéről a Protestáns Szemle szerkesztőjének írt szerzői vallomásában a következő mondatok olvashatók:

„[…] És mégis, ma, Európa ítéletének rabságában, mi kifosztottak, s leláncoltak, mi megalázottak s megkövezettek: csak egy útját találhatjuk meg a jövőnek, az életnek: azt, amelyet mi magunk építünk magunkból s magunkon keresztül.Minden nemzet magára hagyva él, mint minden lélek: de százszor inkább a magyar: az emberiség milliárdjai közt e testvértelen sziget.

Minden ember csak annyit ér: amennyi értéket produkál az élet számára: de ezerszer inkább a világ árvája, a magyar.

Nincs több parancs tehát: teremteni, dolgozni, adni!

Az élet adatott: hogy teremts. Az időnek napjai: hogy gyűjts. S a lélek: hogy adakozz! Teremts, hogy legyen mit felgyűjtened s gyűjts, hogy legyen mit adnod!”