Kereken 160 éve, 1860-ban történt, hogy hazánkban első alkalommal került sor a március 15-i eseményekre való nyilvános megemlékezés megkísérlésére. Ezeknek az eseményeknek a megrendezésével a pesti egyetem hallgatói előre jelezték a nemzeti ébredés korszakának elérkezését. Erről az eseményről írt cikket Raffay Andrea kutatónk.

Az akkori időknek egyik legfontosabb személyisége, a nemzeti érzésnek az abszolutizmus idején rendőrségi sortűz következtében elhunyt, s halálával az önkényuralom bukásához hozzájáruló vértanúja, az 1841-ben született Forinyák Géza joghallgató, aki 19 évet élt, s 1860. április 4-én lezajlott temetése a magyar függetlenség és nemzeti összetartozás egyik szimbólumává vált.

1860. március 15-én az egyetemi ifjúság a rektori tilalom ellenére elhatározta, hogy megemlékezik a március 15-i eseményekről, s amikor a gyászjelvényekkel vonuló menetre a rendőrség sortüzet adott, az egyik golyó Forinyák Géza térdét zúzta össze, aki sérülésébe belehalt.

A Vasárnapi Ujságban az 1860. március 15-i események 50. évfordulójára dr. Oláh Gyula írt megemlékezést, mely szerint a fél évszázados évforduló alkalmából az eseményekről több lap többféleképpen emlékezett meg, helyenként a valóságtól eltérően mesélve el az eseményeket.

Egyes leírások alapján 1860. március 15-én az egyetemi ifjúságból álló menet a szabadságharcban elesettekért a Belvárosi plébániatemplomban, azután pedig a ferences rendi templomban akart gyászmisét mondatni. Mivel a rendőrség ezt mindkét helyszínen megakadályozta, a Kerepesi úti temetőbe szándékozott eljutni, hogy az ott nyugvó kivégzett szabadsághősök sírjait megkoszorúzza. Az osztrák katonák ott is útjukat állták. Ezzel szemben – Oláh szerint – az ifjúság valójában nem a Kerepesi úti temetőbe akart eljutni, hanem az akkor még létező ferencvárosi temetőbe, ahol magyar polgári önkéntes alakulatok vezetői voltak eltemetve. A kötél által kivégzett hazafiak hamvait majd az 1860-as évek végén szállítják át a Kerepesi temetőbe. Az egyetemi ifjúság és a hozzájuk csatlakozott nagyszámú közönség tagjai e vértanú hősöknek a közös sírját akarták megkoszorúzni, de nem jutottak el odáig, mert a kivezényelt fegyveres rendőrség már ott állt a Kerepesi úti temető előtt. Midőn a menet közeledett feléjük, vezényszóra megtöltötték puskájukat. A megemlékező menet, látva, hogy a ferencvárosi temetőhöz nem juthat el, mert a kivezényelt rendőrség ezt erőszak alkalmazásával készül megakadályozni, visszafordult, s igyekezett kijutni a fegyveresek lőtávolából. Ezt az bizonyítja, hogy Forinyák Géza a térdízületébe hátulról kapta a lövést, tehát a katonaság parancsnoka a visszavonuló ifjúság után lövetett. A március 15-én megsebesült Forinyák Géza április 2-án belehalt sérülésébe.

A hős joghallgató életének és halálának jelentőségét jelképezi Forinyák egyik kortársának, Szendrey Júliának – aki a magyar nemzeti öntudat szellemében íródott hazafias verseit az 1848–49-es eseményeket követő véres megtorlás után következő önkényuralom, a Bach-korszak éveiben alkotta – Forinyák meggyilkolása előtt, 1856. május 7-én keletkezett Magyar gyermekek éneke – Zoltán fiamnak című verse, annak is főként utolsó versszaka:

S te élni fogsz, hazám, így élni fogsz,
Hű gyermekid ápolnak tégedet,
Kik, mint apáik, készek javadért
Örömmel adni vért és életet!

A Vasárnapi Ujság az akkor félszázados megemlékezés alkalmából közölte Barabás Miklósnak az ifjúról 1860-ban készített egykorú rajzát, melyet az is érdekessé tesz, hogy annak alapján az akkori egyetemi ifjúság magyar viseletét is látni lehet: a panyókán hordott „Buda” nevű téli öltönyt, a tollas kalpagot, az atillát, a magyar nadrágot és sétapálca helyett a fokost.

A lap teljes szövegében közli a Forinyák Géza halálának alkalmából kiadott családi gyászjelentést is:

„Forinyák János hites ügyvéd és neje turcsányi és keresztényfalvi Turcsányi Katalin saját, úgy Gyula cs. kir. vezérkari kapitány, Hermina, Erzsébet férjezett berivói Boér Gusztávné, Jozefa gyermekeik nevében mélyen elkeseredett szívvel jelentik felejthetetlen szeretett fiuknak és illetőleg testvérüknek Forinyák Géza első évi jogásznak folyó 1860-ik évi április 2-án délutáni két órakor, szerencsétlen sebesülés következtében 19 napi kínos szenvedések után életének 19-ik évében a halotti szentségek ájtatos felvétele mellett történt gyászos kimúltát. A boldogúltnak hűlt tetemei folyó hó 4-én délután négy órakor a lipótvárosi Nádor-utcza 7-ik számú házból a Kerepesi-út melletti családi sírboltba fognak eltakaríttatni, az engesztelő szent mise áldozatok pedig folyó hó 12-én reggel 10 órakor a cs. kir. egyetemi templomban tartatnak meg. Béke hamvaira!”

Jellemző, hogy a gyászjelentés szövege a Prottmann rendőrségével folytatott tárgyalás után vált véglegessé. A rendőrségnek két követelése volt: az egyik, hogy „márczius 15-ike” a szövegben ne legyen megemlítve – ehelyett olvasható a „19 napi kínos szenvedés”; másik követelésük pedig az egyetemi ifjaknak szóló üzenetként az volt, hogy – érzékeltetve, hogy ezek csak ne tartsák magukat a magyar egyetem polgárainak, hanem csupán a „cs. kir. egyetem” hallgatóinak – az egyetem „cs. kir.” jellege ki legyen emelve.

Az 1909-es Kecskeméti nagy képes naptár szerint, bár a korabeli magyar sajtót az önkényuralom elhallgattathatta, de Forinyák Géza temetésén a „félelmesen impozáns részvétet nem akadályozhatta meg”. A naptár idézi a vonatkozó hírlapi közleményt:

„Forinyák Géza temetése ma délután volt – írják. – A menet a Nádor-utcából a Fürdő-, és Dorottya-utcán, Kristóf-téren, Szervita-téren, Uri- és Hatvani-utcán át vonult a Kerepesi–útra, hol a Rókus-kórház előtt szentelték be. Ha csak annyit mondunk, hogy a megjelölt egész vonal – a mellékutcákat és tereket nem is említve – tömve volt néppel, az olvasó némileg képzelheti a sokaságot, mely a temetésen résztvett. A közlekedés e vonalakon körülbelül egy óra hosszat szünetelt, rendetlenség azonban a legkisebb sem fordult elő. A menet előtt valami nyolc férfi lépdelt s kértökre mindenütt készséggel utcát nyitott a tömeg. A menet elejét fiatalság képezte, derekát a főváros hölgyei, koszorúkkal, s számosan a főúri rendből. Ezután következett az elláthatatlan sokaság, a polgári társadalom minden rendjei s a hintók végtelen sora. Ezek között az úri fogatok száma felülmúlta a bérkocsik számát. A koporsót, melyre a feszület előtt nagy virágkoszorú, mögötte babérfüzér s nemzeti szalag volt tűzve, ötven fáklyás vette körül…” E leírás kiválóan szemlélteti, hogy a temetés kapcsán az arisztokráciától a közrendekig teljes társadalmi összefogás jött létre.

A Magyar Nemzet 1989. március 15-i számában is olvasható Forinyák Géza emlékezetéről egy írás, melyben az elhunyt joghallgató egyik társának és a temetés egyik szervezőjének, báró Podmaniczky Frigyesnek naplótöredékeiből Forinyák temetésére való visszaemlékezését közlik:

„…április 4-én ment végbe a sebe következtében elhunyt Forinyák Géza temetése. A temetés négy órára volt kitűzve; Prottmann rendőrfőnök azt üzente a családnak, hogy a temetés két órakor tartassék meg. Forinyák osztrák hadseregbeli kapitány, az elhunytnak fivére, erre, Prottmannak azt üzente: az élő fölött a rendőrség, a halott felett a család rendelkezik, s így tehát a temetés négy órakor menend végbe. E temetésen körülbelül ötvenezer ember volt lábon; a rend fenntartására hetvenen vállalkoztunk, este, égő fáklyákkal kezünkben; Forinyák kapitány nem vehetett részt öccse végtisztességén, mert az üzenet következtében a »porkolábhoz« kellett vándorolnia; a temetőben elénekeltük a Szózatot, s Vezerle Géza felszólítására éltettük Forinyákot – úgy került Vezerle is fogságba…”

Az akkori elnyomó hatóság félelmét jól mutatja, hogy néhány órával a temetés előtt még az egyik családtagot is fogságba vetették. Forinyák Gyula, a fogdába zárt kapitány a kiegyezés után honvéd lovassági tábornok lett.

A temetés impozáns voltáról korabeli bécsi lapokból is tudósítást kaphatunk. A Neueste Nachrichten szerint Vörösmarty Mihály gyászünnepe sem volt ilyen fényes. A temetésen a hazafias mágnásifjúságnak valamennyi büszkesége jelen volt, az esemény idejére csaknem minden bolt bezárt, a temetési menetben a rokonokat a magyar írók, művészek nagy tömege követte. A Wanderer arról számolt be, hogy az emberek már délután két órakor elállták az utakat, az erkélyek zsúfolásig megteltek.

A hivatalos közlés hamisan jegyzi meg, hogy „a biztonsági hatóság az egész ünnepély alatt épp annyi tapintatot, mint gyöngédséget mutatott”. A nagy képes naptár e szavakhoz hozzáteszi, hogy „okosabb lett volna a Kerepesi temető árkában mutatni több gyöngédséget és tapintatot”.

A tömeg gyalog kísérte a vértanú hamvait a Kerepesi temetőbe, ahol az elkövetkező években az ifjúság évről évre felkereste és megkoszorúzta Forinyák Géza sírját.

A Kecskeméti nagy képes naptár szerint „Forinyák volt a pirkadó hajnal első vértanúja. Fájdalom, nem az utolsó!” Forinyák és sok más akkori magyar áldozata nem volt hiábavaló: 1860 októberétől (októberi diploma) megindult a lassú olvadás.

Forinyák Géza temetése azt bizonyítja, hogy a magyarok akkor alkotnak nagyot, ha vészhelyzetben össze tudnak fogni.