1847. szeptember 8.: Szendrey Júlia és Petőfi Sándor házasságkötése.

Szendrey Júlia 1828. december 29-én Gálovits Anna és Szendrey Ignác gyermekeként látta meg a napvilágot Keszthelyen. Szülei római katolikusok voltak, ennek megfelelően az újszülöttet is római katolikus vallásúnak keresztelték 1829. január 1-jén.  

Petőfi Sándor feleségének megrendítő élete három stációra osztható: az első kettő volt Szendrey hajnala, melyek egyben életének alkonyát is magával hozták. Amint Szendrey Júliának a Nyéken 1856. aug. 31-én, jóval Petőfi Sándor eltűnése után született Hajnal-e, alkony-e? című versében olvasható:

Sem hajnal, sem alkony,
Sem az északi fény,
A mi ott piroslik
A láthatár szélén:

Az egy kiégett szív
Végfellobbanása,
Elhamvadt tüzének
Utósó szikrája!

18 éves volt, amikor 1846. szeptember 8-án Nagykárolyban egy főispáni beiktatást követő megyebálon Petőfi Sándor meglátta őt, s megérezte, hogy ez az a lány, aki követni bírná az ő „lelkének röpülését”:

„Amott a fogadóval átellenben a kert és benne a fák, melyek alatt először láttam őt, tavaly, szeptember 8-kán, délutáni 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet, a világ lételét… azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi sem volt; akkor lett a nagy semmiségben a világok milliója és szívemben a szerelem… mindezt Juliskámnak egy pillantása teremté” – emlékezett vissza szerelmének születésére Petőfi Sándor Kerényi Frigyeshez írt IV. úti levelében 1847. május 15-én.

Első találkozásukkor Júlia még semmilyen jelét nem mutatta annak, hogy a költő kicsit is érdekelné őt jövőjére nézve, mi több, kifejezetten hidegen beszélt vele. Petőfi még szeptember 19-én és október 10-én is meglátogatta őt Erdődön, majd elindult Pest felé. Debrecenben megállva, este a színházban téves hír jutott el hozzá, miszerint Júlia férjhez készül menni egy osztrák tiszthez. Petőfit a hamis híresztelés annyira megbántotta, hogy azonnal megkérte a színpadon játszó Prielle Kornélia kezét, minek híre Júliához is gyorsan eljutott, aki ezt követően hallani sem akart Petőfiről. A költőnek Térey Mari, Szendrey Júlia legjobb barátnője adott tudósítást, hogy a Júliáról keltett híresztelések hazugságok, és hogy a költő hűtlensége mennyire felzaklatta őt. Ezután Petőfi azonnal írt Júliának, tisztázta a helyzetet, s megírta Reszket a bokor, mert… című versét, mely 1847 januárjában meg is jelent az Életképekben, s melyre válaszul Júlia Petőfihez intézett levelének végére a következőt írta: „1000-szer, Júlia”. Szendrey Ignác nem adta áldását leánya és a költő házasságára, de az esküvőre 1847. szeptember 8-án, találkozásuk első évfordulóján az erdődi kastély kis kápolnájában így is sor került, s ezzel Petőfi Sándor oldalán kezdetét vette Szendrey Júlia életének második, egyben legboldogabb szakasza, mely Petőfi szerelmi és hazafias költészetét is egyaránt csúcspontjára emelte, s mely Júlia szempontjából amennyire boldog volt, annyira rövidnek is bizonyult.

Ezen időszak kiteljesedésének, valamint Júlia életében a Petői Sándorral való találkozás mellett a legfontosabb stációnak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tekinthető, mely eseményekben férje mellett ő is részt vett. 1848 őszén Júlia visszatért Erdődre szüleihez, hogy ott várja meg gyermekének születését. Itt tudta meg, hogy Petőfi hadtestét Temesvár alá rendelték, majd írt egy levelet Petőfinek, melyben arra kérte férjét, hogy ne hagyja őt magára ebben a nehéz időszakban. A költő pedig sietett hozzá Erdődre, s útközben írta meg hitveséhez szóló utolsó előtti versét, Szeretlek, kedvesem! címmel, mely Szendrey Júlia kézírásával az OSZK Kézirattárában Fond VII/154-es jelzet alatt található, s melyben a következő sorok olvashatók:

„[…] Szeretem lelkednek 
Magas röpülését, 
Szeretem szivednek 
Tengerszem-mélységét, 
Szeretlek, ha örülsz 
És ha búbánat bánt, 
Szeretem mosolyod 
S könnyeid egyaránt, 
Szeretem erényid 
Tiszta sugárzását, 
Szeretem hibáid 
Napfogyatkozását, 
Szeretlek, kedvesem, 
Szeretlek tégedet, 
Amint embernek csak 
Szeretnie lehet. […]”

1849-ben Petőfi több alkalommal összeütközésbe került parancsnokaival, a hadsereget is otthagyta egy időre, ezután előbb Pesten, majd Debrecenben tartózkodott, s Júlia mindig követte őt gyermekükkel, az 1848. december 15-én született kis Zoltánkával.  Július elején Mezőberényben húzták meg magukat, ahová Bem tábornok üzent a költőnek, hogy várja őt. Petőfi kezdetben gondolkodott, majd megkérdezte feleségét is, aki azt felelte: „amerre sorsod visz, követlek”. Végül Petőfi döntött, elindultak Kolozsváron át Tordára, itt látták egymást utoljára július 22-én. Július 31-én a segesvári ütközet a délutáni órákban kiteljesedett, s Petőfi eltűnt. Júlia körülbelül fél évig kereste Petőfit, bejárta az ütközet helyszínét, minden egyes nap várta, hogy férje egyszer benyit hozzájuk az ajtón. Mikor a remény, hogy a költő egyszer előkerül, fogyni kezdett, Júlia Erdődre ment, abban a reményben, hogy amennyiben Petőfi visszatérne hozzá és kisgyermekükhöz, ott fogja őt először keresni.

Júlia Erdődön című, töredékben maradt, jelenleg az OSZK Kézirattárában őrzött (Fond VII/206) verse is nagy valószínűséggel arra az időszakra visszaemlékezve íródhatott, mikor Petőfire várva még utoljára Erdődre visszatért.

Azonban Szendrey Ignác naponta megjegyezte lányának, hogy Petőfinek éppen kapóra jött ez az ütközet, hogy faképnél hagyhassa őt és a kis Zoltánt, minek az lett a következménye, hogy Szendrey Júlia Pestre menekült az atyai szavak elől, s ezzel megkezdődött életének harmadik stációja. Még nem telt le az özvegyi év, s 1850 júliusában Horvát Árpád történész, egyetemi tanár felesége lett, ezzel a lépéssel maga ellen zúdítva az akkori közvéleményt. Egykori barátnője, Vachott Sándorné, született ecsedi Csapó Mária jegyezte fel, amit Szendrey Júlia mondott neki második házasságának okairól és előzményeiről: Júliát Pesten tolakodó férfiak kezdték el körülvenni, női hírneve, becsülete forgott kockán. Ezért úgy érezte, hogy Petőfitől született gyermekéért élnie kell, nem akarta édesanya és apa nélkül hagyni a kis Zoltánkát, s a költő nevéhez méltóbbnak tartotta a férjhezmenetelt, mint, ha esetleg az elutasított hódolók jó hírnevétől megfosztanák. „Menhely vagy öngyilkosság között kelle választanom” – mondta Vachottnénak. Ne higyj nekem… című, 1856. október 10-én Pesten megírt verse jól tükrözi második házasságának boldogtalanságát:

Ne higyj nekem, ha mosolygok,
Álarc ez csak arcomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.

Ne higyj nekem, ha dallásra
Látod nyílni ajkamat,
Gondolatot föd e dal, mit
Kimondanom nem szabad.

Ne higyj nekem, hogyha hallasz
Fölkacagni engemet,
Megsiratnál hogyha látnád
Egy ily percben lelkemet!

Ahogyan az elmúlt másfél évszázad során irodalmi munkássága, költészete is az elhallgatásnak vagy épp a rosszindulatú kritikáknak esett áldozatul, a magyar sajtóban Szendrey Júliáról mint feleségről, asszonyról és emberről többnyire sajnálatos módon ugyancsak igen egyoldalúan és nem megfelelő kritikával emlékeztek meg életében, majd pedig jóval halála után is.

Szíve hosszú szenvedések után, 1868. szeptember 6-án – egyes források, például Szendrey Júlia egyik életrajzírója, Jakab Ferenc szerint 1868. szeptember 8-án – szűnt meg dobogni. Furcsa, szimbólumértékű mozzanata Szendrey Júlia sorsának, mi több, erdődi kötődésének, azzal együtt első férjéhez fűződő szerelmének sorsszerű bizonyítéka, hogy – még ha a szeptember 6-i halálozási dátumot fogadjuk is el helyesnek – két nap híján pontosan 21 évvel később azon a napon halt meg, mikor az erdődi kastély kápolnájában igent mondott Petőfinek.

1908. október 24-én a Fiumei úti Kerepesi temetőben újratemették és egy közös sírba helyezték Szendrey Júlia, Petőfi Zoltán, valamint Petőfi Sándor szüleinek és öccsének, Petőfi Istvánnak földi maradványait. A szertartást Prohászka Ottokár székesfehérvári római katolikus megyéspüspök vezette, ő szentelte be Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán koporsóját.

Jelen írás keretei között nem tisztünk eldönteni, hogy Petőfi Sándor hősi halált halt-e, vagy jóval a segesvári ütközet után, idegen földön hagyta-e itt a földi világot. Annyi azonban bizonyos, hogy Petőfi Sándoré mellett Szendrey Júlia irodalmi munkássága is értékes részét képezi nemzeti kincseinknek, életük, szerelmük és házasságuk pedig a mai kor embere számára is méltó példaként szolgál.

Amint azt Prohászka Ottokár Szendrey Júliáról és ennek a közvélemény által a mai napig igazságtalanul meg- és elítélt nőnek Petőfi Sándorral közös gyermekéről szóló beszédében mondta: „élni fog az asszony s a fiú emléke is, míg magyar lesz a földön”.