Az évfordulón Raffay Andrea, az MKI Történeti Kutatóközpont ügyvivő szakértőjének írását olvashatják.

Erzsébet, a „magyarok királynéja” a bajor Wittelsbach-házból származó bajor herceg, József Miksa és a szintén Wittelsbach bajor királyi hercegnő, Ludovika Vilhelmina gyermekeként 1837. december 24-én, 10 óra 43 perckor látta meg a napvilágot, a család Ludwigstrassén található palotájában, Münchenben. Szülei és hozzátartozói csodás jelnek tekintették, hogy a gyermek vasárnapi napon, és foggal született. Keresztelőjét karácsony másnapján, december 26-án tartották, midőn a keresztségben az újszülött az Erzsébet Amália Eugénia nevet kapta. Az utókor számára „Sisi”-ként vált ismertté, hiszen családja és a távolabbi rokonság, de még férje, I. Ferenc József is Sisinek becézte őt.

Már gyermekkorában kialakult benne az elesettek, a szegények iránti figyelmesség, mely aztán egész életét végigkísérte: sok paraszti származású kisbarátja volt, akikkel jól megértette magát, ellátta őket étellel, itallal, de kisebb ajándékokkal is kedveskedett nekik. Egy alkalommal, amikor pénzt adott egy koldusnőnek, a hercegi udvar egyik udvarhölgye szemrehányással illette őt, mire ő – mintegy megérezve, hogy egy napon Magyarország királynéja lesz – a következő választ adta: „Ha hozzám egy egész királyság tartozna, abban senkinek sem szabadna szegénynek lennie”. Szüleit nagyon szerette, azonban az édesanyja féltő gondoskodása, valamint édesapja nevelése – akitől hegyet mászni, úszni és horgászni is megtanult – alatt megélt felhőtlen gyermekkor évei hamar végükhöz értek: nem volt még egészen 16 éves, amikor megismerkedett Ferenc József osztrák császárral, aki 1853. augusztus 18-án ünnepelte 23. születésnapját, s aki, miután néhány nappal születésnapja előtt megismerte Sisit, már csak vele foglalkozott, őt vitte táncba, s hamarosan eldöntötte, hogy őt fogja feleségül venni, nem pedig a lány testvérét, Helenét.

Az esküvőt 1854. április 24-én tartották meg. A fiatal Erzsébet boldogsága azonban nem tarthatott sokáig, ugyanis anyósa, Zsófia főhercegnő igyekezett életének minden területét irányítani. Bécsben Erzsébet tulajdonképpen egy olyan udvarba került, ahol a magyarokkal senki nem szimpatizált, különösen anyósa, Zsófia nem, így pedig adta magát a helyzet, hogy Erzsébet hamarosan elkezdett érdeklődni a magyarok és a magyar nyelv iránt. 

Több alkalommal megvédte a magyarokat a bécsi udvarban az abszolutizmus évei alatt, szerette Magyarországot, több gesztust tett a magyarok felé. Ilyen gesztus volt például, hogy gyakran magyar nemzeti színekbe öltözött, mégpedig úgy, hogy olyan fehér ruhát vett föl, melyet rubinnal és smaragddal díszítettek. Erzsébet felolvasónője és egyben nagyon jó barátja, Ferenczy Ida Deák Ferenccel és báró Eötvös Józseffel is személyes kapcsolatban állt. Erzsébet olvasta és támogatta Deák 1865 tavaszán megjelent húsvéti cikkét, melyben Deák kifejtette, hogy bár a Pragmatica Sanctio értelmében Magyarország a birodalom része, az csakis Magyarország önálló alkotmányával valósulhat meg, s bizonyos közös ügyek intézése is valamiféle új intézmény létrejöttét kívánja meg. Később Sisi személyesen is találkozott Deákkal, és ebben az időszakban ismerte meg gróf Andrássy Gyulát is. Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezésben Erzsébet nem játszott elhanyagolható szerepet: I. Ferenc József koronázását június 8-ára tűzték ki, s a magyar történelemben először és utoljára történt meg, hogy a királlyal egy napon koronázták a királynét. A király Magyarországtól 100 000 forintot kapott koronázási ajándék gyanánt, s feltehetőleg Erzsébetnek köszönhető, hogy Ferenc József a negyvennyolcas honvédek árváinak javára adta át ezt az összeget. Hogy a magyarok már életében milyen szeretettel vették körül királynéjukat, jól példázza, hogy a gödöllői Grassalkovich-kastélyt és az ahhoz tartozó uradalmat a magyar állam megvásárolta az uralkodócsalád pihenőhelyéül. Édesanyjának Erzsébet a következő sorokat írta egyszer Gödöllőről: „Itt, a rokonságtól távol, piszkálódás nélkül, oly nyugodtan élhet az ember, míg ott [Bécsben] ez az egész császári família! Itt engem senki nem zavar, mintha egy faluban laknék, ahol egyedül jöhetek-mehetek oda, ahová akarok!”.

Életének vége felé Erzsébet egyre többet utazott, de megnyugvást egyik úticél sem hozott számára, mindig ment tovább egyik helyről a másikra. Sztáray Irma kíséretében 1898. szeptember 10-én Genfből Caux-ba indult el. Attól a szállodától, melyben megszálltak, a hajóállomás néhány száz méterre volt. Mikor kiléptek a szálloda kapuján, egy fiatalember feléjük rohant, fellökte Erzsébetet, majd elfutott. Még fel tudtak szállni a hajóra, de nem sokkal az indulást követően Erzsébet elájult. Sztáray Irma észrevette, hogy Erzsébet fűzőjén egy kis lyukon át vér szivárog, s azonnal jelezte a kapitánynak, hogy Ausztria császárnéjának és Magyarország királynéjának orvosi segítségre van szüksége, azonban miután a hajó visszaért a kikötőhöz, az orvosok már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Ma már tudjuk, mi történt: egy Luigi Luccheni nevű fiatal anarchista egy kihegyezett reszelővel szíven szúrta Erzsébet királynét. Halála után tiszteletére Magyarország-szerte szobrokat, emlékműveket emeltek, a magyar nemzet királynéjaként hamarosan kultusz alakult ki körülötte. Ennek az Erzsébet királyné-kultusznak darabjai az első világháborús képeslapok mellett – melyeken Erzsébet például azt mutatja férjének, hogyan harcolnak a magyarok – azok a magyar költőktől született versek, melyek az Erzsébet királyné iránti, a magyarok szívében élő mély szeretetből íródtak. Ezek közé tartozik például Pósa Lajosnak A királyné álma című verse:

Mit álmodtál, jó királynénk,
A bécsi kriptában?
– Azt álmodtam: otthon voltam
Szép Magyarországban.

– Azt álmodtam: zápor szakadt,
Nem a borús égből,
Hanem a hű magyar népnek
Bánatos szeméből.

A magyar nép könnyzápora
Hullott szakadatlan’…
Azt a sűrű bánatesőt
Ugy el-elhallgattam!

Egyre jobban közeledett
A hulló köny árja:
Egész tenger lett belőle
S ömlött a kriptába.

Koporsómat a síró hab
Lágy karjára vette
S hazafelé, csókolgatva
Ringatta-rengette.

Egyszer csak a honi virág
Illatát éreztem,
Szépen szóló darumadár
Krúgatott felettem.

Áldjon meg az Isten, hazám,
Arany szivek földje!
Minden röged öröknyiló
Örömvirág földje!