A mai évfordulón Nagy-Luttenberger István kutatónk írását közöljük.

A 18. század második felében a kameralista és fiziokrata gazdasági elmélet és a Habsburg Monarchia vezetőinek gyakorlata eljutott annak felismeréséhez, hogy az állam jövedelmeinek legnagyobb része a földművelésből eredeztethető. Az állam erőforrásainak kiaknázása, az adóerő növelésének célja révén a mezőgazdaság erősítése az állam egyik legfontosabb érdekévé lépett elő. Mária Terézia személyisége, az alattvalói iránt tanúsított anyai érzései ezt a folyamatot tovább mélyítették.

Az 1767-es úrbéri rendelet az 1764-1765-ös országgyűlés kudarca okán született meg. Mária Terézia szerette volna, ha a jobbágyság helyzetét rendezik és egységes szabályozás lép életbe a földesúr és a jobbágy viszonyát illetően. Kezdeményezését az országgyűlés elutasította, de ez a királynő kedvét nem vette el terve megvalósításától, a rendelkezést királyi rendelet formájában hozta meg. A robot mértékének rögzítése – évi 52 nap igás, vagy 104 nap kézi robot – a kilenced mértékének meghatározásával világos viszonyokat teremtett.

II. József esetében az indítékokat részben már más alapokon kell keresnünk. A modern uralkodó mintaképe már nem érzelemdúsan tekintett alattvalóira, hanem magát az alattvalók összességéből álló állam első szolgájának tekintette, akinek kötelessége gondoskodni az állam érdekei mellett az alattvalók jólétéről és boldogulásáról is. Ebben a mozzanatban némi filantrópiát is felfedezhetünk.

Kevés olyan rendelkezést hozott II. József, amely nem kapott számottevő kritikát a későbbi korokban, de a jobbágyokkal kapcsolatos rendelkezései ebbe a kategóriába tartoznak. Maga a Jobbágyrendelet néven ismert rendelkezés 1785. augusztus 22-én látott napvilágot, de később számos alkalommal egészítette ki, vagy változtatta meg az uralkodó. A rendeletegyüttes lényege a jobbágyság jogi védelme a földesurakkal szemben. A személyes szabadság korlátlanná válása, tehát a házasodási szabadság, tanszabadság, mesterségválasztás szabadsága, a saját javakkal való korlátlan rendelkezés és a jogszolgáltatásban az ügyvédi segítség, illetve még több hasonló jogbiztosító rendelkezés összessége egyértelműen a polgári viszonyok felé mutatott. A gazdasági alaphoz, tehát a nemesi földbirtokláshoz nem nyúlt ugyan, de a földművesektől nem lehetett elvenni az általuk művelt földet, ami jelentős előrelépés volt a vagyon polgári értelmezése irányába. A jobbágy kifejezés használatát is megtiltotta a rendelet.

A 18. század két legjelentősebb uralkodója a jobbágykérdésben némileg más alapokról kiindulva, de ugyanarra a következtetésre jutott: a földművesek védelme a földbirtokosokkal szemben állami feladat, amit központi rendelkezésekkel kell végrehajtani. Mária Terézia gazdasági területen, II. József jogi területen tett rendkívül fontos lépéseket. A földművesek helyzete ezt követően egyértelműen, néhol jelentős mértékben javult. A II. József török háborújával beköszöntő háborús periódus, majd az azt követő gazdasági depresszió nem engedte, hogy a munka folytatódjék.

A 19. század harmadik évtizedében azonban eljött az idő a cselekvésre. Míg a 18. században a reformok az uralkodóktól indultak ki és a magyar társadalom néhol jelentős ellenállást fejtett ki ezek ellenében, a 19. századra a helyzet megfordult. A századforduló generációja, a magyar reformkor nagyjai felismerték, hogy az ország jövője a polgári átalakulásban keresendő. Az alapjaiban feudális jogrend talaján álló rendszer felszámolása és a polgári tulajdonrendszer kialakítása, a jobbágyság felszámolása a reformkor egyik legfontosabb célkitűzése lett, amely az utolsó rendi országgyűlés 1848. április 11-én szentesített cikkelyeivel a jobbágyság felszámolása megtörtént, ami az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc egyik legfontosabb vívmánya lett.