Ezen az évfordulón Nagy-Luttenberger István kutatónk cikkét olvashatják.

Napóleon nagy győzelmeinek sorában a marengoi csata fontos helyet foglal el. Azonban gyakran hozzáteszik, hogy a csata kimenetele egy hajszálon múlt, csak Desaix és Kellermann tábornokok szerencsés ellentámadása tudta megfordítani a franciák által elvesztett harc kimenetelét. Maga a későbbi császár, akkoriban első konzul Bonaparte is elismerte, hogy az első csatát elvesztette, de még volt ideje megnyerni a másodikat.

Az viszont már sokkal kevésbé köztudott, hogy a franciákkal szembenálló császári-királyi hadsereget ki vezette, a történelmi emlékezet a veszteseket nem tartja számon. Mégis érdemes megállnunk és egy pillantást vetnünk a marengoi vesztes hadvezérre, Melas Mihályra.

A 19. századi értelemben vett kultúrnemzet értelmezési keretet megelőzően – sőt sokáig azzal párhuzamosan – a Magyar Szent Korona országainak alattvalóit a magyar politikai nemzet részének tekintették függetlenül anyanyelvtől és nemzetiségtől. Így vallotta magát büszke magyar nemesknek a pákozdi vesztes, Josip Jelačić apja, Jellachich Ferenc, annak ellenére, hogy horvát anyanyelvű volt. De így tarthatta magát magyarnak a 18–19. század fordulójának neves közgazdasági szakírója, Berzeviczy Gergely, aki felvidéki nemesként jobban beszélt németül, latinul és szlovákul is, mint magyarul. Ebbe a sorba illik bele az erdélyi szász Melas Mihály is.

A Melas-családról már a 16. század végéről találunk információt, segesvári evangélikus lelkészek voltak. A család tagjai között évszázadokon keresztül öröklődött ez a hivatás, még a 19. századból is van erről adatunk. Melas Mihály 1729. május 12-én született Segesváron. Apja Bartholomaeus Melas, a segesvári evangélikus gimnázium rektora, későbbi segesvári lelkész volt. Mihály szintén a segesvári evangélikus gimnáziumba járt, de minden bizonnyal nem fejezte be, mert nem szerepel az iskola anyakönyveiben.

Fiatalon helyét kereshette a világban, mert csak 24 évesen, 1753-ban került a hadseregbe kadétként, mégpedig az akkor Segesváron állomásozó, később 21. számot viselő Schulenburg-gyalogezred kötelékébe. Szorgos munkával folyamatosan emelkedett a ranglétrán, 1755-ben zászlós, még abban az évben alhadnagy, 1758-ban főhadnagy, a következő évben századoshadnagy, 1761-ben pedig százados és századparancsnok lett. A hétéves háborút főtisztként harcolta végig az ezred kötelékében, de közben Daun tábornagy mellett is teljesített parancsőrtiszti szolgálatot.

A hétéves háborút követően hosszasan szolgált századosként, az őrnagyi előléptetést az 1772-es év hozta el számára, amikor a magyar legénységű 34. gyalogezredbe helyezték át. Öt év múlva alezredessé léptették elő. A bajor örökösödési háborúban egy gránátoszászlóalj élén vett részt. Érdemi elismeréseként 1778-ban az elit egységnek számító 2. karabélyosezredbe helyezték át, három évvel később pedig ezredessé előléptetve a Harrach-vértesezred parancsnoka lett. Az 1788-ban kitört török háborút ebben az ezredben kezdte, de még az év tavaszán felfüggesztették, mert az ezred gazdálkodásában hiányosságot talált az ellenőrzés. Sikerült tisztáznia magát, így átvehette a Lobkowitz-svalizsérezred vezetését, egy év múlva pedig vezérőrnaggyá léptették elő. Dandárparancsnokként a törökök ellen, majd 1791-től Németalföldön szolgált kezdetben a felelők, majd a franciák ellen.

A francia háború hosszú éveit a harctéren szolgálta végig. 1792 és 1796 tavasza között a fősereg kötelékében dandárparancsnokként rendkívül változatos feladatokat kellett ellátnia, szinte az összes nagyobb csatában harcolt. 1794-ben altábornaggyá léptették elő és hadosztályparancsnokká nevezték ki. Ezekben az években rendkívüli hadi tapasztalatra tett szert. 1796-ban az itáliai hadszíntérre vezényelték, a Napóleon által többször legyőzött és nyugdíjazott Beaulieu tábornok helyét vette át. Az átszervezéseknek köszönhetően hadosztályparancsnoki beosztásban maradt, és az itáliai hadjárat hátralévő részét is végigharcolta.

A második koalíciós háború előestéjén – a főparancsnoknak kiszemelt orániai herceg váratlan halálát követően – őt bízták meg az Itáliában harcoló császári-királyi hadsereg vezetésével, míg a koalíciós hadsereg élére az orosz Szuvorov tábornagyot állították. Bár együttműködésük nem alakult zökkenőmentesen, mégis komoly sikereket értek el együtt. Miután a felvidéki cipszer Kray tábornok a főparancsnokok távollétében ideiglenes parancsnokként legyőzte a francia hadsereget, Szuvorov és Melas lendületes hadműveletekkel szinte egész Észak-Itáliát visszavette a franciáktól, közben számos vereséget mérve a köztársaságiak seregeire. Nem kis mértékben a francia vereségek hatására az Egyiptomból visszaérkező Bonaparte tábornok azonban sikeres államcsínyt hajtott végre, és maga állt a francia állam élére.

Az 1800-as évet Melas már a teljes Itáliai Hadsereg főparancsnokaként kezdte, mivel Szuvorov az orosz csapatokkal együtt távozott. A hadjárat sikeresen indult. Több ütközetben legyőzték a Masséna és Suchet tábornok által vezetett francia csapatokat, körülzárták Genovát, majd a kikötőváros ostromába kezdtek, miközben Melas csapatai a határon lévő Var folyóig nyomultak előre. Ekkor azonban megjelent a színen egy új francia hadsereg Bonaparte vezetésével, amely a Szent Bernát hágón átkelve Melas csapatainak hátába került. Melas azonban nem esett kétségbe. Miután Genova megadta magát, csapatait Alessandria mellett vonta össze, hogy legyőzze Bonaparte seregét.

A döntő összecsapásra 1800. június 14-én került sor Alessandriától keletre, Marengo falu mellett. A csata kezdetén Melas csapatai létszámfölényben vehették fel a harcot. Táborkari főnöke, a pesti orvos fiából lett kiváló tiszt, Zach Antal terve remekül működött. A hadsereg vezetői között találjuk Ott Pétert, illetve Hadik Károlyt, a nagy Hadik András fiát, a csapatok között pedig számos magyar ezredet. Éppen a magyar gyalogosoknak sikerült áttörniük a francia vonalat, így a francia védelem a Bormida-patak mentén összeomlott, a katonák hanyatt-homlok menekültek. Bonaparte elkeseredettségében utolsó tartalékát, a konzuli gárdát is bevetette, de nem tudta megfordítani a csata menetét.

Melas mámorban úszott, győzelmi jelentést küldött az uralkodónak. Valóban megnyerte a csatát. De Bonaparte konzul új csatát kezdett, mert friss csapatai érkeztek a harctérre. Egy lovasdandár vezette be a támadást. Olyan szerencséje volt a franciáknak, hogy éppen a császári-királyi hadsereg egyik legrosszabb ezredével kerültek szembe, amely ráadásul rendezetlen volt. A hatást fokozta a friss francia gyalogoscsapatok támadása is. Az üldözésben felbomlott császári-királyi csapatok fejvesztve menekültek a csatatérről. A franciák a második csatát megnyerték. Ez volt Bonaparte addigi legnehezebb győzelme.

A csatát követően a felek fegyverszünetet kötöttek. A franciák hiába győztek, Melas csapatai még mindig túlerőben voltak, így ez mindkét félnek érdekében állt. Melas Mihály számára ez volt az utolsó harctéren töltött nap. Hamarosan megérkezett a császári parancs, hogy adja át a hadsereg vezetését. Leváltása azonban nem járt együtt megszégyenítéssel. Néhány hónapos pihenőt követően 1801 februárjában új megbízást kapott, a belső-ausztriai főhadparancsnokság vezetését kellett átvennie, majd két hónap múlva az egyik legtekintélyesebb posztot, a csehországi főhadparancsnokságot kapta meg. Közel két évig teljesített még szolgálatot, 1803. január 10-én vonult nyugdíjba.

Az agg hadfi három éven keresztül élvezhette a nyugalmat, 1806. május 31-én Elbeteinitzben, a mai Týnec nad Labemben, Csehországban halt meg.

Tisztként négy csapatnemnél szolgálva, majd tábornokként éveken át kiváló teljesítményt nyújtva Melas Mihály a Habsburg Monarchia egyik nagy hadseregének parancsnokává emelkedett. Pályafutását komoly sikerek övezték, egyedül a korszakos géniusz, Napóleon tudta legyőzni. Melas Mihály generációjának kiváló magyar hadvezéreivel (Kray Pál, Alvinczy József, Karacsay András) együtt, kiemelkedő helyet érdemel a magyar hadtörténet dicső lapjain.